2017. december 15., péntek

21. fejezet

Sziasztok! Amint ígértem, már ma meghoztam a fejezetet, ami elég rövid, de annál döbbentőbb lehet. Csak erős idegzetűeknek, az alábbi sorok megzavarhatják a nyugalmat. Én is viszolyogva írtam, így nem kívánok kellemes olvasást hozzá. Ez a 22. fejezetre szintén igaz.
Puszi: Anett

21.
Adri
„Még egy lépés, és elvágom a kibaszott torkát!”

Másnap reggel halk beszélgetésre riadtam. Nem álmodtam semmit hála istennek, de kipihentnek semmiképp nem neveztem volna magamat. Nem mozdultam, füleltem, miről folyik a szó Bálint és Karola között. Mostanában túl sokat hallgatóztam, mert csak így tudhattam meg, mit gondol most a fiú.
– Nem akarok így érezni. – Bálint hangja kétségbeesettnek hangzott. – Megint meg fogom szopni vele.
– Mi történt az este?
– Rémálma volt, meg akartam nyugtatni.
– Csak erről volt szó?
Karola kimondta a kérdést, ami bennem is megfogalmazódott. A fiú nem a kérdésre válaszolt.
– Nem akarom szeretni!
– De azért együtt aludtatok. – Érződött Karola hangján, hogy mosolyog. – Te hívtad magadhoz, ugye? – Bálint nem mondott semmit. Ismét a lány szólalt meg: – Miért, ha nem akarsz vele lenni?
– Mert balfasz vagyok? Szeretek szenvedni? Fasz tudja! – Nagyon füleltem, csak azért hallottam meg a következő szót, ami elhagyta Bálint száját. – Hiányzik.
– De látod minden nap.
– Nem úgy. Hozzá akarok érni, megfogni a kezét, érezni. – Felhorkantott. – Szánalmas vagyok. Egy nyálas kis köcsög.
Karola felnevetett.
– Nem bűn, ha szeretsz.
– De az. Utálom magamat érte. Csak rosszabb, ha látom is.
– Ezért támadtál rá a költözéssel?
– Bazdmeg! Megint láttam azzal a díszfasszal! Nem akarom ezt nézni minden nap.
– Lehet, hogy csak félreértés. Mit csináltak?
– Félreértés? Azon mit értsek félre, hogy megfogja a kezét, megpuszilja, ölelgeti? Komolyan nem értem Adriennt sem. Itthon úgy viselkedik, mintha szabad lenne, közben meg azzal találkozgat. Most akkor mi van?
– Barátok.
A konyhában csukódott a hűtőajtó.
– Kurva érdekes, gyorsan talált magának barátot. – Bálint gúnyosan megnyomta az utolsó szót, aztán egy halk szisszenést hallottam, mint amikor kinyílik a kólás flakon, és távozik belőle a szénsav.
– Kinézed belőle?
– Nem tudom, nem ismerem ennyire. De ha a barátnőjéből indulok ki, akkor igen. Az is mindenkire gerjed, akinek pöcse van, mint Kinga. Adrienntől is megkaptam, hogy csak dugni akart.
– Komolyan is gondolta?
Bálint egy darabig hallgatott.
– Olyanokat kérdezel, amikre szinte lehetetlen válaszolni. Honnan a faszomból tudjam, hogy komolyan gondolta-e? Rohadt könnyen össze lehet keverni a vágyat a szerelemmel. Ő rájött, hogy csak hiánya volt, ennyi, ezen nincs mit gondolkozni.
– Este is azért bújt oda hozzád? Mert hiánya volt?
– Ezt neki kéne megmondania – morogta a fiú, és valamit lecsapott az asztalra; energiaitalos dobozra tippeltem.
– Téged kérdezlek, te mit gondolsz?
– Nem akarok belegondolni, mert akkor reménykednék, hogy hazudott tegnap és nem akarok reménykedni.
– Csak mondom: így tönkre fogtok menni. Ha tovább folytatjátok ezt, akkor belebetegedtek mind a ketten.
– Te mit csinálnál?
– Beszéljétek meg.
– Könnyen mondod – vágta rá Bálint mérgesen. – Még ránézni sem merek. Egy nyomorult idióta vagyok. Félek, hogy mit mondana, félek, hogy én mit mondanék, hogyan viselkednék.
Karola nem mondott erre semmit. Lábdobogás ütötte meg a fülemet, aztán elhaladtak mellettem, ki az erkélyre. Még figyeltem, de már nem hallottam semmit. Bálinttal ugyanabban a csónakban eveztünk; én sem mertem ránézni, én is tartottam a beszélgetéstől. Újra megbántana? Én megbántanám? Veszélyes. Elképzelhető, hogy még rosszabb lenne minden utána; veszekednénk, mert ahhoz értünk a legjobban. Szusszantottam egyet. Az viszont jól esett, hogy szeret; ki is mondta. Miattam nem akarja érezni, én szúrtam el. Már megint. Kettőnk közül nem csak Bálint utálta magát a helyzet miatt.
Kinyitottam a szememet, és felkeltem. Kibattyogtam a konyhába, körbenéztem, hogy mit ehetnék. Amikor láttam, hogy semmit, elhúztam a számat; hangosan megkordult a gyomrom. Rendbe szedtem magamat, fogtam a kabátomat, és kiszóltam az erkélyre, hogy elmegyek kajáért. A gondolataimba temetkezve léptem ki a kapun, így rendesen megijesztett a barna bőrű fiú, aki a semmiből termett előttem.
– Csá, szépségem! – vigyorgott rám szélesen; kivillantotta megfeketedett fogait. – Hova igyekszel?
– El – morogtam, és elindultam a járdán. A srác utánam kapott, és megmarkolta a felkaromat. Előkerült mögűle még két ember; felénk közeledtek. A támadóm magához rántott, és megfogta a fenekemet.
– Velünk jössz magadtól, vagy kurvára megbánod – sziszegte a fülembe, és megnyalta a nyakamat.
Felsikítottam, olyan hirtelen ért az agresszív támadás. Rúgtam, haraptam, amit csak tudtam, de könnyűszerrel lenyomtak a földre, és mind a hárman rám ugrottak.
– Hé!
A kiáltásra felkapták a fejüket. A támadóm felrántott a kabátomnál fogva, és maga elé szorított, így szembe nézhettem Bálinttal, aki dermedten állt néhány méterrel előttünk. Semmi esélye sem volt a három sráccal szemben; erre ő is hamar rájöhetett.
– Engedjétek el és takarodjatok innen!
A mögöttem álló gúnyosan felröhögött, és előhúzott egy kést a zsebéből. Rettegve bámultam Bálintra, ahogy a penge a torkomnak nyomódott. Lefékezett a ház előtt egy kék Lada, és Armandó pattant ki belőle. Biztosan Karoláékért jött, hogy átadhassa a kocsit a barátjának, ám teljesen más látvány fogadta, mint amire számított. A földbe gyökerezett a lába a jelenet láttán.
– Elvisszük a kurvát – jelentette ki a késes. – Vagy végig akarjátok nézni, ahogy megbasszuk?
Bálint keze ökölbe szorult, a szeme villámokat szórt. Ugyanúgy nézett, mint tegnap, csak most nem rám, hanem a három fickóra.
– Bazd anyádat! – szólalt meg Armandó, és közelebb lépett. A késes azonnal hátrébb rángatott, és jobban belenyomta a bőrömbe a pengét; éreztem, hogy kicsordult a vérem, utána a könnyem is.
– Az már megvolt – röhögte a fülembe, és a szabad kezével lassan végigsimított az oldalamon. Bálint ugyanolyan rémült szemmel bámult rám, ahogy én őrá. Ez nem! Nem történhet meg! Törtem a fejemet, hogyan szabadulhatnék, de semmi nem jutott eszembe, a rettegés megbénította az agyamat. A csávó végigtapogatott, megmarkolta a mellemet; összeszorítottam a szememet.
– Ellenkezz csak – súgta a fülembe –, annál jobban fogom élvezni.
Benyúlt a lábam közé; felkiáltottam, és el akartam tőle fordulni, de nem sikerült. A csávó durván rántott rajtam egyet, mozgásra késztetve a lábamat. Kinyitottam a szememet, láttam, hogy Bálint és Armandó közeledtek, mi meg hátráltunk. A kés még jobban belenyomódott a bőrömbe.
– Még egy lépés, és elvágom a kibaszott torkát! – ordította a fickó. Azonnal megtorpantak. A két társa mellénk állt, a fogvatartóm pedig benyúlt a nadrágomba, a bugyimba. – Ez az! – Megint végignyalta a nyakamat, és bedugta az ujját. Összezártam a lábamat, sikítottam, de ő erősebb volt, egy mozdulattal szétfeszítette a combomat.
Hirtelen abbahagyta, ahogy lefékezett a járda mellett egy rendőrautó. A két haverja azonnal kereket oldott; a támadóm elhátrált tőlem. Amint éreztem, hogy már senki nem fog le, és a kés is eltűnt a torkom elől, pánikszerűen elrohantam. Bálint utánam kapott, de kitértem előle, feltéptem a kaput, és zokogva felszaladtam a lakásba. Berobogtam a fürdőbe; szinte letéptem magamról a ruhákat és bemásztam a kádba. Megengedtem a forróvizet, összekuporodtam az alján, miközben remegtem, patakokban folyt a könnyem. Mocskosnak éreztem magamat, nem tudtam lemosni a csávó érintését, szagát. A víz csípte a sebemet, de nem érdekelt. Őrült módon dörzsöltem a testemet, hiába. Éreztem, még mindig éreztem, ahogyan taperol, ahogyan hozzám nyomja magát, és azt mondja, hogy ellenkezzek. Felordítottam. Hallottam, hogy csapódott a bejárati ajtó, aztán kopogtak. Nem szóltam. Lassan nyílt az ajtó.
– Jól vagy? – kérdezte Bálint. Furcsán tompán zengett a hangja.
– Menj innen! – Nem láttam, a kád alján összegömbölyödtem. Amikor nem csukta be az ajtót, felkiáltottam: – Menj innen!
Nem akartam, hogy így lásson. Senki nem láthat így, senkivel nem akartam beszélni, nem akartam, hogy vigasztaljanak, nem akartam, hogy hozzám érjenek. Néhány másodperc múlva be is csukódott az ajtó. A térdemet felhúztam, átöleltem a testemet, a karomba mélyesztettem a körmeimet, és csak sírtam. Legszívesebben letéptem volna a bőrömet; szégyelltem, gyűlöltem magamat, képtelen voltam a védekezésre. Egy szerencsétlen voltam, tárgyként kezeltek. Ha a rendőrök nem jelentek volna meg... Bele sem akartam gondolni.
Megmarkoltam a kád peremét, áthajoltam rajta, és lehánytam a követ. Remegtem, rázott a hideg. Megint hánytam. Azt hittem, hogy soha nem akar véget érni. Amikor már nem jött több, csak öklendeztem, visszacsúsztam. Mélyeket lélegeztem, folyt a nyálam, felhólyagosodott a bőröm a forró víztől, de nem foglalkoztam semmivel; bámultam magam elé. Fogalmam sem volt, meddig gubbaszthattam ott mozdulatlanul. Felnyúltam, elzártam a csapot, és folytattam a bámulást. Messziről hallottam, hogy Bálint kiabált. Kinyújtottam a lábamat, lenéztem; akkor láttam, hogy vérzek. A combom alatt csordogált, le a lefolyóig. Újult erővel tört rám a sírás; pánikszerűen másztam ki a kádból, és megfogtam az első törölközőt, amit találtam. Végigcsöpögtettem a követ; kéne tampon, vagy betét. Az is volt. Körbetekertem a testemen Bálint nyirkos törölközőjét, erőtlenül lenyomtam a kilincset és kidugtam a fejemet a nappaliba.
– Karola! – kiáltottam elcsukló hangon. A lány azonnal kiszaladt a konyhából.
– Igen, szívem?
– Hozol betétet a szekrényből? És ruhákat.
Kérdés nélkül sarkon fordult, és mire kettőt pisloghattam volna, már vissza is tért.
– A konyhában leszek – mosolygott rám a lány, mire csak bólintottam.
Becsuktam az ajtót, felöltöztem és lerogytam a vécére. Mélyeket lélegeztem, próbáltam megnyugodni. Szédültem, gyenge voltam. Teljes csönd uralkodott a házban. Amikor percekkel később sem éreztem jobban magamat, elhagytam a fürdőt, átvonszoltam magamat a konyhába, és leültem az asztalhoz. Karola felnézett rám, és felém tolta Bálint cigisdobozát. Kivettem egy szálat, és meggyújtottam. Remegtem, a tenyeremet letettem az asztalra, szétfeszítettem az ujjaimat. Meg sem tudtam szólalni. A lány is rágyújtott, miután kinyitotta az ablakot. Némán cigiztünk, egyiket a másik után szívtuk. Fájt a torkom, a mellkasom; rálegyintettem. Kit érdekel? Fogalmam sincs meddig ültünk ott szótlanul. A lány a fejem fölé sandított, majd felállt, és kiment. A látóterembe Bálint oldalazott be, majd elfoglalta Karola helyét. Ránéztem, aztán elkaptam a tekintetemet. Úgy szégyelltem magamat, mintha a szeme láttára csaltam volna meg.
– Adri... – A hangja elcsuklott, elfordította a fejét. Nem gondoltam volna, hogy még tudok sírni. Összeszorítottam a számat; a könnyeim patakokban csorogtak le az arcom két oldalán. Remegett a kezem, beleszívtam a cigibe.
– Annyira sajnálom. Annyira, kurvára sajnálom! – Rám nézett, az ő szeme is könnyes volt. Felpillantottam rá.
– Mit? – suttogtam.
– Nem tudtam semmit csinálni. – Bálint szaggatottan felsóhajtott, és két kézzel beletúrt a hajába. Megráztam a fejemet. Tudtam, nem hibáztattam semmiért. Nem ő tehetett róla, csakis a patkány, aki leszólított a járdán. – Karola látott az erkélyről, ő hívta a zsarukat.
Nem reagáltam, nem tudtam semmit mondani. Néhány percig szótlanul ültünk egymással szemben. Megtöröltem az arcomat, de feleslegesen, mert változatlanul sírtam halkan.
– Véres volt a padló – mondta halkan a fiú.
Bólintottam.
– Vérzek.
– Benyúlt? – Bálint hangja megremegett. Mélyet sóhajtottam, és beleszívtam a cigibe, majd elnyomtam a tányéron, amit rögtönzött hamutartónak használtunk. Nem feleltem, így is tudta a választ. Eltorzult az arca, és felordított, káromkodott. Felpattant a székről, felé kaptam a fejemet. Megállt mellettem, majd leguggolt, mire arrébb araszoltam. Óvatosan megfogta a kezemet, megsimogatta a hüvelyujjával. Összerándultam, majdnem elkaptam a karomat. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy itt legyen, nézzen. Ezek után nem akartam.
– Nézz rám. – Megráztam a fejemet. – Kérlek, nézz rám. – Megtettem. Összeragadt szempillával pislogtam le rá. Legördült egy könnycsepp az arcán; nem törölte le. – Megtalálom a fasszopót, megjegyeztem a pofáját. Armi utánuk ment, hívunk erősítést.
Rémültem ráztam a fejemet, kikerekedett a szemem; megszorítottam a kezét.
– Megölnek – suttogtam.
Bálint elmosolyodott.
– Nem mondtam, de Arminak öt bátyja van. Esélyük sem lesz. – Megsimogatta a karomat. – Jól figyelj! Nincs semmi baj, érted? Veled vagyok.
Lehajtottam a fejemet, és kitört belőlem a zokogás. Felszakadt, nem tudtam elfojtani. Szédültem.
– Beviszlek a szobába, oké?
Bólintottam, Bálint pedig felegyenesedett, a hónom alá nyúlt. Belekapaszkodtam a nyakába, felemelt, magához szorított, úgy hagytuk el a konyhát. A vállába fúrtam a fejemet, akár egy kisgyerek. Nyílt az ajtó, és Armandó lépett be rajta.
– Láttam, hova mentek.
– Megyek! – Beléptünk a szobába, és óvatosan lefektetett az ágyra; betakart. – Pihenj – hajolt felém. – Visszajövök!
– Tényleg gyere vissza – néztem fel rá legörbült szájjal. A fiú elmosolyodott.
– Ígérem!

Sarkon fordult, és kisietett az ajtón.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése