2018. április 14., szombat

37. fejezet

Sziasztok! :) Ne haragudjatok, amiért csak most rakom ki az új részt, de mostanában azt sem tudom, hol áll a fejem. Sikeresen megint megcsúsztam, és mivel jövőhét szombaton is dolgozom, vasárnap kerül majd ki a 38. fejezet. Jó olvasást kívánok, Jacey, remélem ez is tetszeni fog neked :D
Puszi mindenkinek! <3

37.
Adri
„Nem kell gyerek, most mondom!”

Az aggodalmunk nem tűnt alaptalannak. Cukráék korán reggel megjelentek, és lepakolták a gyerekeket, kisággyal, ruhákkal, pelenkákkal és isten tudja mikkel együtt. Kikerekedett szemmel figyeltem, ahogy megtelt babaholmikkal a fél lakás; szinte rá sem ismertem így. Rendezkedés közben a lány kiokosított, hogy az ikreknek milyen gyakran kell enni adni, gyorstalpalót kaptam a pelenkázásból és mindenből, ami ahhoz kellett, hogy túléljük az előttünk álló nehéz napokat. Cukra végig mosolygott, felhőtlen jókedve volt, aminek viszont rettentően örültem.
Fél óra múlva le is léptek. Armandó búcsúzóul még odaszólt Bálintnak:
– Kitartást, tesó!
Bálint rémülten pislogott a fiú után; én nem különben. Armandó tudta, mihez kíván kitartást. Még le sem ment a nap, a Kalapos ördögfiókák máris szétszedték a lakást. Gojma és Joka állandóan kimásztak a kiságyból, Diegót meg a gép elől kellett elrángatni, miután titokban bekapcsolta és megtalálta rajta a pornókat. Éppen a konyhában beszélgettünk, amikor meghallottuk a fura nyögéseket. Bálint azonnal felkapta a fejét.
– Basszameg! – És már szaladt is a nappaliba.
Megint összebújva aludtunk a matracon, amíg Diego befoglalta egymaga az ágyat, az ikrek kiságya a kanapé mellett kapott helyet.
– Teljesen ki vagyok merülve – suttogtam, miközben Bálint mellkasára hajtottam a fejemet.
– És még két nap – morogta a fiú. – Most mondd, hogy legyek pozitív! Még szexelni sem tudunk így.
– Lenne energiád?
– Arra mindig. – Átkarolt a másik kezével is, majd a hátamra fordított. – Kívánlak, bébi – súgta a fülembe. A nyakamat kezdte el puszilgatni, a keze elindult a mellem felé.
– Ne, itt vannak az ikrek. – Próbáltam eltolni magamtól, de nem hagyta.
– És? Azt sem tudják, hogy miről van szó. Meg rajtunk van a takaró is.
Bálint benyúlt a pólóm alá.
– Engem zavar, hogy itt vannak.
– Engem meg az álló dákóm zavar.
– Bálint, nem! – jelentettem ki határozottan, és arrébb húzódtam, majdnem legurultam a matracról. A fiú felmordult, és visszagördült a saját térfelére.
– Nem csinálok neked kölyköt.
– Hagyjál már! Csak kibírod három napig, nem? Szörnyű, hogy mennyire nem tudod visszafogni magadat!
A fiú belebokszolt a matracba, de nem mondott semmit. Hátatfordítottam neki, úgy aludtam el.
Másnap Diego keltett minket.
– Vizibomba!
Sikítva ugrottam ki a takaró alól, amikor a vízzel teli óvszerek a fejem mellett, a párnán csattantak. Bálint égtelen haragra gerjedt, és megkergette a lakásban a gyereket. Mire sikerült elvennie tőle a „bombákat”, a kisfiú már széthajigálta a nála lévőket.
– Miért hagytad a párna alatt? – támadtam a fiúnak.
– Eszembe se jutott! A kis rohadék az összeset eldobálta!
Az ikrek azonnal felkeltek a zajra, és egymást túlkiabálva visítottak. Csípőre tettem a kezemet, az arcomat a plafon felé fordítottam és majdnem én is felordítottam. Helyette nyugalmat erőltettem magamra, mélyet lélegeztem és odaléptem a kiságyhoz. Kivettem Gojmát, és magamhoz szorítottam. Megsimogattam a fejét, miközben Bálintnak intettem, hogy segítsen már, vegye fel a másik gyereket is, aki még mindig úgy kiabált, mintha a fél karját vesztette volna el.
– Ez beszart – állapította meg Bálint, amikor kiemelte a kiságyból.
Körbeszimatoltam, aztán elhúztam a számat.
– Ő is – böktem Gojmára, aki mostanra már csak szipogott, és a pólómat markolászta.
Lefektettük őket a kanapéra, és nekiálltunk a pelenkázásnak. Fél óráig eltököltünk vele, mire minden a helyére került. A kisfiú közben háromszor arcon rúgott, négyszer pofon vágta a testvérét, nyolcszor próbált megfordulni és leszedni magáról a pelenkát. Ahogy végre valahára végeztem, nagyot szusszantottam és Bálintra néztem.
– Soha! Nem kell gyerek, most mondom!
A fiú komoran bólintott.
– Adom. Nekem se.
Épp hogy visszapakoltuk az ikreket a kiságyba, a háló felé kaptuk a fejünket és egyszerre ráncoltuk a homlokunkat. Rámolás, halk puffanások, erőlködő nyögdécselés zajai szűrődtek ki a szobából. Az ajtóhoz siettünk, aztán ledermedve torpantunk meg a küszöbön, a gyűrött ruhahalmok láttán, amik alatt a szőnyeg nem is látszódott. A szekrény üresen ásított a fal mellett. Maga Diego az ágyon térdelt, és éppen egy rózsaszín, szőrös bilincset csattintott a csuklójára. Bálint felé fordítottam a fejemet. A fiú szélesen elvigyorodott, úgy nézett Diegóra.
– Van egy rossz hírem. Nem nálam van a kulcsa. – A bilincsre mutatott. Diegónak rémülten kikerekedett a szeme. – Bizony – bólintott Bálint, változatlanul mosolyogva. – Ott maradsz estig.
Megfordult és bement a konyhába.
– Segíts! – nézett rám könyörgő szemmel Diego.
Majdnem én is elvigyorodtam. Széttártam a kezemet.
– Nem tudok.
Ott hagytam a gyereket a hálóban, Bálint után igyekeztem. Bűnhődjön egy kicsit. Reméltem, hogy tanul a dologból. Most legalább nem tud több rosszaságot elkövetni, mert még az ágyról sem volt képes lemászni.
– Nem mondtad, hogy van ilyened – mondtam somolyogva, amikor megtámaszkodtam a mosogatón a konyhában. A fiú kivett egy energiaitalt a hűtőből, és felém fordult.
– Nem az enyém. Nem is tudtam, hogy itt maradt.
Felvontam a fél szemöldökömet.
– Akkor kié?
– Kingáé – érkezett a mogorva válasz.
– Akkor nála van a kulcs?
– Ja. – Bálint kikerült, és az erkély felé indult.
– Nem kéne felhívni, hogy adja ide? Meg, ha már itt lesz, vigye magával a bilincsét. – Az utolsó mondat egy kicsit gúnyos felhangot kapott, de nem érdekelt. Bele sem akartam gondolni, miket láthatott az a rózsaszín kacat. Átvágtunk a nappalin, és kiléptünk a hidegbe. Morcosan konstatáltam, hogy ismét szállingózni kezdett a hó.
– Majd felhívom, hadd szenvedjen a kis szarházi. Utána vissza is rámolhatja a göncöket. – Bálint rágyújtott, nekem is adott egy szálat.
– Szóval ő bilincselt az ágyhoz – jegyeztem meg némi hallgatás után.
A fiú rám nézett, de nem mondott semmit. Csodás... Éreztem, hogyan szökött fel másodpercek alatt a vérnyomásom. Tegnap óta rettentően labilissá váltam. Inkább elszívtam gyorsan a cigit, és visszaballagtam a lakásba. Diego folyamatosan kiabált a szobából, hogy szabadítsuk ki. Úgy döntöttem, megpróbálom, legalább levezetem a feszültséget. Megörült, amikor meglátott.
– Te vagy a megmentőm! – hálálkodott, pedig még el sem kezdtem leoperálni róla a béklyót. Alig voltam képes hozzáérni ahhoz a szarhoz. Különféle képek jelentek meg a lelki szemeim előtt. Vettem egy mély levegőt, összeszorítottam a számat, majd megvizsgáltam a bilincset. Nem lehet olyan erős.
– Fogalmam sincs, hogyan szedjem le rólad – vallottam be őszintén.
Az egy dolog, hogy szétverem a láncot, ami a két végét összekötötte, akkor is rajta marad a gyereken. Az ütlegelés helyett a hullámcsatot választottam. Előhalásztam a cuccaim közül egyet, azzal próbáltam kinyitni a zárat. Odahajoltam, hogy halljam a kattanását, közben a nappaliból megint felharsant a kétszeres bömbölés, majd Bálint jelent meg az ajtóban.
– Azt hiszem éhesek.
Egy pillanatra behunytam a szememet.
– Mindjárt visszajövök – mondtam Diegónak.
– Ne hagyj itt!
Meg sem hallottam, úgy fordultam ki a szobából. Szólni sem kellett Bálintnak, ő is jött utánam, és egyszerre vettük ki az ágyból az ikreket. Méltányoltam, hogy nem hagyott magamra ebben a helyzetben. Leültünk a konyhai asztalhoz, elővettem a bébiételt meg egy kanalat. A térdemre ültettem Gojmát, úgy etettem. Bálint is követte a példámat. Észrevettem, hogy néha felém sandított, és az orra alatt somolyog. Mi olyan vicces? Gojma hirtelen megfogta az ujjamat. Odakaptam a fejemet, és fáradtan elmosolyodtam. Beledugtam a szájába a kanalat, a kisfiú pedig engedelmesen nyammogott. Ránéztem Bálintra, és újra elmosolyodtam. Érdekes volt így látni őt, Jokával. Egymásra bámultunk.
– Jól áll a kezedben a gyerek – jegyeztem meg halkan.
– A tiedben is.
Hosszasan szemeztünk, amíg Gojma meg nem szorította a puha tenyerével az ujjamat, a száját nyitogatta. Már nem voltam feszült, ideges. Akkor értettem meg, mit jelent a gyermekáldás. Eddig csak átokként éltem meg, de ahogy ott ült a pici a combomon és békésen evett, teljesen elvarázsolt. Szúrni kezdett a szemem, gyorsan pislogtam.
Amint végeztünk, és letöröltem a száját, Bálinték is befejezték. Visszavittük őket a kiságyba, majd újra beléptem a hálóba. Diego azonnal felugrott, és a karját nyújtotta. Immár nyugodtan folytattam a bilincs bütykölését. Tíz perc után sikerrel jártam. Diego megmasszírozta a csuklóját; már szaladt is volna ki a szobából, amikor Bálint az útját állta a küszöbön.
– Előbb rakj rendet! – mutatott a szekrény felé.
A fiú elhúzta a száját, de azért nekiállt a ruhák összehajtogatásának.
Ahhoz képest, hogy milyen rosszul indult a nap, a délután hamar eltelt. Bálint lekötötte Diego figyelmét, pókerezni tanította, a két kicsi pedig aludt néhány órát, így én is pihenhettem. Elnyúltam a matracon, és a kártyázókat bámultam. Érdekes módon, mindig Diego nyert. Általában ha teríteni kellett, Bálint ránézett a gyerek lapjaira, aztán bedobta a sajátját.
– Megint nyertél!
De azt már nem engedte, hogy Diego megnézze az ő lapjait. Elmosolyodtam. Jó apa lenne belőle, gondoltam. Belőlem meg borzalmas anya. Rájöttem, hogy nincs türelmem a kicsikhez. Az ikreknél a délutáni szieszta este bosszulta meg magát, ugyanis jó sokáig fent maradtak, így mi is. Félálomban pelenkáztuk őket, már harmadjára. Amikor mind a három végre elaludt, fürdés nélkül zuhantunk a matracra. Nem is szóltunk egymáshoz, össze se bújtunk, azonnal elaludtunk.
Másnap kora reggel kezdődött minden elölről. Még utoljára kitettek magukért. Diego összefirkált mindent, amit ért, Jokát elsősegélyben kellett részesíteni, mert becsípte az ujját valahogy a kiságy egyik rácsába, Gojma meg nem akart enni, állandóan kiütötte a kezemből a kanalat. Visszasírtam Cukráékat. Azzal nyugtattam magamat, hogy másnap lepasszolhatjuk a gyerekeket. Délután két rajzfilmet is megnéztek, aztán este kapkodva ágyba dugtuk őket.
– Bálint – sóhajtottam a sötétben.
– Nyugi, már nincs sok hátra. – A fiú megsimogatta a fejemet.
Amikor reggel beállt a kék Lada a ház elé, pánikszerűen rohantam az ajtóhoz, és téptem fel. Cukra nevetve nézett a karikás szemembe, kócos hajamra.
– Mintha magamat látnám – jegyezte meg kuncogva, majd megkerült, és belépett a lakásba, Armandóval a nyomában. A fiúnak úgy csillogott a szeme és úgy vigyorgott, mintha most nyerte volna meg a lottót. Ahogy elment Bálint mellett, megfogta a vállát és halkan így szólt:
– Tesó, a mennyországban vagyok! Kurva jó volt vele!
Bálint elvigyorodott, Armandó pedig Cukra után sietett, aki már az ikreket ölelgette a kiságynál. Némán figyeltük őket; egyetlen szó jutott az eszembe, ahogy Armandó felvette Jokát, megpördült vele, aztán a lányhoz lépett és szenvedélyesen megcsókolta. Tökéletes. Bálintra sandítottam; ő sem tudta elszakítani a tekintetét róluk. Elképzeltem magunkat az ő helyükbe, és nem találtam irreálisnak a fantáziaképet. Diego is kiszaladt a szobából, és átkarolta az apja derekát. A szememet könny futotta el. Mélyet sóhajtottam, és inkább kisétáltam az erkélyre. Csak egy évvel idősebbek nálunk, ez jutott az eszembe, amikor elköszöntek és végignéztem, ahogy beülnek a kocsiba. Korábban elgondolkoztam azon, hogy mit csinálnék, ha teherbe esnék. Most már tudtam a választ: megtartanám. De akkor mit csinálnék a munkával?, ez volt a következő gondolatom. Egy hét múlva esedékes az interjú, Bálint meg újra dolgozni fog.
– Holnap már szilveszter – szólalt meg mögöttem a fiú.
– Igen – bólintottam. – Van ötleted, hogy hova menjünk?
– Szerintem Tomi bulit szervez a Barlangban. Minden évben ott voltunk eddig. – Bálint rágyújtott.
Újra bólintottam. Valamilyen oknál fogva szomorúság öntött el. Eddig alig vártam, hogy elmenjenek a gyerekek, de nélkülük meg üresnek tűnt a lakás. Megint ketten voltunk. Bálint fél kézzel átkarolt.
– Mi a baj?
– Semmi – ráztam a fejemet. Mit mondhattam volna neki? Hogy én is családot szeretnék? Hogy eddig soha nem tapasztalt érzések kavarogtak bennem? Anyai ösztönök? Teljesen összezavarodtam, nem tudtam mit kezdeni a hirtelen jött érzelmekkel. Ezt nem mondhattam neki, mert még nem lehetett ilyesmiről beszélni. Dolgozni akartam, az volt az első, per pillanat.
– Ne hazudj – mosolygott Bálint.
Belenéztem a szerelmesen csillogó zöld szemébe, és összerándult a gyomrom. Lassan felemeltem a kezemet, és lágyan beletúrtam a hajába.
– Nem akarom elmondani, hogy min gondolkoztam – vallottam be őszintén.
– Azt hittem, hogy nincsenek tabuk – jegyezte meg a fiú.
– Ez nem tabu, csak meg szeretném magamnak tartani.
Bálint komoran bólintott, nem is erőltette tovább a témát. Elmentünk vásárolni, pótoltuk az óvszert, vettünk dohányt is, némi alkoholt másnapra és ennivalót. Közben arról beszélgettünk, hogy mennyire izgulok az interjú miatt, ő pedig nem akar melózni, de kell a pénz. Amint megkapja a fizetést, megvesz egy motort, valami Zsebes nevű alaktól. Nem nagyon tetszett az ötlet; ki is fejtettem, hogy miért nem támogatom, amiért egy tolvajtól szerez be akármit is. Bálintnak is voltak fenntartásai, de állítólag nem lopott a járgány, Armandó is megmondta. Rábíztam a dolgot, ő tudja. Nem állt szándékomban lebeszélni róla, hiszen olyan lelkesen ecsetelte, hogy milyen rohadt jó lesz majd motorozni. Majdnem egy órán keresztül hallgattam az áradozását, olyan sztorikkal, amik még meg sem történtek, csak meg fognak, szerinte. Engem is meg akar majd tanítani, azt mondta. Erre sem válaszoltam; úgy éreztem, hogy végleg megnémulok még a végén a sok hallgatásban. Nem akartam a szavába vágni, aranyosnak találtam, ahogy lelkesen mesélt; közben a kézfejemet simogatta, szerintem automatikusan, oda sem figyelt, hogy mit csinál.
Eszembe jutott, hogyan indult a kapcsolatunk, hogyan zavart el az ajtaja elől, amikor megjelentem nála. Rettentő hosszú utat tettünk meg azóta, pedig csak másfél hónapja történt. Hihetetlen, fel sem tudtam fogni. A mostani szép emlékek, kezdték eltörölni bennem a régieket, kevésbé szépeket. Láttam rajta, hogy jól érzi magát velem, ami örömmel töltött el. Segítettem neki, tudtam, tehát elértem a célomat, sikerrel jártam, most már csak szinten kellett tartanom.
Amint hazaértünk, lepakoltunk a konyhában, majd beültünk a gép elé.
– Szótlan vagy – mondta Bálint.
– Csak gondolkoztam.
– Min?
– Azon, hogy honnan indultunk.
– Onnan, hogy: „Bocsi, ismerjük egymást?” – Bálint féloldalas mosolyra húzta a száját.
– Azt válaszoltad, hogy bárcsak ne ismernénk, Adrienn.
– Már nem így gondolom – hunyorgott rám, mire elmosolyodtam.
– Már nem mondanád, hogy takarodjak az ajtód elől?
Bálint megrázta a fejét, aztán magához húzott, és egy puszit nyomott az arcomra.
– Szerinted megérdemeljük, hogy együtt legyünk?
– Faszságokat kérdezel, Adri. Persze, hogy megérdemeljük! Ennyi szar után? Csak ezt érdemeljük.
Bálint lehajolt hozzám, és megcsókolt. Felálltam a székről és átkaroltam a nyakát, úgy ültem az ölébe. Becsuktam a szememet, teljesen ki akartam élvezni a helyzetet. A kezét a derekamon, az imádnivaló nyelvét, a kócos szőke haját. Teljesen hozzá préselődtem, éreztem, hogy megkeményedik, de nem kezdeményezett, csak csókolt, egyre szenvedélyesebben. Vártam, azt hittem, hogy majd megpróbál levetkőztetni, nyúlkálni; meglepett, mert semmi ilyesmi nem történt, csupán simogatott. Kész rejtély volt a fiú.
Végül nem is mentünk tovább, bár egy cseppet sem bántam, így is leírhatatlan volt az érzés, ami átjárt azokban a hosszú percekben. Amikor eltávolodtam tőle, a homlokának támasztottam az enyémet. Bálint szorosan megölelt, én pedig összehúztam magamat és a mellkasához bújtam. Mellette tapasztaltam meg a színtiszta szerelmet, ami már túlmutat a testiségen. Hallottam, hogyan dübörög a szíve, éreztem a belőle áradó szeretetet.
– Imádlak, hercegem – suttogtam.
Bálint szaggatottan felsóhajtott. Kihúzta magát, mire felnéztem rá. Hátravetette a fejét, összeszorította a szemét a szájával együtt. Elmosolyodtam, amikor láttam, hogy könnyezett. Megsimogattam az arcát; kinyitotta a szemét, és összeragadt szempillával pislogott rám. Gyönyörű, ez jutott először eszembe, amikor a tiszta, őszinte tekintetébe fúrtam a sajátomat. Soha nem akartam elfelejteni ezt a pillanatot, ezt a nézést.
– Most én sirattalak meg.
– Csak te láthatsz így! – Olyan szigorúan ejtette ki a száján, mintha fenyegetne.
Felkuncogtam, majd a kezemet felemeltem.
– Oké, senkinek nem árullak be, hogy sírtál.
Bálint elnevette magát, és a fejét rázta. Megtörölte a szemét, és újra megölelt.
– Kösz, hogy vagy nekem.
– Én is köszönöm!
A nap további részében nem csináltunk semmit, csak filmeztünk, és nagyokat nevettünk közben. Felhőtlen jókedvünk volt; az egész lakás tőlünk zengett.
Este, fürdés után kibontottuk az óvszert. Élveztük, hogy csak magunk vagyunk, senkire nem kell tekintettel lennünk. Most én tapasztaltam meg, milyen az, ha kikötik az embert.
– Most akármit csinálhatnék veled – vigyorgott rám ördögien Bálint.
– Kezdjek félni? – kacagtam.
– Csináltad már seggbe?
Rémülten kikerekedett a szemem, hevesen megráztam a fejemet.
– Nem! Nem is akarom! – tiltakoztam.
– Szóval szűz vagy még? – Nem tetszett Bálint arckifejezése. Mintha felizgatta volna a dolog, hogy van, ahol még szűz vagyok.
– Ha belém mered dugni, esküszöm... – fenyegetőztem, de nem jutott semmi sem az eszembe.
– Nyugi.
Valahogy képtelen voltam megnyugodni. Kiszolgáltatottan hevertem az ágyon, miközben széthúzta a lábamat. Egyelőre békén hagyta a fenekemet, és reméltem, hogy ez így is marad. Sokáig kényeztetett a nyelvével, az ujjával, mindenhogy. Becsuktam a szememet, és néhány perc múlva, már el is felejtettem, mit kérdezett az előbb. Megfogta a fenekemet, erősen belemarkolt, miközben egy pillanatra sem hagyta abba, nem húzta el a fejét. Észrevettem, hogy óvatosan a másik lyuk irányába tapogatott.
– Bálint! – szóltam rá.
– Hm? – emelte fel a fejét.
– Mit csinálsz?
– Semmit – pislogott rám ártatlan ábrázattal. Más helyzetben el is hittem volna neki.
– Ne legyél rossz.
Bálint szeme megvillant, szélesen elvigyorodott.
– Csak az tudok lenni.
Elmosolyodtam, a fiú pedig lehajtotta a fejét. Megmarkoltam az ágy háttámláját. Néhány percig megint elfelejthettem minden aggodalmamat, aztán kezdődött elölről. Végigsimított a fenékvájatomban. Azonnal összeszorítottam. Bálint felröhögött, de nem mondott semmit; én sem, csak a homlokomat ráncoltam. Volt egy olyan sejtésem, hogy tetszik neki az ellenkezésem; meg kell küzdenie a bejutásért. Ezt még eljátszottuk egy párszor; kíváncsi voltam, hogy mikor unja meg, ám úgy tűnt, hogy nem fogja. Akár egész este próbálkozott volna. A végén már én is hajlottam a témára, nem szorítottam már annyira.
Bálint rettentően türelmes és gyengéd volt. Mennyivel jobb lett volna, ha annak idején vele vagyok először, nem pedig Dénessel, suhant át az agyamon. Akkor talán még élveztem is volna.
Bálint egy pillanatra sem hagyta abba a simogatást, puszilgatást, semmit. Újra a fenekemhez nyúlt; most nem ellenkeztem. Lassan, óvatosan cirógatott, miközben a nyelvével még mindig izgatott. Gondoltam, hogy figyelemelterelésnek szánta; félig be is jött. Aztán csodálkozva ránéztem, amikor hirtelen felfelé kezdett el csókolgatni. Pedig már felkészültem a kellemetlen dolgokra. Összezavarodtam, de aztán nem foglalkoztam vele. Hagytam, hadd bontakozzon ki; érdekes volt ez a másik oldala. Amikor nem széttépni akar, hanem körülményesen becserkészni. Teljesen biztonságban éreztem magamat alatta, tudtam, hogy érti a dolgát, nem lesz probléma, akármit is csinál. Porcelánként kezelt, olyan óvatosan ért hozzám.
Rám mászott, befeküdt a lábam közé, és a melleim után, a számat célozta meg. Hosszan csókolóztunk, miközben becsúsztatta a kezét a lábam közé. Kezdtem megőrülni tőle, a testem lángolt, minden porcikám kívánta. Talán ez volt a célja. Olyan hosszúra nyúlt az előjáték, hogy lassan én untam meg, a lényegre akartam térni. Hogy bírja?, gondoltam. Már öt napja nem voltunk együtt, mégsem vetette rám magát úgy, mint egy oroszlán. Lehet, hogy ezért kötött ki, hogy ne tudjak hozzá érni.
– Szerelmem – súgta a fülembe.
– Igen? – kérdeztem lágyan, halkan.
– El akarom venni a szüzességedet. Mit szólsz hozzá?
– Az gáz, ha ezt izgatónak találom? – kérdeztem vissza.
– Mit? – nevetett fel Bálint.
– Ahogy kimondtad.
A fiú megismételte a mondatot, én meg összekulcsoltam a lábamat a derekán, és magamhoz akartam húzni, de nem hagyta, újra nevetett.
– Még ne.
– Éhezem! – kiáltottam el magamat. Bálint szélesen vigyorogva nézett rám.
– Jó így látni – jegyezte meg. – Végre nem csak én szenvedek.
– Bálint. – Komolyan néztem a szemébe. – Vigyázz rám!
A fiú végigsimított az arcomon.
– Vigyázok, bízz bennem.
– Félek – vallottam be halkan.
– Rohadt aranyos vagy – mosolygott. – Ne parázz, én csinálom.
Megszólalt a szerény ember. A gondolaton majdnem felnevettem. A fiú nem kapkodta el a dolgokat, sokáig a fenekem közelébe sem került. Megint bedugta a fejét a lábam közé; az egyik ujjával belém hatolt, a másik kezével pedig a másik lyukat simogatta. Becsuktam a szememet, eddig nem volt annyira vészes, talán még élveztem is. Éreztem, hogy benyálazta az ujját, aztán lassan benyúlt úgy, hogy épphogy a hegye ment be, aztán kihúzta. Kirázott a hideg, libabőrös lettem. Szerettem, amiért ilyen figyelmes volt, nem néztem ki belőle. Már nem féltem, maximálisan megbíztam benne.
Ismét megpróbálta, ismét csak egy kicsivel. Többször eljátszotta ezt, aztán egyre mélyebbre hatolt, miközben megtalálta a G-pontomat is. Így együtt furcsán jó érzés volt. Az ajkaim elnyíltak, mélyet sóhajtottam, kirázott a hideg. Abszolút nem volt kellemetlen, élveztem minden percét; jó kezekben voltam, szó szerint. Elvesztettem az időérzékemet, fogalmam sem volt, hogy meddig tartott, de sokáig, abban biztos voltam. Amikor már éppen elmentem volna, Bálint abbahagyta, és rám mászott. Megmarkolta a hajamat, majd mohón a számra tapasztotta a sajátját. Úgy kaptam utána, mint az éhező egy falat kenyér után. Észre sem vettem, mikor szedte elő a gumit a párna alól, de amikor elhúzódott tőlem, már húzta is fel.
Összekulcsoltuk az ujjainkat. Nem tartott sokáig az aktus, de annál jobb volt. Majdnem eltörtem az ujjait, úgy szorítottam, a számat közben véresre haraptam, a sarkamat pedig belenyomtam Bálint fenekébe. Még szerencse, hogy a fiú bírta a gyűrődést, nem panaszkodott. Előbb mentem el, mint ő, ennek ellenére az egész nem tarthatott tovább öt-hat percnél. A fiú mozgása fokozatosan lassult, majd végleg megállt; a fülembe zihált.
– Elszakadt a gumi – lihegte.
– Mi?!
Bálint felemelte a fejét, és vigyorogva nézett rám.
– El ne hidd már! – röhögött fel. – Szerinted azt ilyen nyugodtan mondanám?
– Menj a picsába! – fakadtam ki. Nem találtam viccesnek a dolgot. A reggeli gondolataimat azonnal kitörölte ez a hirtelen jött sokk, amit a fiú a szavaival idézett elő bennem. Rögtön felvisított egy hang a fejemben: Még ne! Még ne!
– Kíváncsi voltam, hogy mit szólnál hozzá.
Bálint lekászálódott rólam, majd lehúzta a gumit és felmutatta. Nagyot sóhajtottam, megkönnyebbültem.
– Mit vártál? Mit szólok?
– Semmit – rázta a fejét. – Erről én nem akarok beszélni – hunyorgott.
Halványan elmosolyodtam. Szóval sejtette, hogy mi járt a fejemben kint a teraszon. Megcsóváltam a fejemet, a fiú pedig mosolyogva kisétált a szobából.
– Hé! – kiáltottam utána. – Nem akarsz elengedni?
Semmi válasz nem érkezett percekig. Amikor visszatért, megállt az ágy lábánál és szélesen elvigyorodott. Ártatlanul pislogtam fel rá.
– Mit szeretnél? – szólalt meg nyájasan.
– Kiszabadulni – morogtam. – Már elzsibbadt a karom.
– Pedig kurvára tetszik a látvány. – Grimaszoltam, és bemutattam neki. A fiú elnevette magát. – Adri, hozzám jössz?
Komolyan nézett rám, én meg komolyan gondoltam, hogy szemét leszek vele.
– Igen – mondtam. Bálint eltátotta a száját. Egy percig némán bámultuk egymást, aztán újra megszólaltam: – Nem! Kíváncsi voltam, hogy mit szólnál hozzá.
Bálintnak résnyire szűkült a szeme.
– Nem volt vicces.
– Az elszakadt gumi sem az! – vágtam vissza. – Most pedig engedj el!
A fiú megmozdult, fölém mászott úgy, hogy a férfiassága az arcomba lógott. Morogva elfordítottam a fejemet, tudtam, hogy direkt csinálja. Sokat bíbelődött a csomóval. Már nagyon untam a dolgot; fogtam magam, és gyengéden ráharaptam. Bálint felnevetett, és érdekes módon, azonnal sikerült eloldoznia. Megmasszíroztam a karomat, aztán felöltöztem és kimentünk cigizni. Egymás mellett könyököltünk, úgy bámultuk Pest fényeit.
– Gömböc?
– Igen, hercegnő? – fordította felém a fejét. Nem sértődött meg a megszólításon.
– Szeretlek, életem! Ne bánts meg!
– Nem akarlak – rázta a fejét határozottan –, de tudod, hogy milyen elbaszott vagyok.
Elhúztam a számat. Hogyne tudnám! Bálint magához húzott, szorosan megölelt.
– Elbaszott vagy, de az enyém – suttogtam a fülébe.
– Azt akarod, hogy megint bőgjek? – nevetett.
– Aha – kuncogtam én is –, cuki vagy olyankor.
– Rohadj meg!
A szavai nem tükrözték a tetteit; még erősebben ölelt. Ahhoz képest, hogy mind a kettőnknek majdnem leragadt a szeme, eléggé sokára kerültünk ágyba. Már fél négy is elmúlt, amikor végleg elaludtunk.

2 megjegyzés:

  1. Jajj, hát persze, hogy tetszett! :) Sokat nevettem, az ari részeken elérzékenyültem, ők olyan káromkodósan cuki páros. Egyszer polgárpukkasztóak, egyszer halál cukik. :D
    És lett egy észrevételem is: "Fél óra múlva le is léptek. Armandó búcsúzóul még odaszólt Bálintnak:
    – Kitartást, tesó! – szólt oda búcsúzóul Armandó a barátjának."
    Itt ismétled a mondatot. :)
    Várom a kövi részt!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaaj, köszi, hogy szóltál :D Az átírásnál maradhatott benne. Amúgy igazad van velük kapcsolatban, elég érdekes páros :D Örülök, hogy tetszett!:) <3

      Törlés