2018. május 12., szombat

41. fejezet

Sziasztok! :) Ez is elérkezett, a történet első részének a végéhez értünk :O Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni. Jövőhét végén készülök egy bejegyzéssel, amivel bevezetlek titeket a "kulisszák mögé", hogy hogyan készült, milyen ötlet alapján, ráadásul a véleményemet is kifejtem magáról a sztoriról :) Az oldalsávban feltüntetett igaz történetes félmondat sem véletlenül került oda :)
Kellemes olvasást kívánok! <3 Minden véleményt szívesen fogadok! :)

41.
Bálint
„Kiküldenének Németországba.”

Az elkövetkező hónapok, életem legjobbjai voltak, attól függetlenül, hogy még mindig rohadt kevés időt tudtuk együtt tölteni. Örültem, ha esténként néha megvolt a kézimunka, a szexet meg el is felejthettem hétköznap. Nem is erőltettem a dolgot, láttam Adrin, hogy mennyire kimerült, amikor beesett mellém az ágyba. Én sem voltam éppen a toppon. Áprilisban beütött a forróság, amit kurvára nem tudtam hova tenni. Egy ízben meg is jegyeztem a lánynak, amikor fullra leizzadva hazaérkeztem, hogy elvileg tavasznak kéne lennie. Megkaptuk a kinti melókat, aminek annyira örültünk Armival, mint egy tökön rúgásnak. Rohadt melegben nyomni az ipart, napi tíz órában nem egy leányálom.
Május elején megleptem a drágámat, elvittem Dobogó-kőre, miután szerveztünk neki egy bulit a Barlangban. Úgy bőgött, mint eddig még soha. A tortát sem tudta rendesen felvágni, annyira remegett a keze. Irtó aranyos volt, fél órán keresztül kellett nyugtatnom. Másnap indultunk túrázni, szerencsére hétvégére esett. Adri arcáról le sem lehetett törölni a vigyort; egész nap fülig ért a szája. Vissza sem tudtam emlékezni, hogy mikor dumáltunk annyit, mint akkor. Tökéletes volt minden, még rappeltem is neki, miközben a zsebemet tapogattam. Benne volt a gyűrű, amit egy hete vettem, de nem mertem megkérdezni; nem akartam elbaszni a napot, fogalmam sem volt, mit szólna hozzá. Eddig mindig szarul reagálta le, amikor felhoztam a témát, pedig most igazán úgy éreztem, hogy készen állok erre a lépésre. Akartam, csak fostam, mint az állat.
Nem kérdeztem meg se május másodikán, se júniusban vagy júliusban. Folyamatosan ezen kattogtam, mégis húztam-halasztottam a dolgot. Eltereltem a figyelmemet, szereltem a járgányom és melóztam ezerrel, miközben én is próbáltam félrerakni, mint Adri. Nem akartam egész életemben kőműveskedni, rohadtul kezdenem kellett volna magammal most már valamit. A magánvállalkozás gondolata egyre jobban foglalkoztatott, de ahhoz még kurva sok lóvét kellett gyűjtenem. Armival dumáltunk erről órákig, gyakran az egész munkaidő alatt, de nem jutottunk egyről a kettőre.
Az augusztus hamarabb eljött, mint azt gondoltam. Egyik nap Tomi felkeresett. Feltűnően szar kedve volt; lehívott a Sakálba.
– Csá! – Nyújtottam az öklömet, mielőtt ledobtam volna magamat vele szemben. Hanyagul beleütött. – Mi van?
A haver elhúzta a száját, és ivott a söréből.
– Rossz, vagy jó hír? – kérdezte.
– Jó – választottam.
– Most már biztos, hogy elveszem Vivit. Ő is belement, igent mondott. – Halványan elmosolyodott, de aztán egyből le is konyult a szája.
– És a rossz? – Elővettem egy szál cigit.
– Hónapok óta koton nélkül megy a cucc, és semmi nem történt. Múlt héten bejártuk fél Pestet, hogy megtudjuk, mi a fasz van. Mindenhonnan továbbküldtek egy századik orvoshoz. – Meredten bámultam Tomira. – Tegnap végre megkaptuk a vizsgálatok eredményét. – Szünetet tartott, ivott, aztán hátradőlt az ülésen és ő is rágyújtott. – Vivi meddő – bökte ki végül.
Lehamuztam a cigit, de nem szívtam bele, helyette felkönyököltem az asztalra. Nem tudtam erre mit mondani. Úgy lefagytam, hogy percekig csak a havert néztem.
– Ez biztos? – nyögtem, amikor szóhoz jutottam.
Tomi bólintott.
– Vivi ki van borulva. Dobni akart, de aztán megbeszéltük a dolgot.
– Dobni? – pislogtam döbbenten. – Mer’?
– Szokásos hülyeség – legyintett ingerülten a haver. – Szakít velem, mert ő nem tudja megadni, amit akarok. Azt mondta, hogy majd mástól megkapom. – Tomi rosszallóan felhorkantott. – Jól lebasztam! Ne legyen már hülye! Megmondtam, hogy vagy vele, vagy sehogy. Ne tudd meg mennyit kellett pofáznom neki, amíg elfogadta ezt.
– Tuti a lánykérés?
– Ja, jövőre tervezzük a lagzit.
Amint meghallottam félreszívtam a cigit. Nagyot köhögtem, bekönnyeztem.
– Ez most komoly? – kérdeztem fuldokolva.
– Igen. – Tomi gúnyosan elhúzta a száját. – Még mindig korainak gondolod?
Hallgattam. Én is oda akartam adni a gyűrűt Adrinak... Pont nekem nem kellett volna ítélkeznem. Megráztam a fejemet, amin a haver elcsodálkozott. Hátradőltem az ülésen, benyúltam a zsebembe, és felmutattam a gyűrűt. Tomi eltátotta a száját, majd szélesen elvigyorodott.
– Kussolsz róla! – emeltem fel az ujjamat. Tomi bólintott.
– Mikor akarod?
– Három hónapja vettem, de fosok megkérdezni.
– Nem kéne.
– Dehogynem! – Felhorkantottam. – Nem akarja, tudom.
A haver ivott, aztán megcsóválta a fejét.
– Öregszünk, Töki. Esküvő, gyerek... Mi volt velünk egy éve? Keféltünk orrba-szájba.
Felröhögtem. Azért ebben nem volt igaza.
– Kingával nyomultam.
– Arra inkább nem mondok semmit – morogta Tomi. – Össze se lehet hasonlítani Adrival.
– Na, nem mondod! – nevettem.
– Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd te is házasodni akarsz.
– Rohadt őszintén mondom, hogy én se! – A fejemet csóváltam. – Kurvára öregszünk! Egy hónap múlva huszonnégy leszek. – Elképedve tátottam el a számat.
Tomi komolyan bólogatott.
– Én már huszonnégy is vagyok! Aztán még semmit nem értünk el.
Elhúztam a számat. Ebben igaza volt. Tenni kell ellene!

Eltelt egy újabb hét, már a hónap végéhez közeledtünk, amikor végre elhatároztam, hogy felteszem Adrinak a nagy kérdést, ám ő megelőzött, egy másik hírrel, ami azonnal elvette az összes életkedvemet. Egyik nap morcosan lépte át a küszöböt, jóval utánam, ami nem fordult elő gyakran.
– Később értél haza – jegyeztem meg a gép elől. Már hat óra is elmúlt.
– Beszélgetésre hívtak az irodába.
Teljes testtel felé fordultam.
– Baj van?
– Gyere ide! – intett, amikor leült a kanapéra. – Beszélnünk kell.
Félve álltam fel, és dobtam le magamat mellé. Automatikusan zsebre dugtam a kezemet, megmarkoltam a gyűrűt.
– Mondjad!
A lány rám nézett, könny csillogott a szemében.
– Nem tudom, hogy kezdjek bele.
– Ne paráztass!
– Azt tudod, hogy néhány hete beraktak a német részlegre, ahol jól teljesítettem. – Bólintottam. – Ma behívott munka után a főnök, és lehetőséget ajánlott. – Mély levegőt vett. – Kiküldenének Németországba.
Megdermedtem, leizzadtam egy fél másodperc alatt. Letaglózott a hír; azonnal kihúztam a zsebemből a kezemet.
– Mennyi időre? – nyögtem, amikor szóhoz jutottam.
– Körülbelül egy évre, de ez nem fix.
– Egy… Mennyi? – kerekedett ki a szemem. Adrinak legörbült a szája. – Mikor indulnál?
– Egy hónap múlva, a szülinapod után.
Hosszan hallgattunk, egymást néztük, miközben a fejemben egy hang felordított: Nem! Nem mehet! Ne engedd!
– Mész?
Adri kétségbeesetten pislogott. El tudtam képzelni, hogy én hogyan nézhettem vissza rá.
– Gondolkodási időt kértem – válaszolta halkan. – Meg akarom veled beszélni, nem dönthetek egyedül. A hét végéig várnak, ha nem megyek, akkor mást küldenek.
Idegesen beletúrtam a hajamba.
– Te mit akarsz? – szólaltam meg rövid szünet után.
– Menni és maradni egyszerre. Nem akarlak elveszíteni! – A lány szeméből kigördült az első könnycsepp. – De ez nagy lehetőség.
Egyetértettem vele, kurva nagy lehetőség. Ki tudna szakadni abból a szarból, amiben éltünk, ő vinné valamire. Görcsberándult a gyomrom, szúrni kezdett a szemem; sűrűn pislogtam. Képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam azt mondani, hogy támogatom, menjen, mert a jövőjéről van szó. Én itt leszek mindig, de ez az út nem várja meg. Én sem akartam elveszíteni. A gyűrű szinte égette a combomat. Fasza időzítés; pont, amikor elhatároztam magamat.
Szó nélkül felálltam és kimentem cigizni. A lány néhány perc múlva követett, ő is rágyújtott. Hosszan hallgattunk, már el is szívtuk a cigit, amikor megtörtem a csendet.
– Figyelj, nem tartalak vissza, ha úgy döntesz, hogy elvállalod.
– Te mit gondolsz erről? Mondom, hogy nem akarok egyedül dönteni!
Szembefordultam vele, átkaroltam és magamhoz húztam.
– Szeretlek, és melletted vagyok. – Nehezen jöttek a szavak, kiszáradt a szám. Nyeltem egyet, mintha vattagombóc nőtt volna a torkomban. – Ahogy mondtad, ez tényleg lehetőség, feljebb léphetsz. Én mindig itt leszek. Mindig! Akármikor jöhetsz, egy, két vagy akár három év múlva, oké? – Adri szipogott, bólintott. – De ez... Vagy most, vagy soha. Persze, kurvára nem akarom, hogy elmenj, de itt rohadtul nem rólam van most szó!
Adri megmarkolta a pólómat.
– Akkor szakítanunk kéne – szólalt meg halkan. Kérdőn néztem rá, mire folytatta: – Nem várom el, hogy megvárj. Ismerlek. – Elhúztam a számat.
– Nem hiszem, hogy működne a távkapcsolat. – Kelletlenül adtam neki igazat. Egy év szex nélkül, maga lenne a pokol. Nem bírnám ki, tudtuk mind a ketten.
– Ezek szerint eldöntöttük?
Belenéztem a barna szemébe, miközben az járt a fejemben, hogy nem lehetek önző. Csak most az egyszer nem lehetek az! A lehető legjobbat akartam a lánynak, jelen helyzetben pedig az tűnt a legjobbnak, ha elengedem. Bólintottam.
– Egyet meg kell ígérned! – Határozottan felemelte az ujját.
– És pedig? – kérdeztem rekedt hangon.
– Miután elutaztam, nem csinálod azt, mint a múltkor! Nem akarok az életedért izgulni! Ígérd meg, hogy tartani fogod magadat!
– Megígérem – mondtam komolyan.
Adri szorosan hozzám bújt, a vállára támasztottam az államat.
Egy hónapunk maradt már csak. Megölt a tudat. Sziklaként dőlt rám, nem tudtam szabadulni tőle. Egy hónap... Ez villogott a szemem előtt, amikor lefeküdtem, amikor reggel keltem. Minden egyes nappal közelebb kerültünk a szeptemberhez. Próbáltunk nem szomorkodni, kihasználni a fennmaradt időt, de így is kevés volt. Gyakran azon kaptam a lányt, hogy a kanapén ült a gondolataiba mélyedve. A kezében könyvet tartott, mintha olvasna, de a szeme nem követte a sorokat. Én sem voltam jobb állapotban. A melóban egyre figyelmetlenebb lettem; mindig Armi javította ki, amikor elbasztam valamit. Nem szólt érte, nagyon jól tudta, mi a helyzet, miért vagyok szarul. Próbáltam megemészteni, elfogadni a történteket, de kurva nehéz volt.
Amikor a lánnyal dumáltunk, kerültük a költözést, helyette viccelődtünk, ökörködtünk, mintha semmi nem történt volna, mintha nem lennének megszámlálva a napjaink. Mégis éreztük a fejünk fölött lebegő bárdot, ami bármelyik percben lesújthatott ránk. Az összes időnket együtt töltöttük, minden mást elhanyagoltunk. A végén még a vécére is együtt mentünk.
Rohadtul nem vártam a szülinapomat, vele együtt a hónapfordulót. Direkt nem hoztam fel a témát, mert az azt jelentette, hogy hamarosan, néhány napon belül el kell válnunk.
Amikor szeptember huszadikán meló után beléptem a lakásba, még fel sem tudtam eszmélni, máris egy torta landolt a képemen. Elvigyorodtam, és letöröltem magamról. Adri felnevetett az ajtó mellől, mire hozzá léptem, és egy gyors mozdulattal őt is összekentem.
– Ennek legalább van íze – jegyeztem meg hunyorogva, miután megkóstoltam.
– Persze, mert vettem – kacagott a lány. – Azóta sem tudok csinálni.
Egy mozdulattal leszedte rólam a pólót, és szétmázolta rajtam az édességet. Én is leszedtem róla a ruhát és hozzá préselődtem, a falhoz szorítottam. A helyzet hasonlított a Valentin-naphoz, csak most a tortával csináltuk azt, amit akkor a pizzával. Szabályosan letéptük egymásról a ruhát, nyaltuk le a másik testéről a kaját. Belemarkoltam a hosszú, fekete hajába, úgy csókoltam. Elfelejtettem mindent, csak ő létezett; tudtam, hogy Adri is így van vele.
– Boldog szülinapot! – zihálta a lány, amikor eltávolodtam tőle, és a homlokomat az övének támasztottam. Megfogtam a kezét, és berángattam a fürdőbe. Jól megbámultam, miközben a maradék ruháját is ledobta magáról. Végignéztem a meztelen testén; tökéletes, gondoltam szomorúan. Úgy pislogtam rá, mintha először látnám.
– Kösz – morogtam a fülébe, amíg megmosdattuk egymást.

A következő napokban egy percre sem engedtem el, csak amikor melóztunk. Folyton a kezét fogtam, az arcát simogattam; a törődés kölcsönös volt. Az út előtti estére bulit szerveztünk Tomival a Barlangban. Mindenkit meghívtunk, hogy elbúcsúztassuk a lányt. Adri végig sírt, mindenkit többször is megölelt, mindenkivel dumált, legutoljára hagyott engem. Megfogta a kezemet, és egy félreeső boksz felé húzott. Elhatároztam, hogy amíg fel nem száll a repülőre, nem bőgök, nem teszem számára még nehezebbé a dolgokat. A gyűrűt is elfelejtettem, gondosan eldugtam a duplafenekű fiókomba.
Adri még akkor sem engedte el az ujjaimat, amikor leültünk. Egészen közel csúszott hozzám, a lábát felrakta a combomra.
– Nem tudom, hogy mit mondhatnék, amit még nem mondtam el.
– Nem kell semmit – ráztam a fejemet. Görcsölt a hasam, izzadt a tenyerem. – Kivigyelek holnap a reptérre?
Összefacsarodott a szívem, megfájdult a mellkasom, ahogy kimondtam. A lány lehajtotta a fejét, úgy bólogatott, aztán nekem dőlt. Szorosan megöleltem; hosszú percekig nem mozdultunk.
Alig ittunk valamit, másnap korán kellett indulni. Hamar le is léptünk, nem aludtunk az este semmit. Együtt voltunk, még egyszer, utoljára. Beállítottam az ébresztőt, de nem volt rá szükség, még akkor is beszélgettünk, amikor feljött a nap, és megszólalt a mobil. Adri körbenézett a félhomályos szobában, némán könnyezett, mint előző nap, pakolás közben. Az utolsó percre hagyta a csomagolást.
– Ideje öltözni – suttogtam.
– Még ne – szipogta. – Csak még egy kicsit...
Megtöröltem a szememet. Legszívesebben ki sem engedtem volna az ágyamból. Basszameg! Rohadtul nem engedtem volna sehova! Néhány perc múlva a lány megmozdult mellettem, rám nézett.
– Fürdünk?
Némán bólintottam. Aznap sokkal tovább tartott a fürdés, mint eddig akármikor. Miután felöltöztünk, Adri elköszönt Zoknistól. Felemelte, ami nem is volt annyira egyszerű mutatvány, hiszen a nyúl szépen meghízott nálunk. A lány a mellkasához szorította az állatot, majd pár perc múlva szuszogva letette. Megmarkolta a bőröndje fogantyúját, szaggatottan felsóhajtott, ahogy körbehordozta a tekintetét a nappaliban. Eszembe jutottak az együtt töltök idők, amikor játszottunk, amikor fát díszítettünk, amikor filmeztünk. Kilenc hónap. Kimondva nem sok, de átélve rengeteg. Tudtam, hogy Adri is ezekre az emlékekre gondolt abban a percben. Üres lesz nélküle a lakás, és kibaszott üres lesz nélküle az életem. Kelletlenül megfordult és kihúzta a bőröndöt a folyosóra. Összeszorított szájjal figyelte, ahogyan bezártam magunk után. Szótlanul ballagtunk le a kapuhoz. Kitoltam a motort, az utcán erőteljesen rátapostam a berúgókarra, a két combom közé szorítottam a bőröndöt, majd amikor Adri felült mögém, elindultunk.
Az út rohadt rövidnek tűnt, pedig próbáltam minél lassabban hajtani. Nemsokára beálltam a reptér elé és levettem a bukót. A lány lekászálódott az MZ-ről, mielőtt magához vette a csomagját. Mélységes szomorúsággal a szemében nézett le rám, miközben odalépett hozzám. Megérintette az arcomat, beletúrt a hajamba.
– Vigyázz Zoknisra! – szólalt meg elcsukló hangon. Bólintottam. – Írok majd! – ígérte.
– Vigyázz magadra! – mondtam komolyan. Megfogtam a kezét, összekulcsoltuk az ujjainkat. Most ő bólintott.
– Visszajövök! – esküdözött. – Visszajövök, látjuk még egymást!
– Biztosan.
– Bálint, nem tartozol ezek után elszámolással – bámult komoran. Mind a ketten tudtuk, hogy mire céloz. – Ahogy én sem – tette hozzá.
– Oké. – Újra bólintottam. Mostanában mindig csak bólogattam, elfogadtam a helyzetet. Annyi mindent mondtam volna még, de a szavak elvesztek félúton, semmi értelmeset nem tudtam kinyögni.
Adri lehajolt hozzám, megszorította a kezemet, és szenvedélyesen, hosszan megcsókolt. Az utolsó perceket éltük meg együtt. Fájt. Kurvára fájt a mellkasom, mintha darabokra téptek volna belülről. Kínzott, hogy el kellett engednem. Kikerül a védelmem alól, magára lesz utalva egy idegen országban.
A csók után egymás szemébe néztünk, aztán halál pontosan egyszerre szólaltunk meg:
– Szeretlek!
Fáradtan, szomorúan elmosolyodtunk.
– Ez még mindig kurva ijesztő – jegyeztem meg.
– Szerintem meg még mindig aranyos. – Hallgattunk. – Mennem kell.
Megint bólintottam, de nem engedtem el a kezét, ő sem az enyémet, sőt, ha lehet, még szorosabban fogott. Könny futotta el a szemét, én inkább nem néztem rá. Néhány perc múlva szétnyitotta a tenyerét, és eltávolodott tőlem. Ökölbe szorítottam a kezemet, még éreztem az érintését. Sűrűn pislogtam. A fejembe húztam a sisakot, és felé fordultam.
– Látjuk még egymást! – Így köszöntem el.
Adri felemelte a kezét, integetett, aztán megfordult és eltűnt a szemem elől. Nagyot sóhajtottam, és elhajtottam a helyszínről. Most úgy robogtam haza, mintha üldöznének. Pánikszerűen szaladtam fel a lépcsőn a lakásba. Amikor beléptem megtorpantam. Hónapok óta először újra egyedül voltam. Senki nem várt haza. Bementem a hálóba, és kihúztam az éjjeliszekrény alsó fiókját. Kivettem a kicsi dobozt, a mikulásra kapott kutyás képeslap mellől, lerogytam az ágyra, majd kinyitottam. Megmarkoltam a gyűrűt, teljesen belenyomódott a bőrömbe, de leszartam; kitört belőlem a zokogás. Mélyről jött, szívből. Napokig visszatartottam, de már nem bírtam ki. Csak ültem és bőgtem, mint egy óvodás. A mindenem, a szerelmem, az életem értelme elment. Meg akartam tartani a neki tett ígéretemet, nem omolhatok össze! Magam mögé néztem, a helyére, ahol mindig aludt. A párnája alól valami kikandikált. Odakaptam és kihúztam a „Szingli vagyok” feliratú tangát. Még keservesebben sírtam, magamhoz öleltem a ruhadarabot. Eldőltem az ágyon, görcsösen markoltam a takarót, képtelen voltam abbahagyni a bőgést
Az utolsó mondatomba kapaszkodtam: Látjuk még egymást! Az utolsó éjszaka emlékébe kapaszkodtam. Még ilyenkor is belé kapaszkodtam.

2 megjegyzés:

  1. Júúúj, most mi lesz!? Kíváncsi vagyok, mit hozol ki ebből. :)
    A kulisszás bejegyzést is várom. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az biztos, hogy a második rész is eseménydús lesz :D Igaz, még csak 90%-nál járok vele, szóval fogalmam sincs, mikor fogom kitenni, de igyekszem :) A következő bejegyzésnél várom a véleményedet az egészről :P
      Puszi! <3

      Törlés