2018. március 11., vasárnap

32. fejezet

Sziasztok! :) Remélem, mindenkinek jól telt a szombat, kötelező munka-és sulinap. Többször be kéne vezetni, nem? :D Viccet félretéve, újra itt vagyok Bálinttal, ahogy ígértem :) Nagyon tud szenvedni a drága, és most fogja elérni a csúcspontot, hála istennek érkezik a felmentősereg. Kellemes olvasást kívánok, és külön köszönöm azoknak, akik rendszeresen kommentelnek, olvasnak! :) <3 Jövőhét szombaton találkozunk ;)

32.
Bálint
„Megszállottan kapaszkodsz belé, de egyszer minden véget ér.”

Kedd reggel tényleg úgy éreztem, hogy megdöglök. Csak feküdtem a kanapén, teljesen kiterülve. A lábam és a karom lelógott róla; már nem is éreztem a végtagjaimat, annyira elzsibbadtak.  Leszartam. Csak feküdtem, pislogtam és nem csináltam semmit.
Megint Tomi látogatott meg. Nem emeltem fel a fejemet, amikor nyílt az ajtó; akkor sem, amikor leguggolt elém. Meg sem mozdultam, csak bámultam rá.
– Mennyit aludtál? – kérdezte.
– Semmit. – Suttogtam. Már a hangom is kezdett elmenni, ki volt száradva a torkom. – Hozol inni?
Tomi felállt, és eltűnt a konyhában.
– Összementél, Töki – nézett le rám, amikor visszatért. Elvettem tőle a poharat és ittam. Éreztem, ahogy lefolyt a torkomon, aztán az üres gyomromba került.
– Semmi nem marad meg bennem.
– Ne hagyd el magadat!
Nem mondtam erre semmit. Elkésett, már félig reménytelennek láttam a helyzetet. Nem tudtam, mit csinálhatnék még. Vegyek neki virágot? Csokit? Majmot? Mi a faszt vár tőlem? Vagy csak várjak, adjak neki időt? A havernak igaza lehetett; nem hagyhattam el magamat.
– Ez nem állapot – jelentettem ki egy kis szünet után. Tomi határozottan bólintott, és felemelte a tenyerét. Beleütöttem. Felkeltem és megmozgattam a lábamat; kibotorkáltam a konyhába. Megint visszatértem a kenyér zabáláshoz, az talán nem jön ki. Kezdtem visszanyerni a határozottságomat; fogalmam sincs honnan, vagy miért. Gyorsan megkentem a szendvicset és leültem a gép elé. Tomi mosolyogva nézett rám.
– Ez a beszéd, Töki! Ki vagy te?
Halványan elmosolyodtam.
– Besztercy Kibaszott Bálint! – Befeszítettem a karomat, Tomi röhögött. Nem kerülök padlóra egy lány miatt! Úgyis visszaszerzem, ebben biztos voltam. Ez tartotta bennem a lelket. Az nem lehet, hogy így érjen véget. Az nem lehet, hogy Besztercy Bálint csaj nélkül maradjon!
– Ha összekaptad magadat, menjünk le a Sakálba – indítványozta a haver. Erre most rábólintottam. Azt hittem, hogy vége a gyászidőszaknak, megpróbálom becserkészni Adrit; úgyis annyira kíváncsi volt, hogyan csajozok. Meglátjuk, hogy rajta hogyan működik a dolog. Előnyben voltam, mert ismertem.
Az eddigiekhez képest már sokkal jobban éreztem magamat. Tomi elzavart fürdeni és amint besötétedett, fogtuk a kabátunkat, majd elhagytuk a lakást. Indokolatlanul jó kedvem volt. Úgy terveztük, hogy bedobunk egy sört, aztán felugrunk Tomiékhoz, és megint szerencsét próbálok; minden nap, amíg a lány be nem adja a derekát és szóba nem áll velem.
Amikor beléptünk a Sakálba, nem akartam hinni a szememnek. Mégsem gyűlöl annyira a sors? Nem volt muszáj házhoz mennem, ugyanis Kamilla és Adri a szokásos helyünkön ültek, az egyik sarokasztalnál. Most végre beszélhetek vele! Amint a lányok megláttak minket, Kamilla megdermedt, Adri pedig azonnal felpattant.
– Szia, Tomi – köszönt a havernak, engem pedig levegőnek nézett. Elhúztam a számat. Ennyit erről. Adri a pulthoz sietett, mintha valami halaszthatatlan dolgot kéne ott elintéznie. Viszont nem lépett le rögtön; ez is haladás. Nem mentem utána; van időm. Amúgy is, egyszer csak vissza kell jönnie Kamilláért, így okoskodtam. Még nincs veszve semmi! Leültem és elővettem egy cigit; abból most volt bőven. A fél szememet Adrin tartottam, amíg Kamilla engem bámult.
– Rosszul nézel ki – szólalt meg hosszas hallgatás után.
– Láttad volna reggel – morogta Tomi. Én nem szóltam semmit; a figyelmemet valami egészen más kötötte le. Történetesen az a paraszt, aki az előbb ült a lány mellé. Összehúztam a szememet, Tomira sandítottam; a haver szintén észrevette a dolgot. Adri távolságtartó volt az idegennel; arrébb is húzódott egy kicsit, de ettől még nem sikerült megnyugodnom. A lány hátrapillantott ránk; a tekintetünk egy másodpercre találkozott, majd visszafordult a fazonhoz. Hátradőltem, amikor láttam, hogy beszélgetnek, aztán közelebb ült hozzá. Direkt csinálja, mert látta, hogy figyelem?
Életem leghosszabb perceit szenvedtem végig. Görcsölt a gyomrom, ismét szédülni kezdtem, ahogy őket néztem. El kellett volna fordítanom a fejemet, de képtelen voltam rá. A csávó valamit mondott, amin Adri elmosolyodott és bólintott. Nem volt valami őszinte a mosoly, de kurvára nem foglalkoztam most ilyenekkel. Főleg, miután a csávó átkarolta, majd a füléhez hajolt. Ökölbe szorítottam a kezemet, és Tomira néztem.
– Nem. Nem. – A fejemet ráztam. – Nem csinálhatja ezt. – Nem emeltem fel a hangomat. Egyelőre még el sem jutott teljesen az agyamig a dolog.
Amikor újra rájuk pillantottam, Adri lecsúszott a magasított székről, megfogta a csávó kezét, megint rám nézett, majd maga után húzta a fickót a vécék felé. Egy percre ledermedtem, mintha fejbe csaptak volna, aztán az asztalba bokszoltam és felálltam. Tomi utánam kiáltott; nem értettem, nem is érdekelt, kirobogtam az ajtón. Ennyit a hirtelen jött magabiztosságról. El sem akartam képzelni, hogy mit csinálhatnak azok ketten most éppen. Szaladtam; el a háztömbhöz, fel a lépcsőn. Berobbantam a lakásba, és bezártam magam után; senkit nem akartam most látni, még Tomit se. Felordítottam a nappali közepén. Belebokszoltam a falba; várhatóan nem nyugodtam le. Nem tudtam magammal mit kezdeni, csak álltam és bámultam a szemközti szekrényt. Előkapartam a zsebemből egy cigit és rágyújtottam. Nem mentem ki, leszartam, hogy minden füstszagú lesz.
Alig egy órája nyertem vissza az erőmet, a lány pedig öt perc alatt, K.O.-val küldött padlóra. Ennyire volt szerelmes? Eddig tartott neki, hogy elfelejtsen? Négy napig? Bementem a hálóba, befeküdtem az ágyba. Semmit nem akartam. Semmit az égvilágon. Kiszedtem a mobilomból az aksit, miután minden villanyt lekapcsoltam; állig betakaróztam. Tomi megérkezett, dörömbölt az ajtón, rángatta a kilincset. Becsuktam a szememet, a fejemre húztam a párnát.  Nem értik meg, hogy egyedül akarok lenni?
Kurva élénk fantázia! Akárhányszor el akartam aludni, folyton Adri jelent meg előttem, ahogy éppen dugják. Sokan. Mindenhogyan, minden pózban. Csak én nem. Vissza akartam menni az időben péntek reggelre. „Te milyen szuperképességet akarnál, ha választhatnál?”, hallottam Adri kérdését a fejemben. Most azt válaszoltam volna, hogy csak normális akarnék lenni. Úgy tűnt, ez az én esetemben már szuperképességnek minősülne. Miért csinálta a lány? Miért ment el a fasszal? Ezzel átlépte a határt. Mind a ketten átléptük a kibaszott határt. Eddig azt hittem, hogy menthető a kapcsolatunk, de most már nem voltam benne annyira biztos.
Őrlő gondolatokkal a fejemben telt el az éjszaka. Persze képtelen voltam aludni. Visszasüllyedtem a kezdeti állapotomba; csak feküdtem mozdulatlanul és pislogtam a vaksötétbe. Rám világosodott, de akkor sem mozdultam meg. Valamikor a haver is visszatért, és sokáig ütötte az ajtót, hogy engedjem be. Leszartam. Visszatért a hányingerem is a fejfájással párosulva. Összegömbölyödtem a takaró alatt. December huszonnegyedike... ilyen szar karácsonyom se volt még, állapítottam meg ködös fejjel. Valamikor dél körül sikerült elaludnom végre; vagy csak simán beájultam. Amikor megint kinyitottam a szememet, már újra sötét volt. Meg akartam fordulni az ágyban, de annyira beálltak a végtagjaim, hogy nem tudtam megmozdítani semmimet. Akkor nem fordulok meg, legyintettem magamban. Vivi is megjelent az ajtóban, de neki sem nyitottam ki. Hogyan, amikor moccanni sem tudok? Pedig ki kellett volna mennem a vécére. Faszom se tudta, hogy melyik kellett jobban: szarni, pisálni vagy hányni. Inkább mind a három egyszerre.
Megembereltem magamat, és felemeltem a karomat, aztán az egyik lábamat. Vissza is ejtettem azonnal. Na, még egyszer! Hatalmas szenvedések árán másztam ki az ágyból. Remegő térddel egyenesedtem fel, forgott velem a világ. Valahogyan mégis sikerült kivánszorognom a fürdőbe; a rövid út közben nyolcszor majdnem felbuktam, de megcsináltam. Megtámaszkodtam a falon, úgy pisáltam; összeszorítottam a számat, nehogy lehánnyam magamat. Leültem a vécére, elmartam egy lavórt, és sugárban jött ki belőlem minden. Becsuktam a szememet és csak vártam, hogy vége legyen. Tényleg itt fogok meghalni, futott át az agyamon. Reszkető kézzel tettem le a földre a lavórt, felrángattam magamra a gatyámat, lehúztam a vécét, és belekapaszkodtam a kilincsbe. Megroggyant a térdem, elsötétült előttem minden, de csak egy fél másodpercre. Merült az aksim, a végét járta. Vivi hangját hallottam, tűzoltókat emlegetett. Erőtlenül felhorkantottam; már hallucináltam is. Kiléptem a nappaliba, és végérvényesen kikapcsoltam.

– Bálint! – hatolt a fülembe távolról egy kétségbeesett hang, aztán egy tenyér csattant az arcomon. – Kelj fel! – Még egy ütés. – Azonnal gyertek ide, Tomi! Bálint elájult!
Megmozdultam, kinyitottam a szememet. Vivi hajolt fölém. Akkor nem képzelődtem. A lány felpattant mellőlem, és eltűnt a látókörömből. Becsuktam a szememet.
– Hé! – Újra felpofozott. Felmordultam. – Igyál!
Az orrom alá nyomott egy poharat. Meg sem kérdeztem, hogy mi van benne, ittam. A zsebem után nyúltam, amikor lenyeltem az utolsó kortyot is. Nem értem el, Vivi azonban benyúlt, és előhalászta az összenyomódott szőlőcukros zacskót. Kinyitottam a számat, és beleszórt vagy öt szemet.
– Hülye vagy?! – támadt nekem. – Magadra zárod az ajtót? Kikapcsolod a telefonodat? És ha nem jövök, és itt halsz meg?!
Vivi felzokogott. Megfogtam a kezét, és megint becsuktam a szememet, miközben a cukrot szopogattam.
– Itt vagyunk! – zihálta Tomi.
– Vidd a szobába – mondta Vivi. Éreztem, hogy a haver felhúzott; még nem tudtam talpra állni, de Tomi megtartott, becipelt a hálóba, ledobott az ágyra.
– Normális vagy? Barom állat! – ordított a képembe. – Itt van Adri is, úgyhogy szedd össze magadat!
Bemásztam a takaró alá, és laposakat pislogtam. Néhány perc múlva nyílt az ajtó; reménykedve néztem fel. Adri lépett be rajta lehajtott fejjel. Felkapcsolta a villanyt, letette az éjjeliszekrényre, amit magával hozott. Kekszet, üdítőt és a szőlőcukrot, ami ezek szerint Vivinél maradt. Ő is rám nézett, a tekintetünk összekapcsolódott. Elbőgtem magamat, nem bírtam tovább. A legkevésbé sem érdekelt, hogy hogy nézhetek ki kívülről. Kinyújtottam felé a karomat. Adrinak is legörbült a szája, lassan odasétált hozzám és leült mellém; megfogta a kezemet, összekulcsoltuk az ujjainkat. Abban a percben rohadtul leszartam, hogy mit csinált előző este, vagy mit nem. Itt volt, csak ez számított.
– Ülj fel – mondta halkan. Azonnal eleget tettem a kérésnek. Kivett egy kekszet a zacskóból. – Egyél.
Megtöröltem a szememet, kinyitottam a számat, miközben bedugta a kaját a fogaim közé. Úgy rágtam, mint egy jólnevelt kisfiú. Merőn bámultam, mire ő is visszanézett rám. Adott még egy kekszet, azt is megettem. Megszorítottam a kezét; elmosolyodott. Az üdítőért nyúlt, és közelebb ült, a számhoz tette az üveget.
– Egyedül is megy – jegyeztem meg rekedten. Kivettem a kezéből az üveget, és ittam. – Meg kell halnom, hogy végre a közelembe gyere?
– Hülye vagy. – Nem hangzott bosszúsnak, inkább szomorúnak. – Nem haltál meg.
– Most már mondhatom, hogy ölnék és halnék is érted. – Visszaadtam neki az üveget. Úgy éreztem, hogy jól laktam, tele voltam.
– Hülye – ismételte a lány, és elhúzta a száját.
– Az vagyok – néztem komolyan Adri kisírt szemébe. Ő is maga alatt volt, láttam rajta. Enyhén remegett a keze, a rövid haja kócosan meredezett a feje tetején, a ruháját leette, amin meg sem lepődtem; azon már inkább, hogy nem cserélte át. Csak bámultam rá, nem tudtam róla elszakítani a tekintetemet. Mintha ezer éve nem láttam volna. Szorítottam a kezét, izzadt a tenyere. Adri a szemembe nézett.
– Kérdezd meg, amit akarsz – szólalt meg hirtelen. Honnan tudta? – Látom, hogy nagyon gondolkozol valamin.
Ráhunyorogtam; nem csak én ismertem őt.
– Mi volt a csávóval? – Görcsbe rándult a gyomrom; rettegtem a választól, de muszáj volt tudnom. Adri megint elhúzta a száját.
– Gondoltam, hogy ezt fogod kérdezni. – Feszülten vártam, még pislogni is elfelejtettem abban a percben. – Nem volt semmi – felelte. Végig a szemembe nézett; hittem neki. Akkor jöttem rá, hogy még levegőt sem vettem; nagyot sóhajtottam, a görcs feloldódott. Hátravetettem a fejemet, becsuktam a szememet.
– Mi volt? – nyögtem. Úgy megkönnyebbültem, hogy megint elbőgtem magamat; persze csak halkan, összeszorított szájjal.
– Kimásztam a vécéablakon. – Szaggatottan felsóhajtottam, és elröhögtem magamat. Adri is elmosolyodott. – Most már rám sem igaz, hogy feleslegesen nem húzok senkit. Csak képzeld el a szitut – folytatta. – Be sem engedtem a vécébe, az orrára csaptam az ajtót, és pánikszerűen szuszakoltam át magamat azon az ablakon, amin csak egy macska férne ki. Megoldottam – legyintett nevetve a lány. – Mintha megint megszülettem volna.
Úgy röhögtem, hogy potyogtak a könnyeim. Bár amúgy is potyogtak, de most legalább volt alibim, hogy miért. Néhány perc alatt változott meg a kedvem, ijesztően gyorsan.
– Miért csináltad? – néztem rá, amikor végre abbahagytam a nevetést.
– Na, miért? – kérdezett vissza.
– Hogy felbassz – válaszoltam meg helyette. A lány bólintott, rám mutatott. – Sikerült.
– Egyben maradtak a bútorok – jegyezte meg somolyogva Adri.
– Mert már annyi erőm sem volt, hogy dühöngjek.
– Nagyon rosszul festesz.
– Hát, nem is tudok festeni – poénkodtam. Adri felnevetett.
– Szar poén.
– Most csak ennyi telik tőlem.
– Akkor úgy mondom, hogy nem vagy jó bőrben.
– Te sem – vágtam vissza. A lány halványan megrázta a fejét. – Nem hülyeségből mondtam, hogy beledöglök a dologba. – Adri felnézett rám, könny csillogott a szemében; az enyémben is. Kinyújtottam felé a másik kezemet is, megérintettem a combját. – Petrás Adrienn. Hányszor és hányféleképpen mondjam még el, hogy mennyire szeretlek? Ha akarod, kidobom az ágyat, veszek egy másikat – bizonygattam hevesen, de mind a ketten tudtuk, hogy annyi pénzem nincs.
– Miért bántottál? – Adri arcán végigcsordult az első könnycsepp. – Mondtam, hogy ne csináld.
– Idegesíteni akartalak – grimaszoltam. – Csak akkor tudsz verekedni, ha mérges vagy.
– Milyen voltam?
– Jó – bólintottam, halványan elmosolyodtam, mire ő is. – Ki akarok kelni. Unom már ezt az ágyat. Cigi is kell.
– Biztos? – Adri aggódó tekintettel pislogott rám.
– Biztosan kell, ja.
Ledobtam magamról a takarót, és a karomat a lány felé nyújtottam. Ő is így tett; talán fel akart segíteni, de én gyorsabb voltam. Megfogtam a csuklóját, és óvatosan magamhoz húztam. Nem ellenkezett, félig ülő helyzetben feküdt mellém. Hozzá bújtam. Kicsit megfordult a helyzet, most ő karolt át úgy, ahogyan én szoktam. Beletúrt a hajamba, szorosan ölelt; én is őt. Szinte kapaszkodtam belé. Elmondhatatlanul hiányzott. Becsuktam a szememet; éreztem, ahogyan megnyugszom, napok óta először.
– Én is nagyon-nagyon – szólalt meg Adri halkan. – Itt maradok, aludj.
Elmosolyodtam, befészkeltem magamat a karja közé, mint egy kisfiú. Most nem kellett attól félnem, hogy nem tudok majd aludni, azonnal sikerült.

Amikor újra kinyitottam a szememet, már világos volt. Laposakat pislogtam, aztán rémülten magam mellé kaptam. Egyedül feküdtem az ágyban. Nem, nem álmodhattam! Kérlek, ne csak álom legyen! Azonnal felébredtem, gyorsan kimásztam a takaró alól. A tekintetem az éjjeliszekrényre tévedt. Még ott volt az üdítő, a keksz és a szőlőcukros zacskó. Mégis itt volt, de hol van most? Azt mondta, velem marad! Rendesen bepánikoltam, az ajtó felé botorkáltam, de mielőtt elértem volna, kinyílt előttem, és a lány dugta be rajta a fejét.
– Mit csinálsz? Feküdj vissza! – szólt rám szigorúan. Nagyot sóhajtottam, és a nyakába borultam. Adri felkuncogott, és megsimogatta a hátamat.
– Ne ijesztgess – mondtam.
– Nem akartam. Hogy érzed magad?
– Jobban. – Eltávolodtam tőle, és sűrűn pislogtam. – Kimegyek.
– Nem lehet visszatartani, mi? – mosolygott a lány. Megráztam a fejemet. Egyszerre léptünk ki a nappaliba; a gép előtt még mindig ott volt a töltő és a dohány, mellettük vagy húsz szál cigi. Adri kinyitotta az erkélyajtót, betódult a hideg a lakásba. A fürdőbe masíroztam. A lavór újra a helyére került, kimosva. Levetkőztem, majd beálltam a kádba. Nekitámaszkodtam a csempének, úgy folyattam magamra a langyos vizet. Még mindig feszült voltam, a gyomrom fájt; nem tudtam olyan könnyen megnyugodni, mint ahogyan azt gondoltam. A nappaliban felcsendült egy ismerős zene; elvigyorodtam. Úgy tűnt, hogy 2 arc, Szótára a mi dalunk. Nem valami romantikus, de ettől volt igazi. Mi voltunk. Még szélesebben mosolyogtam, amikor Adri rappelni kezdte. Csak hallgattam a hangját, becsuktam a szememet; ellazultam. Ő az én gyógyszerem, gondoltam. Éreztem, ahogyan átjárt a melegség, megtelepedett a hasamban és szép lassan feloldotta a görcsöt.
Hihetetlen, de Adri egyszer sem tévesztette el a szöveget. Megfürödtem, törölköztem, és pucéran átsétáltam a hálóba. Csak egy boxert vettem fel.
– Még egyszer – kértem, amikor kiléptem a szobából és véget ért a szám. A lány felkapta a fejét a gép előtt, elmosolyodott, és újra elindította. Felállt, aztán eltűnt a konyhában. Leültem a helyére és rágyújtottam. Kettőt ha szívtam belőle, Adri azonnal kikapta a kezemből, és helyette letett elém egy tányért.
– Húsleves. Cigivel nem fogsz jól lakni.
– Te sem – mosolyogtam rá, miközben beleszívott a cigibe, és leült a kanapéra.
– Ne ellenkezz! Egyél – bökött a tányér felé.
Engedelmesen kanalazni kezdtem, és megállapítottam, hogy kurva finom.
– Te csináltad? – kérdeztem teli szájjal.
– Ki más? – nevetett. – Amíg aludtál. Felszedtem a nyúlszart is, meg takarítottam. Hol van amúgy Zoknis?
– Zoknis?
– A nyuszi – bólintott.
– Az ágy alatt, gondolom. Ott alszik. Kéne neki kaját adni.
– Már adtam – érkezett a válasz. – Mindent megcsináltam, amit lehetett.
– Ezek szerint visszaköltözöl? – pislogtam rá reménykedve. Adri elmosolyodott.
– Vissza. Tomiék örülhetnek, nem leszek a nyakukon. – Én is örültem, csak úgy virult a fejem. Nem tudtam megenni az egész tányér levest, így arrébb toltam, és hátradőltem a széken. A lány felvonta a szemöldökét.
– Tele vagyok – nyögtem.
– Miért csináltad? Miért nem ettél?
– Nem akartam – vontam vállat. Adri megcsóválta a fejét.
– És a fa? – A sarokba mutatott. – Ideje lenne felállítani. – Őszintén elvigyorodtam, mire a lány elnevette magát. – Tudom, mire gondolsz.
– Na mire? – hunyorogtam, miközben rágyújtottam.
– A szexre.
– Ismersz – röhögtem. Egy darabig hallgattunk, majd én szólaltam meg újra: – Mikor akarod felállítani?
– Mikor akarod, hogy felállítsam? – kérdezett vissza mosolyogva. Felvontam a fél szemöldökömet, belenéztem a csillogó szemébe.
– Imádom, amikor kétértelműen fogalmazol.
Adri nevetett. Felkelt a kanapéról, és a hosszúkás dobozhoz lépett. Letépte róla a celluxot, ami a tetejét zárta le, majd kihúzta belőle a kicsi fenyőt. Körbenézett a nappaliban.
– Hova rakjuk?
– A földre – vontam meg a vállamat. Jobb ötletem nem volt. Adri a homlokát ráncolta, nem tetszett neki a dolog. Végül odasétált hozzám és lerakta az asztalra. Úgy igazította, hogy elférjen a monitor mellett.
– Meddig fogja csúfítani a lakást, ez a műgaz?
Adri csúnyán rám nézett, aztán amikor látta, hogy vigyorgok, mosolyogva meglengette előttem a mutatóujját, majd megfordult és hozta a díszeket is. Felegyenesedtem, meg sem vártam, hogy rám szóljon a díszítés miatt. A kezembe vettem az egyik gömböt, széthajtogattam az ágakat, és felakasztottam.
– Szűz vagyok – szólaltam meg, amikor a második gömb is felkerült.
– És ezt így kell megtudnom? – Adri megjátszott felháborodással a csípőjére tette a kezét. Szembefordultam vele, két kézzel a dereka után nyúltam, és magamhoz húztam.
– Csupa meglepetés vagyok – mondtam halkan. Adri átkarolta a nyakamat; közel hajolt.
– Akkor lepj meg.
A számat nézte; elmosolyodtam és lesmároltam. Olyan hevesen viszonozta, hogy azt hittem, ott helyben ledönt az asztalra, a fenyő mellé. Benyúltam a pólója alá, úgy simítottam végig az oldalán. Éreztem, hogy a tenyerem alatt libabőrös lett. Lassan a seggére csúsztattam a kezemet. Megkeményedtem és elhúztam a fejemet, mire kérdőn nézett rám.
– Megmozdultam – szólaltam meg vigyorogva.
– Tudom – mosolygott a lány.
Csak néztük egymást; most mi lesz? Adri elengedte a nyakamat, az ujjait lassan végighúzta a felsőtestemen, majd megállt a boxeremnél. Nem csináltam semmit, csak figyeltem. Belenézett a szemembe; mintha egy tigrissel kerültem volna szembe. Kísértetiesen emlékeztetett ez a tekintet arra, amilyet a kórházban is láttam tőle.
– Egy hét, bébi. – Féloldalas mosolyra húztam a számat. – Hova tűnt az a két év, amit kibírtál, meg az önkontroll? – A lány azonnal ellépett tőlem, és a fa felé fordult.
– Van önkontrollom – morogta az orra alatt.
– Van? – Felvettem egy másik díszt is, és Adrin átnyúlva felakasztottam. – M’ert? Mit csináltál volna? – Nem jött rá válasz, csak egy mosoly. – Szégyenlős vagy? Mondjad csak!
– Még korai – próbált hárítani, de nem hagytam.
– Attól még lehet róla beszélni.
– Ha ennyire érdekel... – szusszantott Adri. – Leszedtem volna a gatyádat, és a székre löktelek volna.
– És utána? – hunyorogtam. Tetszett az elképzelés.
– Hagyjál – legyintett zavartan –, úgyis tudod.
Persze, hogy tudtam. A fejemben már le is zajlott a menet, sőt, sokkal több annál.
– Meg kell kérdeznem, nehogy megint pofára essek. – Adri rám nézett. – Járunk? Csak mert nem mondtuk ki, tudod – vigyorogtam. Adri a vállamba bokszolt.
– Járunk – nevetett. – De ha még egyszer előjössz azzal, hogy kit és hol... – Adri megcsóválta a fejét. – Lelőlek, egyszer már mondtam.
A kezemet nyújtottam, a lány belecsapott.
– Megdumáltuk – bólintottam. – Amúgy a díszítésben vagyok még szűz.
– Komolyan? – Adi döbbenten pislogott rám. – Még soha nem csináltad?
Megráztam a fejemet.
– Gyűlöltem a karácsonyt, és tegnap sem sikerült túlságosan megszeretnem.
A lány elhúzta a száját.
– Dolgozunk rajta – mondta somolyogva. Én is elvigyorodtam.
Tényleg érdekes volt, ugyanis alig haladtunk valamit, inkább egymással foglalkoztunk. A végén több gömb és színes boa volt rajtunk, mint a fán. Zenét is kapcsoltunk, énekeltünk, táncoltunk. Olyanok voltunk, mint a gyerekek; ezen felröhögtem.
– Mi az? – nézett rám Adri a nappali közepéről. Éppen felbukott egy boában, azt próbálta leszedni magáról, de reménytelen volt a helyzet, menthetetlenül belegabalyodott.
– Semmi – legyintettem. Odasétáltam hozzá, és leguggoltam, hogy segítsek neki, amikor hirtelen elkapta a nyakamat és lehúzott maga mellé, majd egy gyors mozdulattal rám tekerte a boát.
– Na, de tényleg – erősködött. – Rajtam nevettél?
– Nem, de nem mondom, mert az extéma tabu.
Összehúzta a szemét.
– Most még jobban érdekel.
– Tudod mi volt Kingának a legnagyobb problémája velem? Hogy gyerekes vagyok.
– Pff... – Adri kifejtette a véleményét. Levette a csuklójáról az egyik rózsaszín gömböt a sok közül, és a fülemre akasztotta. – Csodásan nézel ki – mosolygott.
– Képzelem. Mint egy rossz transzvesztita a lila szalaggal meg a rózsaszín fülbevalóval.
Feltápászkodtam, és úgy csináltam, mint a modellek a kifutón; kacsáztam össze-vissza, a seggemet ráztam. A lány felnevetett, és elnyúlt a szőnyegen.
– Még! Csináld még! – visította.
– Tetszik, mi? – vigyorogtam le rá. – Ahogy hülyét csinálok magamból.
Felkaptam a fejemet, amikor kopogtak. Adri a hasára gördült, és felkönyökölt, felhajtotta a lábát. Úgy nézett ki, mint egy kislány. Odasétáltam az ajtóhoz és kinyitottam. Tomi amint meglátott, elröhögte magát.
– Huszonhárom év, Töki. Ennyi sem volt elég, hogy megtanuld: a díszek a fára valók. – Mögötte felbukkant Vivi is, szintén nevetett. Megkerültek és beléptek a lakásba. – Itt a másik nem normális – röhögött a haver, amint meglátta Adrit. – Össze kéne titeket kötni.
– Nem tudom, miről beszélsz, édesem – szólaltam meg vékony hangon, és hátradobtam a boát a nyakamban.
– Én se, Boglárka. Látom kurvára feleslegesen aggódtunk, jól elvannak – fordult a haver Vivihez, aztán felém. – De a retkes mobilodat még mindig nem kapcsoltad be.
– El is felejtettem.
– Dagadt, beszélhetnénk? – intett Vivi az erkély felé a fejével. – De előtte kapj fel egy kabátot, mert megfázol.
– Igenis, muter – szalutáltam, majd felöltöztem, magamhoz vettem a cigimet és kiléptünk a lakásból. – Most jön a lebaszás? – néztem a lányra, miközben rágyújtottam.
– Nem lenne jogos? – Vivi dühösen karba fonta a mellkasa előtt a kezét. – Tudok mindent, Tomi elmondta. Ha ő nem lett volna, már nem biztos, hogy élnél.
Bólintottam, igazat adtam neki. A lány közelebb lépett hozzám, és megölelt.
– Tudom, hogy nagy kérés, de ne legyél már ennyire hülye, az isten áldjon meg! Aludni sem tudtam rendesen. A frászt hozod az emberre!
– Megmaradok – morogtam.
– Nem rajtad múlott. – Vivi elengedett. – Azt hittem, hogy már kinőtted az öngyilkos hajlamodat. Hányszor kellett veled aludnom, nehogy kárt tegyél magadban? Emlékszel még?
– Ja – bólintottam.
– Ez nem játék, Bálint! Soha többet ne csinálj ilyet, értetted?
– Oké.
– Nem volt valami meggyőző.
– Felfogtam, Vivi. Nem csinálok.
– Akkor se, ha szakítotok – szegezte rám a mutatóujját. Elhúztam a számat. Átnéztem az üvegajtón. Adri is kaphatta a lebaszást a havertól; csak pislogott rá a földről, amíg Tomi magyarázott neki.
– Nem fogunk szakítani – jelentettem ki határozottan.
– De, ha mégis...
– Ne kúrd el a kedvemet! – Mérgesen bámultam Vivire. – Nem fogunk!
– Jól van – emelte fel a kezét védekezően a lány. – Látom, harapsz a témára.
– Még egyszer nem cseszem el – ráztam a fejemet. Újra benéztem a nappaliba; Adri is felém pillantott és szélesen elmosolyodott. Levette az egyik boát a nyakából és a feje köré tekerte. Elmosolyodtam. – Kurvára akarom őt, szerelmes vagyok belé – fordultam vissza Vivihez. – Tökéletesebb csajt el sem tudnék magamnak képzelni.
A lány elmosolyodott.
– Ugyanolyanok vagytok.
– Ugye? – mutattam rá, miközben hevesen bólogattam. – De mindenben.
Vivi töprengő arccal nézett rám. Hosszan hallgatott, aztán megszólalt:
– Szeretem a lányt, de úgy érzem, hogy ennek így nem lesz jó vége.
– Vagyis? – Ráncoltam a homlokomat.
– A szerelem jó dolog, de tartani kell a mértéket. Ez a rajongás, amit produkálsz, nem egészséges. Régen se volt az, és most se. Megszállottan kapaszkodsz belé, de egyszer minden véget ér.
– Kösz, ezt jó hallani – morogtam sötéten.
– Nem azt mondom, hogy ne legyél szerelmes – hadarta a lány –, csak ez már túlzás.
Lehajtottam a fejemet, és egy újabb szálra gyújtottam rá. Hosszan hallgattam.
– Meg akarom majd kérni a kezét – szólaltam meg halkan.
– Mikor?
– Nem tudom. Ahogy a gyűrűk árát néztem, nem most.
– Már néztél is? – Vivi elcsodálkozott.
– Csak véletlenül. A Lurdyban jártam, nyulat kerestem Adrinak, és ott láttam.
Vivi nem mondott erre semmit. Gondoltam, hogy nem tartja jó ötletnek, de nem kértem ki a véleményét. Elszívtam a cigit és beledobtam a borosüvegbe. Adri azt is kiürítette. Amikor legutóbb néztem, már tele volt, semmi nem fért bele.
– Dagadt, én csak jót akarok neked – szólalt meg némi habozás után Vivi. – Csak neked, te érdekelsz, senki más. A kedvenc rokonom vagy, és tudom, hogy nem erősséged a gondolkodás, de ezt jól gondolt át, mielőtt megteszed.
– A lánykérést?
– Azt. Először álljatok stabilan, mert amit eddig csináltatok...
– Tudom, katasztrófa volt – vágtam a szavába. Vivi elmosolyodott.
– Kimondtad helyettem. Viszont látom, hogy jó hatással van rád a lány. Életre keltél. – Elvigyorodtam; így volt. Mintha az előző napok meg sem történtek volna. A felhők fölött lebegtem. Vivi a fülemen lógó gömbre nézett és felnevetett. – Csak maradjon is így. Ettél ma?
– Kaptam húslevest – jelentettem büszkén.
– Jól van, kisfiam – kacagott a lány. – Mennyit aludtál?
– Az egész éjszakát. Vérnyomást és súlyt nem mértem, mielőtt arról is kifaggatsz.
Vivi megcsapta a vállamat.
– Ne gúnyolódj! Tényleg aggódtam érted, Tomival együtt – tette hozzá. – Azért jöttünk át, mert nem értünk el telefonon.
– Elvagyunk – böktem a félig csupasz fa felé.
– Azt látom – bólintott vigyorogva Vivi.
– Veletek mi a helyzet? – hunyorogtam a lányra.
– Mi lenne? Mi is elvagyunk – mosolygott. Inkább el sem akartam képzelni, hogy mit jelent az, hogy elvannak. – Na, jól van. Mi megyünk is, hagyunk titeket. Estére csak sikerül megcsinálnotok a karácsonyfát. Mikor kezdtétek el?
Megvontam a vállamat, majd az ajtóhoz sétáltam.
– Egy órája? – tippeltem.
– És még csak négy gömb került fel rá?
Egyszerre nevettünk fel, úgy léptünk be a nappaliba. Tomi és Adri a gép előtt ültek és énekeltek. Vivivel együtt kikerekedett szemmel néztük őket. Tomi az asztalon dobolt, miközben Kerozin üvöltött a hangfalakból.
– „A télapónak nincs jó kedve,
rohadt egy éve volt.
Ráordít a tündérekre:
hozzatok még alkoholt!” – Ordították teli torokból. Vivire sandítottam, aztán elvigyorodtam. A lány tátott szájjal, csillogó szemmel bámulta a havert. Felé fordultam, és a fülébe súgtam:
– Mértékkel, tudod. – Vivi féloldalas mosolyra húzta a száját. – És még te magyarázol nekem – csóváltam a fejemet megjátszott rosszallással.
Vivi nevetett, majd leszedte a fülemről a gömböt, odalépett Tomihoz és rárakta. A haver felnézett rá, és szélesen elmosolyodott. Nála is megvan a mérték, állapítottam meg. Így könnyű a másikat kioktatni. Néztem őket egy darabig. Vivi beleült Tomi ölébe, mire a csávó két kézzel átkarolta és megpuszilta a nyakát. Vajon ilyenkor Vivinek eszébe jutnak a saját szavai, hogy minden véget ér egyszer? Láthatóan nem; úgy karolta a pasija nyakát, mintha soha nem akarná elengedni.
– Mit hallgassunk? – kérdezte Adri, amikor véget ért a zene.
– Nelly az elefánt – szólaltam meg vigyorogva. A többiek is felnevettek, Adri pedig elindította a dalt. Egyszerre énekeltük a szöveget, és kurvára leszarta mindenki, hogy mennyire hamisak vagyunk. Adri rám nézett Tomi mellől, én pedig légvonalban Lenke néni ablaka felé mutattam. A lány felkacagott, és eltakarta a szemét, én is röhögtem. Levettem a bomber dzsekimet, a kanapéra dobtam, majd odaléptem Adri mögé, és átöleltem a székkel együtt. Hátradőlt, majd megfogta a kezemet. Lehet, hogy mégsem olyan rossz ez az idei karácsony?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése