2017. december 31., vasárnap

Szilveszteri különkiadás

Sziasztok! :) Végeztem a különkiadással, Cukra szemszögéből :) Remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a kis visszatekintés. A végén 2015-ben járunk, a jelenben, ugyanis magát a történetet 2016 márciusában kezdtem, mondhatni nem "mai darab", így hű maradtam az eredeti dátumhoz. Még annyit hozzáfűznék a részhez, hogy a dőlttel szedett párbeszédek, lovári nyelven, a saját nyelvükön hangzanak el.
Jó olvasást kívánok, és Boldog Új Évet! <3 Jövőre találkozunk! :)

"Szeretem, a legjobb barátom!"
2003. december

A homlokomat ráncoltam, amikor kinéztem az iskola udvarára, a hatalmas üvegablakon keresztül. Éppen szünetünk volt, az aulában lézengtem, a legjobb barátomat kerestem. Amint megláttam odakint, fogtam a kabátomat, és már rohantam is a hidegbe. Az udvar közepén egy kisebb tömeg alakult, feléjük tartottam dühösen. Ismertem a körben álló fiúkat. Ők már végzősök, nyolcadikosok voltak, és hiába az aranyszabály: „Nem bántjuk a kisebbet.”, már évek óta nem tartották be; vagy csak miránk nem volt érvényes ez.
– Hé! – kiáltottam el magamat, amint becsapódott utánam az iskola ajtaja. Nem lehettem valami félelmetes a vékony hangommal, de megtette a hatását. A nagyok egyszerre kapták felém a fejüket. Amint lerobogtam a bejárati lépcsősoron, és bokáig elsüllyedtem a hóban, csonttá fagyott a lábfejem. Nem volt jó ötlet benti szandálban kimenni, de már mindegy. Sejtettem, hogy ezért kapni fogok az osztályfőnökömtől.
– Mi van, aranyom? – szólalt meg gúnyosan az egyik fiú. – Te is be akarsz szállni a mókába? Van itt még hely a fajtársad mellett.
– Azonnal hagyjátok békén, és tűnjetek el! – kiabáltam, miközben egyre fogyott közöttünk a távolság. A nagyok lába előtt a hóban, szintén egy fiú hevert. Összegömbölyödött, úgy remegett. Nem tudtam eldönteni, hogy fázott-e, vagy csak félt. Könny futotta el a szememet. Minden nap ez ment. Minden átkozott nap! Szétlöktem a nagyokat, úgy robbantam be a kör közepére. Letérdeltem Armandóhoz, és a hóna alá nyúltam, hogy felhúzhassam. A többiek csak nevettek. Alig bírtam el a gyenge karommal. Amikor mégis sikerült megemelnem, az egyik gúnyolódó hátulról kigáncsolt.
– Hagyjatok minket békén! – méltatlankodtam a hóban elterülve.
– Jó helyen vagytok ott – röhögött egy fekete hajú srác.
– Hagyjatok minket békén! – ismételtem. Egy könnycsepp végiggördült az arcomon.
Elénk lépett egy kopasz fiú, a bandavezérük. Rengetegszer elátkoztam már magamban. Majdnem térig érő bőrcsizmában és fekete pufidzsekiben feszített. Az agresszív, gyűlölködő arcától mindig halálra rémültem. Elég volt megjelennie, hogy pánikszerűen az ellenkező irányba szaladjak. Hatalmasra tágult szemmel pislogtam fel rá, ő pedig undorodva nézett vissza.
– Nektek kéne minket békén hagyni. Ez a mi országunk! Ez a mi hazánk! Itt otthon vagyunk, de ti? Menjetek oda vissza, ahonnan jöttetek, cigányok!
Összepréselt szájjal, dacosan bámultam rá.
– Itt születtem. Ez az én országom is! – jelentettem ki határozottan, mire a fiú égtelen haragra gerjedt. Leguggolt elém, a kopasz fejét szinte az arcomba tolta.
– Soha nem fogtok közénk tartozni, férgek – szűrte a fogai között a szavakat, aztán leköpött.
Még mielőtt akár csak egy mozdulatot is tehettem volna, mellettem Armandó felpattant, és olyan gyilkos dühvel rontott neki a kopasznak, hogy a maga százötven centijével sikerült feldöntenie. A többiek rémülten, egyúttal döbbenten felkiáltottak, majd hátráltak egy lépést, tágítva így a kört. Először azt hittem, hogy a fiútól ijedtek meg ennyire, majd amikor megcsillant a fémen, a hóról visszaverődő fény, én is felugrottam.
– Armandó! – kiáltottam a nevét, hogy észhez térjen. A felbőszült fiú, a kopasz torkának szorította a bicskáját, amit isten tudja honnan szerzett.
– Armandó! – szólítottam újra.
Lassan kiléptem a háta mögül és megkerültem őket; szemben megálltam vele. Amikor harmadjára is kimondtam a nevét, akkor nézett csak rám. Tizenkét éve ismertem, amióta megszülettem, de abban a percben idegennek láttam. Meg sem szólaltunk, csak némán bámultunk egymásra. A csendet a becsöngő tépte ketté, közvetlenül utána pedig egy ismerős visítás:
– Kalapos Armandó és Oláh Cukra! Azonnal jöjjetek ide!
A kopasz bakancsos fiú lelökte magáról Armandót, aki döbbenten pislogott, hol az ujjai között szorongatott bicskára, hol rám. Mintha álomból tért volna magához. Akkor először ijedtem meg tőle igazán. Annyira le voltunk mind a ketten döbbenve, hogy az igazgató irodájában némán tűrtük a szidást. Nem akartunk magyarázkodni, egyszerűen csak hallgattunk, ahogy az idős nő intővel, kicsapással fenyegetett. Az intőre tett ígéretét be is váltotta. Hazaküldött minket, és egy hétre az iskola közelébe se mehettünk, továbbá elkobozták a fiútól a bicskát, aminek kifejezetten örültem. Először nem akarta odaadni, valami olyasmit motyogott, hogy az apja meg fogja ölni emiatt, ám a velünk szemben ülő igazgatónőt ez nem hatotta meg.
– Remélem is, hogy jól megnevelnek! – rikácsolta magából kikelve. – Életveszélybe sodortad az egyik társadat! Ez már mindennek a teteje! Évek óta nem tettem komoly intézkedéseket a sok verekedés és rendbontás ellenére, de most már muszáj lesz. Még egy ilyen, és elbúcsúzunk egymástól! – A nő rám nézett. – Veled együtt!
Talán jobb is lenne, gondoltam. Akkor megszabadulnánk a nagyoktól. Vajon máshol is ez lenne a helyzet?
Egészen addig bele sem gondoltam, hogy mi vár rám majd otthon, amíg haza nem indultunk. Átvettük a benti szandálunkat a kinti cipőnkre. Amiatt, meglepő módon nem is kaptunk fejmosást. Hosszú percekig csendben tapostuk a havat dühösen és csalódottan. Elhúztam a számat, eszembe jutott, hogy nemsokára karácsony. Így szuper lesz, megalapoztam magamnak az ünnepeket.
– Be fogja ma hívatni az ősöket – szólalt meg váratlanul Armandó.
Mérgesen szusszantottam egyet.
– A te hibád – jegyeztem meg, mire a fiú felháborodottan felém kapta a fejét. Én tüntetően nem néztem rá.
– Hogy a rákba lenne az én hibám?
– Ha nem ugrasz a kopasznak, nem ez lett volna!
– De leköpött! – emelte fel a hangját Armandó.
– Nem fogod fel, mi? – Szembefordultam vele. – Kést fogtál a nyakához! És ha nagy baj lett volna belőle?
– Meg kell védeni magunkat! – ellenkezett Armandó. Igazolni szerette volna a tettét, hogy igenis jól cselekedett.
– De nem így!
– Akkor hogy?
– Azt bízd rám. Eddig is én álltam eléd, ha gáz volt.
– Ez az! – mutatott rám. – Én akarok eléd állni! Most már, én akarlak védeni!
Végigpillantottam rajta. Vézna kar, ropi lábak, csenevész test. Megsajnáltam, egyben szánakoztam. Lány létemre sokkal masszívabb voltam nála. Hogyan tudna pont ő megvédeni? Armandó, mintha kitalálta volna a gondolataimat, duzzogva összezárta a száját, elfordította a fejét és megszaporázta a lépteit. Nem siettem utána, mint előtte oly’ sokszor. Most nem. Mérges voltam rá, és még mindig nem múlt el az enyhe félelemérzetem. Megfogadtuk, hogy mi normálisak leszünk. Már akkor felismertük, hogy a családunk nem minden tagja követendő példa. Az édesapja pont késelés miatt ült éveket; nyáron szabadult. Az egyik bátyját lopással és dílerkedéssel vádolták; végül ő is nyaralt egy kicsit a rácsok mögött. Nálunk az édesanyám került összetűzésbe a rendőrséggel, testi sértés miatt. Nekirontott egy rendőrnek, miközben Armandó anyjával verekedett.
Nem akartunk ilyenek lenni. Erre gondoltam, ahogy a barátom után battyogtam. A hátát néztem, a görnyedt testtartását és azt, ahogy belép a saját házuk kapuján, átellenben a miénkkel. Amint tudatosult bennem, hogy én is hazafele tartok, rádásul igen hamar találkozom az anyámmal, fájdalmas görcsbe rándult a gyomrom. Úgy is maradt, sőt, fokozódott. Rátettem a tenyeremet a zár-és kilincs nélküli kapura, majd taszítottam rajta egyet. Csupán résnyire nyílt ki, megakadt a fagyott földben és hóban. Éppen sikerült magamat átszuszakolnom a kis nyíláson, amikor szörnyű ordibálás ütötte meg a fülemet. Armandót már elkapták otthon. Fél szemmel a házunkra pillantottam. Ahogy megláttam az anyámat a konyhaablakban, meggyőződtem róla, hogy a hírünk megelőzött minket. Gyilkosan villogó tekintettel, vöröslő fejjel és csípőre tett kézzel, egy nagyra nőtt, kövér pulykára emlékeztetett. Nem volt bizalomgerjesztő. Még szerencse, hogy egy hétre el lettem tiltva az iskolától, ugyanis nem biztos, hogy talpra tudok majd állni azután, amit kapni fogok tőle. Legszívesebben be se mentem volna a házba, a lábam mégis a bejárati ajtó felé vitt. Átvágtam az udvaron, kikerültem néhány tyúkot, a kutyánkat, Göthöst és pár macskát, akik a szomszédos házaktól lógtak át hozzánk. Anyám megelőzött. Már nyúltam a kilincs után, amikor hirtelen kivágódott előttem az ajtó, és egy nagy kéz ragadta meg a kabátomat a mellkasomnál; átrántott a küszöbön. Felkiáltottam, pedig még meg sem ütött. Amint elengedett, a lendületem vitt előre, és elestem.
Nem megmondtam, hogy a Kalapos-pulyával meg ne lássalak mégecce’?! – ordította az arcomba az anyám. Meglendítette a karját, ám én gyorsabb voltam; felpattantam a földről és kitértem előle.
Nem vele voltam!
Mit hazudgálsz itt össze-vissza?! Hívtak az iskolábú’. Miattad be kő’ menny’ek! – Ismét felemelte a kezét, mire hátraléptem egyet, aztán kettőt. Az anyám nem adta fel, kitartóan jött utánam. Rémülten döbbentem rá, hogy túl kicsi a nappalink, sokáig nem menekülhetek, mert úgyis utolér.
Micsináltatok mán megint, te ördögfattyú?!
Megtámadtak, csak önvédelem volt! – mentegetőztem, a fejemet ráztam.
Oszt ki támadott vóna meg?
Nagyobb fiúk. Bántották Armandót, nem hagyhattam!
Anyámnak erre résnyire szűkült a szeme. Egyből rájöttem, hogy Armandó nevét nem kellett volna kiejtenem a számon.
Az se érdeke’, ha megmurdel! Most mehetek be az iskolába! Miattad! Mit ugráltacc éngem feleslegesen, he?!
Nem direkt…
Telibeszarom! – Ökölbe szorult a keze. Gyűlölte, ha feleseltem, a szavába vágtam, de meg akartam neki magyarázni a dolgokat. – Főleg a fattyú miatt!
De…
Ha mégecce’ a közelibe mégy, agyonütlek!
Nem tilthatsz el! – kikerekedett a szemem, hevesen tiltakoztam. Még az sem érdekelt, hogy az anyám már csak egy lépésre állt tőlem, én meg fellapultam a falra. – Nem teheted!
Isten a tanúm, hogy ígyen lesz!
Nem! – bámultam fel rá dacosan. – Szeretem, a legjobb barátom!
Láttam, ahogy anyámnak megint ökölbe szorult a keze, eltorzult az arca a dühtől.
– Szereted, he?
Határozottan bólintottam. Nem kellett volna. Elhajolni sem maradt időm, olyan gyorsan sújtott le rám az öklével. Felsikítottam, és elterültem a szőnyegen. Összegömbölyödtem, de így is fájt minden ütése, amit rám mért, miközben megállás nélkül, torka szakadtából ordított.
Adok én neked szeretetet! Viszket a pinád, mi?! Soha a rákos, gecis, kurva életbe nem találkozó’ véle! Itt az lesz, amit én mondok! Hogy a rohadás rágja ki a beled! Így visszapofázni énnékem! Tuggyad’ má’ ki baszott össze, te kis kurva! Nevellek, zabálni adok, és ez a hála?! Most megtanulod egy életre, hogy kinek ugatsz vissza!
Nem is figyeltem a szavaira. Sírtam, a karommal védeni próbáltam magamat, és azon imádkoztam, hogy minél előbb vége legyen.

Már lement a nap, de én még mindig a sarokban, az ágyon gubbasztottam. Minden porcikám fájt, alig tudtam mozogni. A szemem alatt már lilult az első ütés nyoma. Szipogtam, egy szív alakú kavicsot szorongattam. Még tavaly Armandó adta nekem az egyik sétánk alkalmával, amikor szomorú voltam. Természetesen akkor is mind a ketten kiszöktünk, és a falu határában folyó kis pataknál találkoztunk. Ott találta a fiú a követ a víz alatt, miközben a lábunkat áztattuk. Akkor azt mondta, hogy ha szomorú leszek máskor is, csak vegyem elő a szivet és az segíteni fog.
Újult erővel tört ki belőlem a zokogás. Sajgott a mellkasom, úgy szorítottam a követ, hogy teljesen belenyomódott a tenyerembe. Vágta. Armandó hazudott. Nem segített a szív, sőt, az emlék hatására még magányosabbnak éreztem magam. Egyedül szipogtam a sötétben. Borzalmasan hiányzott a fiú, ám amikor rá gondoltam, megjelent előttem, ahogy a másik fiúnak szorítja az éles pengét. Még mindig tartottam tőle; képtelen voltam legyőzni a viszolygásomat felé. Nem fért a fejembe, hogy hogyan volt képes ilyet tenni, vagy akár csak megkísérelni. Mi lett volna, ha nem szólok rá? Mi lett volna, ha nem csöngetnek be, és mi lett volna, ha az igazgatónő nem avatkozik közbe? Armandót szinte már a testvéremnek tekintettem. Tényleg el tudta volna vágni a másik torkát?
Összerezzentem, amikor odakintről ajtócsapódás hangja ütötte meg a fülemet, aztán anyám kiabálása. Ezek szerint visszatért az iskolából.
Ez a girhes, rákos kurva! Mindjárt megrángatom a kurva anyját!
Mi va már megint? – hallottam apámat.
Amiatt van az egész! Nem tudja megnevelni a kölykét! Na, majd én pofán baszom a fattyút!
Újabb ajtócsapódás, majd anyám hangja a kapu elől hangzott fel újra.
– Kalapos, te ótvaros ringyó! Azonnal gyűjjé kifele!
Nem voltam megint kíváncsi a vitájukra, amit rendszerint az utcán rendeztek le. Bebújtam a vékony takaróm alá, és a fejemre szorítottam a párnát. Sajnos így sem tudtam kizárni a körülöttem zajló eseményeket. Akkor durvult el a helyzet igazán, amikor az „ótvaros ringyónak” nevezett nő is felháborodottan kirohant az utcára. A kiabálásuktól zengett az egész környék.
Szorosan összezártam a szememet; még görcsösebben nyomtam a fejemre a párnát. Én nem leszek ilyen. Nem leszek soha olyan, mint az anyám! Akkor először fogadtam ezt meg, amit még rengeteg követett az évek során. Abban a percben azt kívántam, hogy bárcsak jó messze laknánk Armandóéktól. Amióta az eszemet tudtam, a két család mindig háborúzott egymással, sokszor különösebb ok nélkül. A fiúval nekünk is utálnunk kellett volna a másikat, ám nekünk erről senki nem szólt.
Eszembe jutott, hogy az első verésemet három évesen kaptam, amikor anyám meglátott minket kint játszani az utcán, egy sárral teli gödörben. Keserédes emlék. Nagyon jól éreztem magamat Armandó társaságában, amíg meg nem ragadott egy kéz a hajamnál fogva, és ki nem rántott a gödörből. Akkor nem értettem, miért bántott, ahogy azt sem, hogy miért tiltott el a fiútól. Könnyek között ígértem meg neki, hogy messzire elkerülöm Armandót, amit egy darabig sikerült is betartanom. Inkább nem mentem ki a házból se, csakhogy ne fussak össze vele, aztán bekerültünk az oviba. Senki nem foglalkozott velünk, elfordultak tőlünk, és még az óvónők is utálkozva pillantottak ránk. Egymásra voltunk utalva.
– Szia! – tipegett hozzám Armandó.
Rémülten kikerekedett a szemem, és gyorsan hátatfordítottam neki.
– Menj innen! Nem szabad veled barátkoznom!
– Miért?
– Mert kikapok.
Legörbült a szám, aztán meg sem vártam, hogy reagáljon, elszaladtam az udvar másik végébe, onnan pislogtam felé. Értetlen arccal nézett vissza rám, neki is legörbült a szája, lehajtotta a fejét és csüggedten visszabattyogott az épületbe. Szomorúan, kedvetlenül lehuppantam egy vastag fa tövébe.
Még mindig, évek múlva is olyan tisztán emlékeztem rá, mintha csak a múlt héten történt volna.
Nem bírtam sokáig. Napokig titokban figyeltem Armandót, ahogy egyedül játszadozott a kopott kisautókkal, amiket a csoporttársai dobtak elé, miközben ők a legszebb játékokkal szórakoztak. Nem néztem jó szemmel, de csak akkor szóltam közbe, amikor még a csúnya autóját is elvették tőle. Letettem a babát a kezemből, és határozottan a fiúkhoz sétáltam. Armandó messziről bámulta az eseményeket.
– Miért vettétek el a kocsit? – álltam meg fölöttük. A három fiú törökülésben gubbasztott egy papírokra firkált autópálya mellett. Tartózkodóan felemelték a fejüket.
– Mert kell! – jelentette ki az egyikük.
– Mire? Amúgy is csak három kereke van. Nem is tudtok vele játszani.
A fiú, aki hajlandó volt beszélni velem, megmarkolta a selejtes játékot, és felkelt a szőnyegről.
– Kell! – ismételte durcásan.
Kinyújtottam a kezemet felé.
– Ha ideadod, hozok neked egy másikat, ami sokkal jobb lesz, mint ez.
– Nem!
Akármilyen szépen kértem, alkudoztam, nem kaptam meg a kisautót, így más módszert találtam ki. Egyszerűen kiütöttem a kezéből, mire ő nekem támadt. Összeverekedtünk, amit az óvónő nem díjazott. Akkor szerencsére nem engem büntettek meg.
– Soha nem ütünk meg lányt! – szidta az asszony, miközben megragadta a fiú fülét és csavart rajta egyet.
– Miért?
– Mert gyengébbek, mint ti.
– Nem úgy éreztem! – A fiú a vérző szájához kapott. – Amúgy is, ő kezdte!
A vita vége az lett, hogy én megszereztem a kisautót, a többiek pedig kaptak egy másikat. Kócosan, sajgó karral sétáltam oda Armandóhoz, aki tátott szájjal pislogott fel rám. Egy szó nélkül letettem elé a játékot, aztán visszatértem a félszemű babámhoz. Én is csak a maradékból válogathattam.
A magánakciómmal csak annyit értem el, hogy még jobban kerültek a társaim, mert féltek tőlem, csupán egy ember próbált közeledni. Armandó mindig körülöttem somfordált, de nem vettem róla tudomást. Egy idő után rájött, hogyan hívhatja fel magára a figyelmet. Elkezdett piszkálni, húzgálta a hajamat, rángatta a ruhámat. Ez bevált. Akkor utáltam, amiért nem hagyott békén, így undokul viselkedtem vele, párszor hajba is kaptunk, szó szerint. Rengeteg hosszú, fekete hajszálamtól szabadított meg, de én is őt, miközben az udvaron, a homokban hemperegtünk.
Elmosolyodtam a párna alatt a sötét szobában. Minden hétvégén úgy néztem ki, mint egy dalmata. Amikor hétfőre begyógyultak a sérüléseim, a következő héten újakat szereztem. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy végigbunyóztuk az óvodát. Az elején még komolyan ütöttem, valóban bosszantott a fiú, akár egy szúnyog, amitől nem lehet szabadulni. Odáig fajult a dolog, hogy már nem csupán az oviban talált meg. Esténként az ablakomhoz jött, onnan cukkolt, egészen addig, amíg anyám el nem kergette egy sodrófával. A szobámból pont kiláttam az utcára, nem volt előtte kerítés, ezért Armandó gond nélkül megközelíthette. Hetekig csinálta ezt. Láthatóan még az sem érdekelte, hogy anyám egyszer utolérheti és elnáspángolja. Néhány hónap elteltével azon kaptam magam, hogy aggódtam a fiúért, amikor minden este a sodrófa elől menekült. Kitartónak tűnt. Nem hagyta annyiban, hogy direkt nem foglalkoztam vele. Bunyó közben már nem okoztam fájdalmat neki, nem komolyan ütöttem. Igazából nem is bántottam. A mozdulataim óvatosak lettek, az ütéseim simogatással értek fel.
Ahogyan elkezdődött az iskola, a viszonyunk végleg megváltozott. Külön osztályba kerültünk, a szünetekben mégis egymás társaságát kerestük, de akkor már csak beszélgettünk, és az esti látogatásaikor sem hívta fel magára anyám figyelmét. Az ablak üvegén keresztül kommunikáltunk tovább, hol írásban, hol csupán mutogatással. Izgalmas volt, sokat nevettünk. Már el is felejtettem a verést, amit legelőször miatta kaptam, de anyám hamarosan emlékeztetett rá. Fél év után lebuktunk, és olyat kaptam otthon érte, amit sokáig nem hevertem ki. Az iskolából nem hiányozhattam, pedig mozogni is alig tudtam. Nem akartam elmondani Armandónak a dolgot, de a fiú kiszedte belőlem, miután egy teljes napig nem álltam szóba vele.
– Sajnálom – mondta szomorúan. – Nem szabad találkoznunk.
Szipogva, könnytől összeragadt szempillával néztem rá. Túl sokat sírtam az elmúlt napokban. Nem akartam elengedni, mégis ez tűnt a legjobbnak.
Két hétig bírtuk egymás nélkül. Armandó teljesen elárvultnak tűnt, és én sem éreztem jól magamat, hiányzott az életemből. Még mindig kirekesztettek voltunk, az iskolában sem fogadtak el minket. Akkor beszéltünk legközelebb, amikor először megvédtem a nagyobb fiúktól.
– Nem kellett volna – motyogta Armandó, miközben egy zsebkendővel a felrepedt szemöldökét törölgette.
– Bántottak! – méltatlankodtam. – Nem nézhettem!
Armandó hét és fél éves volt akkor. A szemembe nézett, és azt mondta:
– Nekünk ez jutott. Hiába küzdesz, mindig lesz valaki, akinek nem tetszik majd a képünk.
– Nem hagyjuk!
– Felesleges harcolni. Gyorsabban vége lesz, ha hagyod magad.
Ez nekem már akkor sem tetszett. Karbafontam a mellkasom előtt a kezemet. Anyámmal szemben mindig hagytam magamat, mert más választásom nem volt. Az iskolában már nem tűrtem el, nem akartam áldozat lenni. Ez ellen tudtam tenni, és tettem is! Armandó mellett maradtam, nem hagytam egyedül, és ha megtalálták a többiek, akkor úgy ugrottam elé, mint egy anyatigris.
Nagyot sóhajtottam a sötétben. A kinti zajok már megszűntek, anyám visszatért a házba, most a konyhában csörömpölt a tányérokkal. Nem érezhettem így iránta, hiszen mégis ő nevelt, ő volt a szülőm, de utáltam. El akart tiltani az egyetlen embertől, akihez fordulhattam, akibe kapaszkodhattam, akihez ragaszkodtam. El akart tiltani, mert a két család gyűlölte egymást. Mi közünk van nekünk ehhez? Az évek során nagyon sokszor tettem fel ezt a kérdést.
Visszapörgettem magamban az aznapi vitánkat. Akkor először mondtam ki, hogy szeretem a fiút. Akkor először szálltam szembe a saját anyámmal. A szív alakú kavicsot még mindig az ujjaim között szorongattam. Megremegett a szám, ismét eleredtek a könnyeim.
– Te vagy a családunk szégyene!
Nem tudtam, hogy honnan jutott az eszembe, anyám egy hónappal ezelőtti mondata, de úgy visszhangzott a fejemben, mintha abban a percben mondta volna ki. Olyan meggyőzően kiabálta az arcomba, hogy majdnem én is elhittem. A nővéremre gondoltam, aki gond nélkül követte a szüleink minden utasítását. Ahhoz az emberhez ment feleségül, akit kinéztek neki, soha nem került semmilyen balhéba, tökéletes feleség és anya vált belőle. Ő nem barátkozott az „ellenséggel”, nem szökött ki az éjszaka közepén, hogy egy fiúval találkozzon, nem feleselt vissza. Semmi olyat nem csinált, ami veszélybe sodorta volna a család hírnevét.
Hirtelen elapadtak a könnyeim; dühös lettem. Rossz helyre születtem, ebben biztos voltam. De mégis, hol lenne az a „jó hely”, ahol boldog lehetnék? Eddig Armandó jelentette nekem a várat, ahova mindig visszavonulhattam, ha bántottak. Mellette találtam meg a helyemet, de a mai nap mutatta meg, hogy mennyire kiszámíthatatlan tud lenni. Talán félreismertem ennyi éven keresztül? Mi történhetett vele, amiért úgy döntött, hogy már nem tűr tovább? Az agyam újra meglódult, és gondolatban az iskola udvarán találtam magamat. Armandó állta a nagyok ütéseit, szidalmazását. Csak feküdt a hóban, és nem csinált semmit. Mi váltotta ki belőle ezt az agresszív viselkedést? Egyáltalán, mit keresett nála az apja bicskája?
Aznap este nem aludtam, nem tudtam. Csak járt az agyam, de minél többet gondolkodtam, annál több kérdés merült fel bennem. Nem jutottam előbbre.
Másnap senki nem szólt hozzám otthon, egyszerűen keresztülnéztek rajtam. Anyám a tegnapi verekedésben szerzett egy jó nagy monoklit, így még ijesztőbb látványt nyújtott. Nem értettem, hogy ha ennyire nem bírják egymást, akkor miért nem mennek el a másik közeléből. Szinte sportot űztek belőle, mindig volt valami, amiért balhézhattak.
Rosszul éreztem magamat, amiért hozzám se szólt senki, mintha szellem lennék, így felöltöztem és elmentem sétálni. Nem lett jobb. Egyedül tapostam a havat a kihalt utcákon, zsebemben a kővel. Egy percre sem váltam meg tőle, hurcoltam mindenhova, mintha valóban segítene. Amikor hazaértem, már teljesen besötétedett. Megdörzsöltem az elfagyott kézfejemet, aztán némi toporgás után anyám szobája felé vettem az irányt. Nem szívesen csináltam ezt, de kötelezőnek éreztem. Odaértem a repedezett üvegű ajtóhoz, vettem egy mély lélegzetet, és bekopogtam. Néhány másodperces várakozás után benyitottam. Anyám, a súlya alatt roskadozó ágyon terpeszkedett, éppen a tévét bámulta. Lustán felém pillantott, amikor bedugtam a fejemet a helyiségbe, de nem szólt semmit, ismét a tévére nézett.
Bejöhetek?
Miután türelmetlenül bólintott, átléptem a küszöböt.
Mit akarsz?
Lehajtottam a fejemet, a lábujjaimat tanulmányoztam.
Bocsánatot kérni jöttem.
Akkó’ kérjé’ – vonta meg a vállát. Még mindig nem nézett rám.
Nyeltem egyet.
Bocsánat.
Súlyos csend borult a szobára. Hosszas hallgatás után az anyám végre felém fordította a fejét.
Hun csavarogtá’, he?
Sétáltam.
A fattyúval? – szegezte nekem a kérdését vádlón. Már csak a gondolatra eltorzult az arca.
Nem – ráztam a fejemet csüggedten.
Helyes! – bólintott keményen. – Megbocsátok, ha ígéretet tesző’, hogy soha többé nem találkozó’ véle.
A mondat hallatán megfájdult a mellkasom, gombóc nőtt a torkomban, hirtelen leizzadtam, mintha az egész testem lángolna. Magamban hangosan tiltakoztam ellene, ám amikor kinyitottam a számat, teljesen mást mondtam.
Nem találkozok.
Ajánlom is, mert isten légyen a tanúm, nem állok jót magamé’! Többé ne merészelj nékem visszapofázni!
Megadóan bólintottam. Miután anyám elengedett, kiléptem az előszobába, és megkönnyebbülten sóhajtottam. Ezen is túl vagyok.
Amint beléptem a szobámba, megakadt a szemem egy papírlapon, ami az ablak alatti szűk résen keresztül kandikált be a helyiségbe. Mindig szidtam azt a kis repedést, mert télen állandóan hideg volt nálam, befújt a szél. Odasiettem, és kitártam az ablakot, kidugtam a fejemet, úgy kémleltem a sötétet, ám senkit nem láttam az utcán. Visszacsuktam, majd a kezembe vettem az összehajtogatott cetlit. Szélesen elmosolyodtam, amikor elolvastam a rövid üzenetet: „JÓL VAGY???”
Az iskolatáskámhoz ugrottam, kivettem belőle egy tollat, és sebesen lekörmöltem a választ. Változatlanul sajgott az egész testem, a kék foltok nem múltak el, még csak gyógyulni sem kezdett. Majd néhány nap múlva. Őszintén leírtam neki mindent. Miután végeztem az üzenettel, visszacsúsztattam a lapot a résbe. Fázósan bebújtam a takaró alá, úgy vártam a fiút, hogy a papírért jöjjön.
Csalódottan állapítottam meg, hogy nem jött. Másnap el sem hagytam a szobámat, csak amíg ettem, de Armandó akkor sem jelent meg.
A harmadik nap estéjén, miközben az ujjaim között forgattam a szív alakú kavicsot, megmozdult mellettem a cetli; valaki kintről kihúzta az ablak alól. Egyből felpattantam, és kitártam az egyik szárnyat. Armandó úgy megijedt, hogy majdnem felkiáltott döbbenetében, aztán amikor meglátta, hogy csak én vagyok az, egy percre becsukta a szemét és a szívére tette a tenyerét.
– Már vártalak – suttogtam.
– Nem tudtam jönni. Figyelnek.
– És akkor most?
– Kockáztattam. – Armandó elmosolyodott, mire én is. Jó volt újra látni; megkönnyebbültem. Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire feszült voltam az elmúlt napokban.
Egy másodperc gondolkodás után átvetettem a lábamat a párkányon, és kiugrottam. Halkan behajtottam magam után az ablakot, majd Armandó meglepett, ám örömteli tekintetétől kísérve elindultam a hóval borított utcán. A fiú utánam sietett. Egy darabig némán ballagtunk egymás mellett.
– Nincs sok időm – törte meg a csendet Armandó.
– Nem baj, beszélni akartam veled, személyesen – tettem hozzá.
– Én is – bólintott, miközben zsebre dugta a kezét.
Miután ezt megvitattuk, egyikőnk sem mondott semmit. Kerestem a megfelelő szavakat. Nem tellett sok időbe, elértük a falu határát, ahol lágyan hullámzott a kis patak. Mindig ide jöttünk, ha kettesben akartunk lenni, mert a fák eltakartak minket a kíváncsi szemek elől.
Nem törődve a hideggel, lehuppantunk egy-egy fagyott tuskóra, és mind a ketten az előttünk csordogáló vizet néztük.
– Te jól vagy? – tettem fel ugyanazt a kérdést, amit már a levélben leírtam.
Armandó vállat vont.
– A szart is kiverték belőlem – felelte közömbösen, mintha őt egyáltalán nem hatná meg a dolog. Elhúztam a számat. – A kés miatt duplán.
Felkaptam a fejemet, és felé fordultam.
– Mi volt veled? Komolyan kinyírtad volna a srácot? – Tartózkodóan pislogtam rá, féltem a választól. A fiú kerülte a pillantásomat, helyette továbbra is a vizet bámulta.
– Nem – mondta némi szünet után –, de meg kell védenünk magunkat! – Végre ő is a szemembe nézett. A száját dacosan összepréselte, a keze egy percre ökölbe szorult.
– Megijesztettél – vallottam be félszegen, mire Armandónak legörbült a szája és újra a vízre meredt. – Nem te voltál.
– De! – jelentette ki keményen. Hallgattunk. – Most félsz tőlem?
– Bizonytalan vagyok – pontosítottam.
– Téged soha nem bántanálak! – mondta gyorsan, és felém kapta a fejét.
Most nekem görbült le a szám. Hinni akartam neki.
– Honnan tudjam? Azt hittem, hogy ezt se csinálnád soha. Megígértük egymásnak, hogy… – Elcsuklott a hangom. Armandó nagy szemmel pislogott rám. – Megígértük, hogy mi mások leszünk.
– És így is lesz!
Egy percig komolyan néztem rá. A határozott kijelentésével meggyőzött; halványan elmosolyodtam. Bíztam benne, tudtam, hogy együtt akármire képesek leszünk, csak össze kell tartani, ahogy eddig is tettük. Armandó megígérte, hogy soha többet nem csinál ilyet, amihez tartotta magát. Sokáig beszélgettünk a hidegben ülve, a két tuskón. Féltem, hogy otthon észrevették az eltűnésemet, ám valamilyen csoda folytán nem így történt, a találkozónk ezúttal titokban maradt.
Teltek a napok, az utolsó hétre visszamehettünk az iskolába, ahol minden maradt a régiben; a nagyok azonnal kiszúrták a jelenlétünket, de mi nem foglalkoztunk velük. Tűrtünk.
Elérkezett a karácsony, előbb, mint vártam, ugyanis már előtte két-három nappal megkezdődött a készülődés, megérkeztek a rokonok, kész diliház volt. Folyton egymásba botlottunk, nem fértünk el a házban; ami azt illeti én még a saját ágyamban sem, ugyanis a nővérem két lányát nálam szállásolták el, így nekem le kellett költöznöm a földre, egy lyukas matracra, amitől minden este vakaróztam. Bele se mertem gondolni, hogy milyen élőlények lehettek abban a szivacsban, amit anyám a pincéből cipelt fel nekem. Az már csak hab volt a tortán, hogy folyton fáztam, mert olyan volt, mintha a csupasz szőnyegen aludtam volna. Nem panaszkodtam, egy szót nem szóltam, csak magamban mérgelődtem, és alig vártam, hogy mindenki hazamenjen.
– Mit csinálsz? – pislogott rám Baba. Törökülésben ült az ágyamon, és egy egyfülű nyulat szorongatott.
– Ajándékot – mosolyogtam rá, miközben fogtam egy ceruzát, és nekiálltam a rajzolásnak.
– Kinek?
Baba letette a plüssnyulat, és kíváncsian mellém telepedett a matracra.
– Egy barátnak. – Amikor láttam, hogy Baba hatalmas szemmel bámulja a művemet, megkérdeztem tőle: – Szeretnél segíteni?
A kislány lelkesen bólogatott, így elé szórtam egy marék színes ceruzát, és megengedtem neki, hogy kiszínezze az oroszlánfejet. Sokszor kiment a vonalból, de nem szidtam meg érte, Armandó így is értékelni fogja, ebben biztos voltam. Babával jól szórakoztunk, aminek a húga is részese akart lenni. Ramóna hamar megjelent a szoba ajtajában, és lehuppant mellénk, majd ismeretlen ábrákkal összefirkálta az oroszlánfej körül a lapot.
Az ajándékdoboz összehajtogatását is élvezték. Én megcsináltam a sablonját kartonból, kivágtam, ők pedig a segítségemmel egy szabályos kockát formáltak belőle. Ragasztottunk a külsejére papírt, amit szintén rajzok borítottak. Annak a dekorálását teljes egészében a lányokra bíztam. Amint elkészültünk, Babát megbíztam egy fontos feladattal.
– Hoznál nekem a karácsonyfa alatti tányérból egy szaloncukrot? – Baba lelkesen bólogatott, és felpattant a matracról. – Ez egy titkos akció – szóltam utána. – Ne vegyen észre senki!
Baba kihúzta magát, komolyan bólintott, aztán kisettenkedett a nappaliba, akár egy kommandós. Amióta nálunk voltak, most először láttam rajtuk, hogy boldogok. Eddig halálra unták magukat. Baba néhány perc múlva visszatért. Túlteljesítette a feladatot, mert három szaloncukrot hozott magával.
– A mi ajándékaink – mondta határozottan. Őszintén rámosolyogtam, aztán meg majdnem felnevettem. Ha anyám ezt tudná…
A két kislány figyelte, ahogy a kartondobozt átkötöttem a piros szalaggal, amit néhány napja szereztem anyám szobájából. Levágtam egy kis darabot, a nagy tekercsből, amivel a többiek ajándékát csomagolta. Magát a kartont is tőle csórtam a szekrényéből. Az egyik cipősdobozát csonkítottam meg a nemes cél érdekében.
Minden elkészült, most már csak azt kellett kitalálnom, hogy hogyan szökjek meg otthonról. Rengeteg ember nyüzsgött a házban, szinte lehetetlen, hogy senki ne vegyen észre. Ránéztem a lányokra, majd újra elmosolyodtam.
– Baba, szereted a szuperhősös filmeket, ugye?
– Igen!
– Képzeld, egy fontos küldetésben veszek éppen részt. Segítened kell. – Baba itta a szavaimat, még a lélegzetét is visszafojtotta. – Össze kéne gyűjteni a felnőtteket Margó néni szobájába. Akármilyen módszerrel. Addig én el tudom végezni a titkos küldetésemet. Benne vagy?
Baba egy rövid ideig gondolkodott, aztán rábólintott.
– Igen!
– Köszi! – Hálásan megsimogattam a fejét, összekócoltam a barna haját, majd felegyenesedtem.
– Cukra! – szólt utánam a lány. Kérdőn fordultam vissza felé. – Akkor te szuperhős vagy?
Halkan felnevettem.
– Bárcsak. Na, nyomás! Tereld el a figyelmüket.
Baba komoly arccal nézett rám, aztán elszántan kiszaladt a szobából, nyomában Ramónával, aki végig csöndben figyelt, amíg beszéltem. Egy darabig füleltem, amíg meg nem hallottam Baba hangját, amint azt kiálta, hogy Ramóna leesett egy asztalról. Hát persze, mi mással tudná összecsődíteni egy gyerek a rokonságot, ha nem ezzel? A lábdobogásból ítélve, mindenki egyből anyám szobájába sietett, ami a legtávolabb esett az utcától. Nem volt sok időm, gyorsan kellett megjárnom az utat, hiszen hamar ki fog derülni, hogy Ramónának kutya baja.
Fogtam az ajándékot, egy mozdulattal kinyitottam az ablakot és átlendültem a párkányon. Gyorsan, mégis körültekintően közelítettem meg Armandóék házát, hiszen őket is elárasztották ilyenkor a családtagok. Szerencsére még évekkel ezelőtt a fiú elmondta, hogy a házukat megkerülve vezet egy titkos ösvény hozzájuk, ami egyenesen az ő ablaka alatt ér véget. Lefutottam a távot, már megint papucsban, ezért mire Armandóhoz értem, már nem is éreztem a lábamat. Leraktam a párkányra a kis dobozkát, és már szaladtam is volna vissza, de a fiú résen volt; azonnal kinyitotta az ablakot, és elkapta a csuklómat. A szívbajt hozta rám, majdnem felkiáltottam. Most ő ijesztett meg.
– Ne rohanj!
– Sietnem kell! – ellenkeztem.
– Nem is kéred az én ajándékomat?
Hevesen dobogó szívvel bólintottam, mire elengedett, majd eltűnt a szemem elől. Türelmetlenül toporogtam a hóban. Armandó kínzóan sokára tért vissza egy zacskóval a kezében. Amikor kihajolt hozzám, hogy átadja, váratlanul magához húzott, és szorosan megölelt. Én is átkaroltam a nyakát, szélesen elmosolyodtam, miközben furcsán bizseregni kezdett a hasam. A fiú percek múlva húzódott el tőlem. A második meglepetés váratlanul ért. Megpuszilt, és a fülembe súgta:
– Boldog karácsonyt!
– Neked is – hebegtem. Éreztem, hogy forróság önti el az arcomat, nem tudtam a szemébe nézni, így gyorsan elköszöntem tőle, és pánikszerűen elszaladtam.
Eddig még soha nem jöttem zavarba Armandótól, sőt, egyetlen fiútól sem. Teljesen új érzések kerítettek hatalmukba, amikkel nem tudtam mit kezdeni.
Ahogy hazaértem, örömmel állapítottam meg, hogy sikerült a tervem. Eldugtam Armandó ajándékát, majd előszedtem, amikor már mindenki aludt. A hold halvány fényénél néztem meg a fehérre festett agyagangyalkát, egy kézzel készített, rózsaszín nyakláncot, hozzá három karkötőt, más-más színben. Könny szökött a szemembe. A markomba zártam az apróságokat, úgy bújtam be a hideg takaró alá. Mérhetetlen nyugalom árasztott el, igazán boldog voltam. Még akkor is mosolyogtam, amikor sikerült elaludnom.

2015. december 24.
Oldalra fordítottam a fejemet. A feldíszített karácsonyfa megvilágította az egész szobát, a két kisággyal és a mellettem fekvő Armandóval együtt. Az éjjeliszekrény tetejére egy rakás édességet halmozott fel Diego, isten tudja miért, ám nem azért keltem fel, hogy egyek néhány gumicukrot. Benéztem a kiságyba, majd miután megbizonyosodtam arról, hogy Gojma és Joka jól vannak, megkerültem az ágyat és az éjjeliszekrényhez sétáltam. Kihúztam a legalsó fiókját, aztán némi kotorászás után meg is találtam, amit kerestem. Armandó felmordult, résnyire kinyitotta a szemét és rám nézett.
– Mi’ csiná’sz?
– Semmit, aludj – suttogtam.
– Felkeltettek a kölykök?
– Nem. Aludj – ismételtem.
Természetesen Armandó nem engedelmeskedett. Megdörzsölte a szemét, és felült az ágyban.
– Cuki… Mi van?
– Mondom, hogy semmi, csak gondolkoztam.
– Az éjszaka közepén? – ráncolta a homlokát. – Mirő’?
– Kettőnkről – mondtam, miközben a fehér agyagangyalkát morzsolgattam az ujjaim között.
– Kettőnkről? Már megint csináltam valamit?
Ezen halkan felkuncogtam, és leültem mellé. Felényúltam, és a tenyerébe csúsztattam az angyalt. Armandó érdeklődve rápillantott, aztán amikor felismerte, álmosan elmosolyodott.
– Én csináltam.
– Tudom – simogattam meg az arcát.
– Jó sokáig szoptam vele, mire elkészült.
– Tudom – ismételtem nevetve.
Hihetetlen, hogy annyi év után is megmaradt az összes ajándék, amiket egymásnak adtunk annak idején. Igaz, hogy a nyaklánc és a karkötők elszakadtak, az oroszlánfejet ábrázoló rajz megkopott, kifakult, a szív alakú kavics már elvesztette az alakját, de mind a miénk volt. Armandó visszatette a fiókba az angyalt, majd megölelt és egy csókot nyomott a számra.
– Boldog karácsonyt! – suttogta csillogó barna szemmel.

– Neked is!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése