2017. december 22., péntek

22. fejezet

Sziasztok! :) Ígéretemhez híven meghoztam a következő fejezetet, ami szintén durva lesz. Ezek után vasárnap érkezik egy különkiadás, Bálint és Adri múltjából, szilveszter napján pedig Armiék :3 Ők ketten gyűjtötték össze a legtöbb szavazatot. Adriék története csak januárban folytatódik. Köszönöm, hogy olvastok, örülök, hogy érdekel titeket és boldog vagyok a voksok miatt! <3
Jó olvasás helyett erős idegrendszert kívánok ehhez a fejezethez is, és szép estét a továbbiakban! :)

22.
Bálint
„Nem mész sehova.”

Mint egy felbőszült bika, úgy szaladtam ki a lakásból Armi után; kettesével szedtük a lépcsőfokokat. Ezt most kurvára beszopták a köcsögök! Örülhetnek, ha nem ölöm meg mindet! Az a kurva tehetetlenség, hogy csak álltam, mint egy fasz, és semmit nem tudtam tenni... Soha többet nem akarom ezt átélni; hogy azt bántsák, akit a világon a legjobban imádok! Főleg nem így! Kurva nyolcker! Kurva élet! A kurva anyjukat! Ha a zsaruk nem kaptál el őket, majd én elkapom, de úgy, hogy azt ne felejtsék el.
A kocsinál már vártak minket a haver bátyjai; olyanok voltak, mintha ikrek lettek volna, sokszor meg sem tudtam őket különböztetni egymástól.
– Testvér! – lépett hozzám az egyik, és megölelt. – Öcskös mondta, mi történt.
Végignéztem rajtuk, ők meg elszánt arccal vissza.
– Basszuk szét a geciket!
Csatakiáltásszerűen felkurjantottak, majd bepréselődtünk a Ladába. Nem ennyi emberre lett tervezve, de megoldottuk; ketten a csomagtartóban utaztak. Felismertem Adrienn támadóját; ugyanaz volt, aki néhány hete megkörnyékezte a kislányt, és rálőttem az erkélyről. Akkor kellett volna lelőnöm! Vörös köd szállt az agyamra, ökölbe szorítottam a kezemet. Akaratlanul is visszaemlékeztem az utcai jelenetre, ahogy a buzi a lány lába között matatott. Láttam magam előtt Adrienn arcát, ahogy rám nézett. Belebokszoltam a kesztyűtartóba, Armi nem szólt semmit. Leizzadtam, égett a fejem; remegtem az idegességtől.
Nagy sokára megálltunk egy omladozó, pár emeletes téglaépület előtt. Miután kiszálltunk a kocsiból, Armi hozzám lépett.
– A földszinten vannak, láttam az ablakból. – Bólintottam, indultam volna, de elkapta a karomat: – Ésszel!
Mogorván bámultam az arcába, majd újra bólintottam. Sarkon fordultam, és a ház felé lépdeltem, mögöttem a többiekkel. Dübörgött a vér az ereimben, görcsölt a gyomrom, mélyeket sóhajtottam. A fal mellé lapultam, onnan néztem be az ablakon. Tényleg ott voltak, egy rongyos kanapén ültek, füvet tekertek az asztalon; lent a lábuk mellett üres sörösüvegek hevertek. A támadó barna pólóban feszített, röhögött, a füst körbelengte. Köcsög drogosok. Visszahúztam a fejemet, és intettem a többieknek.
– A barna pólós az enyém!
Komoran bólintottak. Bementünk a félig nyitott kapun, és megálltunk az ajtó előtt. Összehúztam a szememet, vettem egy mély levegőt, és berúgtam az ajtót, ami azonnal megadta magát, kiszakadt a helyéről.
– Na, ki jött vissza, fasszopók!
A csávók felkiáltottak, menekültek volna, de nem hagytuk nekik. Azonnal célba vettem a barnát. Ráugrottam, és akkorát levertem neki, hogy ráesett az asztalon szétszóródott fűre. Megmarkoltam a ruháját, felemeltem, és a falhoz vágtam; szétvetett végtagokkal fellapult rá, mint egy matrica. Arccal előre zuhant le a retkes szőnyegre. Odaugrottam hozzá, és akkorát rúgtam az oldalába, hogy felkiáltott, összegörnyedt. Ököllel ütöttem a fejét, a bordáját, a hátát ahol értem. Meg sem tudott mozdulni; úgy beindultam, hogy senki nem tudott volna lefogni. Letéptem a pólóját, csíkokra szaggattam, majd az egyikkel szorosan megkötöttem a csuklóját a háta mögött, a másikkal a száját. A csávó félájultan nyöszörgött; még veszi az adást, ez jó. Elmartam a földről egy sörösüveget, majd lehúztam a féreg gatyáját. Rémülten kikerekedett a szeme, vergődni kezdett, de rátérdeltem a hátára.
– Szeretsz baszni, mi? – ordítottam a fülébe. – Akkor ez tetszeni fog!
Széthúztam a seggét, és kíméletlenül felnyomtam az üveget. Fejhangon felvisított, rugdalózott, de nem ért vele semmit. Kihúztam az üveget, aztán megint feldugtam. A csávó bőgött, ordított torka szakadtából. A füléhez hajoltam, úgy köptem a szavakat:
– Ellenkezz csak! Annál jobban élvezem! – A csávó becsukta a szemét. Kivettem az üveget, és felpofoztam. – Hé, ne ájulj el!
Felnézett rám, és ugyanazt a rémületet láttam a barna szemében, mint Adriennében. Örömtelenül elvigyorodtam.
– Meg ne lássalak még egyszer a Kálvária tér közelében! Utolsó szó?
Lehúztam a nyálas rongyot róla, és megrántottam, így bevágott a nyakába. A csávó fulldokolni kezdett, mire engedtem a rongyon. Kitátotta a száját, majd halkan megszólalt:
– Halálra kúrtam volna a szűk kis pináját.
A szemem résnyire szűkült, eltorzult az arcom. Fogtam az üveget, aminek véres és szaros volt a szája, és betömtem a pofájába, majd, mint aki jól végezte dolgát, felegyenesedtem. A barna kiköpte az üveget, és elhányta magát. A többiekre néztem, akik kikerekedett szemmel bámultak; a lábuknál a másik két csávó hevert ájultan. Otthagytam őket, kicsörtettem a lakásból. Még hallottam, ahogy a féreg utánam kiáltott:
– Nem ő volt az egyetlen! A fél kerületet már megbasztam!
Megtorpantam, és visszafordultam. Felnézett rám, és elvigyorodott.
– Meg fogom találni a kurvádat, és úgy szájbakúrom, hogy csak pislog. Nyelni fogja a gecimet!
Megindultam felé, ekkor ugrottak rám Armiék; alig tudtak kituszkolni az ajtón hatan.
– Megölöm! – ordítottam teli torokból. – Megölöm! Engedjetek!
Komolyan gondoltam. Szétvertem volna a fejét, ha nem cipelnek ki a kocsihoz. Benyomtak a csomagtartóba, ahonnan biztosan nem tudok kiszabadulni, majd ők is bepattantak, és padlógázzal elhajtottunk. Bőgtem, ordítottam, az ülések háttámláját bokszoltam; képtelen voltam lenyugodni. Armi egyik bátyja hátrafordult, és akkorát ütött rám, hogy eldőltem, mint egy krumpliszsák. Úgy maradtam, nem ültem fel, meg sem szólaltam.
– Végre elkussoltál – morogta.
Becsuktam a szememet, és mélyeket lélegeztem. Kellett a pofon, hogy észhez térjek.
– Nyugodjál! – szólalt meg Armi. – Így nem mehetsz vissza Adrihoz.
Igaza volt.
– Nem tudhatja meg, mit csináltam – ültem fel.
– Az biztos! – bólogatott a haver. – Köztünk marad. – Csend telepedett ránk, csak a motor zúgott, aztán Armi újra megszólalt: – Azért jól elintézted a köcsögöt.
Elhúztam a számat. Az egyik báty felröhögött.
– Veled se kezdenék – jegyezte meg. – A végén még seprűnyéllel a lyukamban végezném.
Felhorkantottam. Aki lepofozott most újra hátrafordult, és a vállamra tette a kezét.
– Jól tetted, én veled vagyok! Én elvágtam volna a torkát, ha ilyeneket mondott volna a csajomra. – Láttam, hogy már csak a gondolatra ökölbe szorult a keze.
Amikor megálltunk a tizennyolcas számot viselő ház előtt, előremásztam az ülésekre, miután mindenki kiszállt, és csípőre tett kézzel bámultam fel az erkélyre. Karola nézett vissza rám, éppen kint cigizett. A fiúkhoz fordultam.
– Kösz, hogy jöttetek.
– Természetes – legyintett az egyik nagydarab. – Te is segítettél, amikor kellett.
Bólintottam. Kezet fogtunk, meglapogatták a hátamat, majd a haverra néztem.
– Fasz tudja, hogy mikor megyünk a muterhez. Az biztos, hogy ma már sehova.
– Akkor majd szólj, és átadom a csotrogányt – rúgott az első gumiba a haver. – Megleszel?
– Aha.
Intettem, aztán megfordultam, és beléptem az épületbe. Nagyjából lenyugodtam az út alatt, már csak egy cigi kellett. Felsiettem a harmadikra, és benyitottam a lakásba. Azonnal Karolába botlottam.
– Mi volt? – tette fel sürgetően a kérdést, mielőtt megszólalhattam volna.
– Elintéztük őket.
– Ugye, nem öltetek meg senkit? – Suttogott, a szeme félelemmel telve csillogott.
– Nem rajtam múlott. Adri hogy van? – böktem a szoba ajtaja felé.
– Pihen. – Karola elmosolyodott. – Adrinak hívtad.
– Miért, hogy hívjam?
Oldalra fordultam, és halkan benyitottam a hálószobába. Adri felém volt fordulva aludt. Odaosontam hozzá, leguggoltam elé, és jó darabig csak néztem; kisimult az arca, békésnek látszott. Reméltem, hogy nem álmodik semmit. Abban a pillanatban nyugodtam meg igazán. Meghalt a lelkemben a szörnyeteg, amit néhány órája keltettem életre. Kinyújtottam a kezemet, és remegő ujjal megérintettem az arcát. A szemhéja alatt megmozdult a szeme, de nem nyitotta ki. Visszahúztam a kezemet és az ágyra hajtottam a fejemet; nagyot sóhajtottam. Nem hittem el, hogy tegnap még el akartam üldözni itthonról.
Elszomorodtam. Hirtelen belém hasított a gondolat: nem érdemel meg engem. Egy állat vagyok, aki nemrég dugott seggbe valakit, egy üveggel. Mocskos vagyok tetőtől-talpig. Ha megtudná, biztosan nem állna szóba velem többé. Őt is rengetegszer bántottam már; tegnap halálra rémítettem. Most még a belső hang sem szólalt meg, ami rendszerint meg szokott hazudtolni. Nem ellenkezett, hogy a lány is belém vágta már ezerszer a nagykést, nem ellenkezett, mert tudta ő is, hogy a vitákban mindig én ütöttem a nagyobbat, utána meg panaszkodtam, hogy már megint átkúrt a csaj. Abba bele sem gondoltam, hogy ő mit élt át mellettem eddig. Milyen volt látnia, ahogyan Karolát ölelem, milyen volt hallania, hogy Emesét sem hagytam volna ki a listáról, milyen volt átélnie, amikor rámásztam, megfélemlítettem, csak azért, hogy nekem könnyebb legyen, hagyjon békén. Önző módon a múlton pörögtem feleslegesen. Ezért bántottam, mert eddig képtelen voltam teljesen megbocsátani neki.
Felnéztem a lányra, aztán felkeltem mellőle, és ismét kiléptem a nappaliba. Karola kérdőn pislogott felém, mire csak a fejemet ráztam, jelezve, hogy a helyzet változatlan. Megkerültem, és néhány lépéssel átszeltem a nappalit, kinyitottam az erkélyajtót; leültem a kanapé szélére, és rágyújtottam.
– Jól vagy? – ült le elém a lány.
Megvontam a vállamat. Én sem tudtam, hogy jól vagyok-e.
– Megijedtem – vallottam be. – Magamtól. Ha nincsenek ott a többiek, akkor simán megöltem volna. Mindegyiket, egytől-egyig. Soha nem voltam ilyen kibaszott dühös. Soha a büdös életbe. Olyanokat mondott a féreg... Olyanokat mondott... – Nyeltem egy nagyot, kihúztam magamat és felsóhajtottam.
Karola felállt, és hozzám lépett; átölelt. Én is megszorítottam a derekát, becsuktam a szememet. Jobban éreztem magamat. Bosszút álltam. Nem sajnáltam a csávót, azt kapta, amit megérdemelt. Nem Adri volt az egyetlen, azt mondta.
Fogalmam se volt, hogy mit tegyek, ha Adri felébred. Beszéljek vele? Ne beszéljek vele? Hagyjam egy darabig, vagy nyissak felé? Abban biztos voltam, hogy ő is jön majd velünk a muterhez. Ha nem holnap, legfeljebb akkor, amikor készen áll rá. Nem hagyom magára, nem hagyom egyedül.
Adri egész nap nem jött ki a szobából. Amíg Karola pátyolgatta, dumált vele, addig én gépeztem, aztán délután elmentem Rómeóért a suliba. A többi anyuka megint megbámult, mint eddig; azt találgathatták, hogy hány éves vagyok, ha a kölyök a fiam. Esetleg tényleg az enyém-e. Szartam rájuk, semmi közük hozzá; pletykás népség, inkább a saját életükkel foglalkozzanak.
Már besötétedett, amikor Adrit újra láttam, de ő kínosan kerülte a tekintetemet. Megint a nappaliban aludtunk; ő a kanapén, én a matracon. Egy kis idő múlva megszólítottam, kérdeztem, hogy fent van-e. Először azt hittem, hogy nem, aztán néhány perc múlva kijelentette, hogy ne haragudjak, de nem akar beszélgetni. Megértettem, nem is nyaggattam tovább.

Csigalassúsággal teltek a napok, amíg egy hét nem lett belőle. Karoláék addig nálam maradtak, és, bár a lány újra munkába akart állni, nem engedtem, hogy kiálljon az utcára. Inkább eltartottam mind a négyünket; hozzá kellett nyúlnom a vésztartalékhoz is, amit az évek alatt gyűjtöttem össze. Vészesen fogyott a pénzem.
A lányok külső sebei szépen gyógyultak, és Adri a harmadik nap reggelén végre rám nézett, sőt, még mintha egy szomorú mosolyt is láttam volna tőle. A napokban nem nagyon beszéltünk, néhány szón kívül; távolságot tartott, nem akart a közelébe engedni.
– Nem miattad van – rázta a fejét Karola, amikor mondtam neki; kint álltunk az erkélyen; a félig sáros, félig havas tájat kémleltük. Kérdőn fordultam felé, mire folytatta: – Elvesztette a bizalmát a férfiakkal szemben. Időre van szüksége, plusz szégyelli is magát.
– M’ert?
– Hogy látnod kellett a dolgot – húzta el a száját a lány.
– Erről nem tehet!
Karola erre nem szólt semmit, csak szomorúan nézett fel rám.
– Adj neki időt – csupán ennyit mondott.
Be is tartottam. Vártam, hogy Adri közeledjen felém; én nem kezdeményeztem beszélgetést. Olyan volt, mint az elején; sokszor némán kerülgettük egymást a lakásban. Szóltam a muternek, hogy közbe jött néhány dolog, majd megyünk, ha tudunk. Nem akartam részletesen beszámolni neki a történtekről. Tomival és Armival dumáltam erről; mind a ketten osztották Karola véleményét, hogy most hagyjam békén a lányt, pedig segíteni akartam neki, megnyugtatni, beszélni vele, és rohadt nehezen álltam meg, hogy ne szóljak hozzá. Egyik este azonban végre megtört a jég. A szokásos plafonbámulásomat végeztem éppen a sötétben, amikor Adri váratlanul megszólalt a kanapéról; megkérdezte, hogy ébren vagyok-e.
– Aha – morogtam válaszképpen.
Kis ideig hallgatott.
– Kár, hogy Pestről nem látszódnak olyan jól a csillagok.
A homlokomat ráncoltam; ez hogy jutott az eszébe?
– Ja, mert túl erősek a város fényei – mondtam, csak hogy mondjak valamit. Megint hallgattunk, aztán újra megszólaltam: – Vidéken látszanak.
Hallottam, hogy Adri felém fordult; megnyikordult a kanapé.
– Majd megmutatod őket?
Halványan elmosolyodtam.
– Meg – bólintottam, bár nem láthatta. – Ha eljössz velünk a hétvégén, mindent megmutatok neked.
Adri elsuttogott beleegyezése után, ismét csend borult ránk, amit csak a felszűrődő forgalom zaja tört meg, aztán ő, amikor a nevemet mondta:
– Bálint?
– Igen?
Hallgatott, egy darabig, mintha hezitálna.
– Lemehetek melléd? – kérdezte fojtottan, félve.
– Gyere!
A lány lassan megmozdult, hallottam, hogy surrogott a takarója, ahogy magára csavarta, majd arrébb húzódtam, amikor éreztem, hogy benyomódott mellettem a matrac. Most már ketten bámultuk a plafont.
– Mesélsz a gyerekkorodról? – Olyan hirtelen szólalt meg, hogy kissé megijedtem.
– Mit akarsz tudni? – kérdeztem vissza.
– Hogy milyen volt, honnan jöttél, ilyenek.
Vettem egy mély levegőt, átgondoltam a dolgokat, aztán belekezdtem. Elmondtam neki, hogy mielőtt Pestre költöztünk volna, egyetlen fiút nevezhettem a haveromnak, Dezsőt, aki mindig bevédett a basztató nagyobbaktól. A muter állandóan melózott, alig volt otthon, ahogy fater, azzal a kivétellel, hogy ő a kocsmában lopta a napot. Évekig egyedül lenni nem egy kibaszott habostorta. Aztán a muter bejelentette, hogy költözünk, mert a hitel felemésztette őket, a bank viszi a házat. Elszakadtam az egyetlen haveromtól, felcuccoltunk a városba; akkor láttam először villamost, metrót és égig nyúló, undorító paneltömböket. Fostam, mint az állat; egy teljesen másik világba kerültem, ahol sehogy sem találtam a helyemet. Aztán elmentem a suliba, és azzal elkezdődött a négy évig tartó pokoljárás. Az első találkozásunkról beszéltem. Amikor a tanár után beléptem a terembe, mindenki engem bámult, remegtem az idegtől, egészen addig, amíg meg nem láttam őt. Az osztály előtt álltam, aztán ránéztem; kitöltötte a látómezőmet az arca. Elhalkultak körülöttem a zajok, csakis őt láttam. Olyan érzésem volt, mintha már ismerném, és a lány is úgy bámult rám; mintha megtaláltuk volna egymást, mégis idegen volt. Meg akartam jobban ismerni, a közelébe kerülni; napokig gyűjtöttem az erőt hozzá. Nap, mint nap figyeltem; ő elöl ült Emesével, én meg a leghátsó padban, egyedül. Láttam, hogy sűrűn pislogott felém az órákon meg a szünetekben; egyedül ő foglalkozott velem az osztályból. Amikor végre rászántam magamat, hogy dumálok vele, akkor rúgott belém először. Rám ordított, hogy hagyjam békén, és rám ragasztotta a gúnynevet, ami egészen a ballagásig elkísért.
Nem értettem, hogy mi baja volt, és békén is hagytam, de utána ő kötött belém mindig. Ijesztő volt visszagondolni az egészre. Akárhogy gyötört, én mégis szerettem; akármit csináltam, akármit mondtam neki akkor, semmi nem volt igaz.
Beszéltem neki a ballagás utáni időkről, amikor elhatároztam, hogy lefogyok, összeszedem magam, ha már nem tudtam meghalni egyszer se. Miután dobott cigizni kezdtem, eljártam gyúrni, Haverokat szereztem a szakiskolában, ahol megismertem Tomit. Használtam a csajokat, és a leghosszabb kapcsolatom fél évig tartott. Beszéltem Karoláról, Armiékról, mindenről, ami az eszembe jutott. Egyszer se vágott közbe; a végén azt hittem, hogy be is aludt mellettem, olyan rohadt érdekes volt az élettörténetem. Amikor nagy sokára a végére értem, és kiszáradt a szám a sok pofázástól, Adri nagyot sóhajtott, és felém fordult.
– Felemelő sztori, mi? – morogtam.
Nem mondott semmit erre, mert nem is lehetett.
– Bocsánat – szólalt meg rekedt hangon, egy idő után.
– M’ert?
– Mindenért.
Megvontam a vállamat, már nem haragudtam rá.
 – Amint tudok, elköltözök.
A szavai hallatán mázsás súly nehezedett a mellkasomra.
– Minek? – nyögtem.
– Csak a terhedre vagyok.
– Nem mész sehova – jelentettem ki határozottan. Már csak attól rosszul lettem, ha belegondoltam, hogy elengedjem. Nagyobb biztonságban volt mellettem, mint egyedül.
– Amúgy is csak egy kis időről volt szó – alkudozott, de én hajthatatlan voltam.
– Itt maradsz, és erről kurvára nem nyitok vitát! – mondtam szigorúan, mire Adri összehúzta magát a takaró alatt, mintha megijesztettem volna. – Bocs – morogtam.
– Nem – rázta a fejét –, én sajnálom. – Nem értettem; vártam, hogy elmagyarázza. – Sajnálom, hogy azt látnod kellett. Szarul érzem magam emiatt.
– Nem te tehetsz róla – mondtam ugyanazt, amit Karolának. – Hanem az a köcsög geci, aki...
– Te sem tehetsz róla – vágott a szavamba, még mielőtt felidegesedtem volna. A közepébe talált; félig magamat okoltam, mert nem tudtam megvédeni, csak néztem azt a nagy, barna szemét, amivel most megtörten pillantott vissza rám a félhomályban.
– Tudnod kell – nyeltem egy nagyot –, hogy emiatt nem vagy kevesebb a szememben.
– Milyen szépen fogalmaztál.
– Tudok úgy is. Nem vagyok akkora paraszt, mint amilyennek sokszor látszom.
– Tudom – mondta halkan, és egy hatalmasat ásított. – Megtennél valamit?
– Mondd!
Adri habozott, aztán kibökte, hogy mit akar:
– Átölelnél?
Enyhén elcsodálkoztam a kérésén, de amikor hátat fordított nekem, közelebb csúsztam hozzá, és lassan átkaroltam a vállánál, a másik karomat a feje alá csúsztattam.
– Múltkor nem volt „hiányom” – szólalt meg, miközben kiszabadította a kezét a pólyából, és macskakörmöt rajzolt a levegőben.
– Mi? – értetlenkedtem.
– Hallottam, hogy mit beszéltetek egyik reggel Karolával. Nem azért feküdtem le melléd a szánalommatracodra, mert hiányom volt.
Félig visszafordult felém, én meg lenéztem rá.
– Hanem miért?
Mélyen a szemembe bámult, a szívem pedig kihagyott egy ütemet. Csak pislogtunk egymásra; láttam, hogy valamit nagyon ki akarna mondani, még a száját is kinyitotta, aztán meggondolhatta magát, mert becsukta, nem válaszolt. Ismét visszafordult, és közelebb húzódott hozzám; a hátát a mellkasomnak nyomta. Becsuktam a szememet, miközben elvigyorodtam. Megnyugodtam, melegség járta át a testemet; kurva jó érzés volt így elaludni. Végre nem agyaltam azon, hogy mit gondolhat a lány, hogy hogyan érez irántam, mi lesz velünk, mi lesz másnap; egyszerűen csak leszartam mindent, és kiélveztem a pillanatot, azt, hogy napok óta először közeledett; hozzáérhettem, a karomban tartottam. Biztonságban volt.

2 megjegyzés:

  1. Bálint olyan aranyos meg érzékeny, de mégis hogy kijön belőle az állat! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, rajta én is meglepődtem :D De hát Adriról van szó, szóval... :D Hamar elgurul a gyógyszere.

      Törlés