2017. szeptember 16., szombat

8. fejezet

Sziasztok! :) Egy igen izgalmas és egy igen rövid fejezetet hoztam most, de kárpótlásul a következő hosszabb lesz :) Remélem, hogy tetszeni fog. Jó olvasást! :) Kommentelni meg ér :D

8.
Adri
„Ne pattogjál, anyukám!”

Még percekig álltam Bálint ajtaja előtt. Nem akartam elhinni, ami történt. Próbáltam a lelkére beszélni, de akármit mondtam, süket fülekre talált. Erőtlenül megmarkoltam a bőröndjeim fülét, és leküzdöttem őket a lépcsőn. Az sem érdekelt, hogy nekiütődtek a lábamnak, hogy felborultak, én csak ráncigáltam lefelé. A kapun kilépve elindultam valamelyik irányba. Tök mindegy volt, merre; ameddig mozogtam, legalább az illúziója megvolt, hogy tartok valahova. Idő közben még a hó is esni kezdett; nagy pelyhekben ült meg a hajamon. Küldtem még egy utolsó sms-t Bálintnak. Tudtam, hogy nem kapok majd rá választ, de úgy éreztem, hogy muszáj. Le is szívta az összes pénzemet, ráadásul még az aksi is bemondta az unalmast.
Belemerültem a gondolataimba; visszapörgettem az időt, és újrajátszottam az eseményeket, csak hogy kínozhassam magam. Csupán erre volt jó, másra nem. Kíméletlenül marcangolt a bűntudat, úgy éreztem, Bálint jogosan küldött el a fenébe. Akármit megadtam volna, hogy végighallgasson, megmagyarázhassam neki az én álláspontomat. Gyónni akartam, mindennél jobban, de sejtettem, hogy erre már nem lesz lehetőségem. Feszített belülről, amíg el nem múlt, és a helyén csak a kétségbeesés és reményvesztettség maradt. Emesére gondoltam, aki azt sem tudja, hogy hol vagyok, a kapcsolatot nem tudtam vele felvenni, visszazarándokolni meg nem akartam. Az egyetlen vágyam, hogy leüljek és átgondoljam a dolgokat. Talán majd holnap...
Felemeltem a fejemet, amikor a buszpályaudvarra értem. Eljátszadoztam a gondolattal, hogy felülök egy találomra kiválasztott távolsági járatra, és csak megyek, amíg tudok. Ehelyett alámerültem; mintha csak egy óceán mélyére úsztam volna le, olyan nagy nyomással nehezedett rám a föld a huzatos aluljáróban. Behúzódtam egy viszonylag szélvédett sarokba, onnan pislogtam a körülöttem lévőkre. A többi hajléktalan jól megbámult, mint egy új diákot a társai. Remegtem, és nem csak a hidegtől. Lehajtottam a fejemet és próbáltam mélyeket lélegezni, megnyugodni. Tiszta fejjel kellett gondolkodnom, ha túl akartam élni a rám váró napokat, akár heteket. Semmi nem jutott az eszembe; az agyamra mázsás súlyként telepedett a fekete köd. Úgy éreztem magam, mintha nyolc dementor lakmározna belőlem egyszerre, én pedig nem tudok ellene semmit tenni; nincs varázspálcám, mint Harrynek, hogy elkergessem őket. Tűrtem, elhagytam magam. Úgy gubbasztottam az egyik bőröndöm, mint egy rakás szerencsétlenség. Kimerültem, nem maradt erőm harcolni. Összetoltam a csomagjaimat, és rájuk feküdtem. Abban reménykedtem, hogy ha alszok, akkor talán elfelejtem, hol is vagyok tulajdonképpen.
Nem sikerült. Tíz percenként felébredtem a zajokra; cipők sietős kopogására, beszélgetésekre, kiabálásra. Ha nem ezek zavartak meg, akkor a rémálmaim. Semmi értelmük nem volt, elmosódva láttam mindent, de volt bennük egy közös pont: folyamatosan futottam. Bálint után kiáltottam, aki ott állt tőlem karnyújtásnyira, de ő csak a fejét ingatta. Mindig ugyanakkora távolságra volt tőlem, akármennyire is igyekeztem eljutni hozzá. Az egész éjszakám így telt. Egyik rémálomból a másikba csöppentem, ha ébren voltam, ha nem. A lábam egyre hidegebbé vált, gyakran vettem le a cipőmet, és masszíroztam meg az elgémberedett ujjaimat. Nem használt semmit. Néhány perc múlva, ugyanúgy kihűltek. Lassan, alattomosan a karom is beállt a sorba. Amikor felkelt a nap, nagy erőfeszítésembe került, hogy felüljek, és megpróbáljak járni azokon a jégcsapokon, amivé a lábam vált. Botladoztam, óvatosan rakosgattam egymás elé őket, akár az egyéves gyermek.
Rettenetesen éhes voltam; azt sem tudtam, mikor jutottam utoljára táplálékhoz. Miután átmozgattam magamat, fogtam a bőröndöket, és odacsoszogtam a metróval szemben lévő pékséghez. Szédültem, fájt a fejem és alig láttam el az orromig. Szánalmas látványt nyújthattam. A lány, aki kiszolgált, lesajnálóan, és kissé távolságtartóan fordult felém.
– Mit adhatok?
Barátságtalanul csengett a hangja. A mellettem álló nő rám nézett a szeme sarkából, aztán arrébb araszolt. Nyeltem egy nagyot, koszos kézfejemmel megtöröltem a szemem, és a péksütik felé hajoltam.
– Mindegyikből kérek egyet – adtam le a rendelésemet halkan, majd előbányásztam az egyik zsebemből egy kétezrest. Az eladólány csodálkozva pakolta be a zacskóba az ételt; talán nem gondolta, hogy van nálam ennyi pénz. A két ujja közé csippentette a bankót, és úgy dobta be a kasszába, mintha fertőző lenne. Ennél megalázóbb helyzetbe még nem kerültem. Szégyenkezve, vörös fejjel hagytam el a pékséget.
Visszatértem a sarokba, és nekiláttam az evésnek. Jelen állapotomban az sem érdekelt, hogy kicsit száraz volt; én mégis úgy éreztem, hogy ennél finomabbat még soha sem kóstoltam. Mindent megettem, még a morzsákat is a számba szórtam. Tele hassal sokkal derűsebb hangulatban tervezgettem az Emesével való találkozásomat. Biztos voltam benne, hogy néhány óra múlva tovább állok.
– Csókolom!
Felnéztem az előttem álló kisfiúra. Barna szeme ugyanolyan szomorúan csillogott, mint a többieké az aluljáróban.
– Szia!
– Ne haragudjon, hogy csak így idegyüttem, de nem tunna megszánni egy kis apróval? Az apukám nagyon beteg, gyógyszerre köllene nekije. – Jobbra mutatott; követtem a tekintetét. Az egyik zöld kuka mellett, egy látszólag félájult férfi ült a fagyos kövön. Gyakran köhögött, olyan csúnyán, hogy az már az én mellkasomnak fájt. A koszos arcú kisfiú felé fordultam.
– Mennyi kéne?
– Néhány ezer. Gyógyszerekre.
Abban a tudatban adtam oda a pénzt, hogy nekik nagyobb szükségük van rá, én viszont úgysem maradok itt. A fiú megköszönte, a következő pillanatban pedig már ott sem volt.
Alig hogy elraktam a tárcámat, megjelent egy másik fiú. Elmondása szerint már napok óta nem evett, csak egy kevéske kéne neki. Neki is adtam, hiszen reggel tapasztaltam meg igazán milyen a valódi éhség. Ezek után egy kisebb csoport gyűlt körém, és tornyosultak fölém a hajléktalanok. Áporodott testszag lengett körül; mindenki pénzt akart.
– Sajnálom, de nincs több. – Felegyenesedtem az egyik bőröndről, mire majdnem összecsuklott a lábam.
– Mijaz, hogy nincs több? – szólalt meg felháborodottan egy nagydarab roma asszony. Nem válaszoltam, végigfuttattam a tekintetemet a fekete, dühös arcokon. Abban a pillanatban tudatosult bennem: hibáztam. Nem kellett volna ilyen könnyelműen adományoznom, mutogatnom a pénztárcámat.
Át akartam törni a tömegen, de az asszonyság megragadta a felkaromat, és visszarántott.
– Kell lóvé! – ordított az arcomba. – Nálad van! Ha nem adod ide, elvágom a torkod, és a segglyukadon húzom ki a beledet! – A jobb kezében egy pillangókést szorongatott.
– Oké, oké – mondtam megadóan. – Csak engedjen el. Adok.
A nőnek gyanakodva összeszűkült a szeme, de mégis elengedett. Ahogy kiszabadultam a húsos ujjai közül, futásnak eredtem. Vagyis eredtem volna, de a többiek résen voltak. Fél másodperc alatt a földre küldtek. A késes nő felhasította az egyik bőröndömet, és kidobált belőle mindent. Kapálóztam, kiabáltam, amíg nem kaptam néhány rúgást az egyik férfitől, aki lefogott. Összegömbölyödtem, védtem a fejemet az ütésektől, amiket a másik oldalról kellett elszenvednem. Az agresszív nő közben szétosztogatta az értékeimet, laptopot, az összes megtakarított pénzemet, a lemerült mobilomat, mindent; néhány ruhát. Senki nem segített. Ott mentek el mellettünk az emberek, és ahelyett, hogy közbeavatkoztak volna, inkább eltávolodtak tőlünk.
– Most fuss el, ha tudsz!
– Most már nem akkora a pofád, ugye?
– Rohadt kis kurva!
Csak úgy záporoztak rám a sértések, én pedig csak a fejemet védtem. Semmit nem tudtam tenni. Amikor már azt hittem, hogy több bántás nem érhet, tapogatózó kezeket éreztem a csípőmnél, és a lábam között. Az agyamra vörös köd telepedett, és azonnal rúgtam, ütöttem. Még azt sem éreztem, hogy mennyire sajog mindenem, felpattantam a földről. A nagydarab asszonyság azonnal előttem termett, és a falhoz nyomott. A torkomhoz szorította a kését, amelynek a pengéje belevágott a bőrömbe. Éreztem, hogy vékony patakban eleredt a vérem.
– Ne pattogjál, anyukám! – sziszegte az arcomba, kivillantva hiányos fogsorát. – Csak tegnap érkezté’, de mi mán itt rohadunk szaros két éve! Fogd vissza magad, vagy nagyon csúnya vége lesz!
Nem hallgattam rá. Felpofoztam, mire megtántorodott. Kivertem a kezéből a kést, ami hangosan koppant a kövön. Gondolkodás nélkül ugrottam érte, és felegyenesedve a nőre szegeztem. Az feltartotta a kezét, mintha egy pisztolyt fognék rá. Mindenki hátrált körülöttem egy lépést. Nem is ismertem magamra; kívülről szemléltem a szituációt, és hallgattam a hangomat.
– Adjátok vissza a cuccaimat, ti mocskos szemétládák! – Kész voltam arra, hogy egytől-egyig felkoncoljam mindegyiket.
– Mán nincsenek meg – tárta szét a kezét az a férfi, aki többször is az oldalamba rúgott.
– Mi az, hogy nincsenek meg?!
– Továbbadtam üket – mondta a bicskájátvesztett nő.
– Kinek?! – Megindultam, még mindig magam előtt tartva a kést. Nem érdekelt, hogy ott hagyom a csomagjaimat, vissza akartam szerezni a cuccaimat. Az emberek riadtan szaladtak előlem, de én csak a hajléktalanokra koncentráltam. Közöttük kerestem a bűnöst. Egyenként mindenkihez odamentem, folyton azt kérdezgettem: „Nálad van?! Te loptad el?” Senki nem vállalta fel, csak a fejüket ingatták olyan ártatlan képpel, mintha most hallanák először a lopás szót.
Dolgom végezetlenül kullogtam vissza a sarokba. Még mindig ott álltak a többiek, nem széledtek szét. Egy nő éppen az egyik pólómat próbálgatta.
– Tedd azt le! – Amikor meglátta ádáz tekintetemet, rögtön eldobta, és futásnak eredt. – Takarodjatok innen, férgek! – fordultam a csoportosuláshoz, akik keselyűk módjára vetették rám magukat. – Na, mi van már?! – Dobbantottam a lábammal, mire az összes elkotródott. Egyedül maradtam.
Összecsuktam a pillangókést, és a zsebembe süllyesztettem. Összeszedtem a maradék ruhámat, majd rájuk ültem. Úgy voltam vele, hogy már mindegy. Hivatalosan is nincsetelenné váltam. Csak akkor gondolkoztam el a korábbi viselkedésemen. Rátámadtam az emberekre. Őrült módjára jártam az aluljárót, hogy visszaszerezzem az értéktárgyaimat. Meglepően aprólékos gonddal rendezgettem magam alatt a pólókat és nadrágokat. Lassan a fájdalom is visszatért minden porcikámba, ahogy az adrenalin elpárolgott. Lefeküdtem, szaggatottan lélegeztem, miközben az oldalam szörnyen fájt. Visszasüppedtem a letargiába; kezdtem véglegesen feladni. Tehettem volna még egy próbát, hogy elérjem Emesét, de semmi erőm nem maradt már. Képtelen voltam megmozdulni, akár felülni, akár csak a lábamat arrébb tenni.
Az elmúlt napokban annyit sírtam, hogy mostanra már teljesen kiszáradt a könnycsatornám. Amúgy is ráfagyott volna az arcomra, még rosszabb. Délután hatalmas tömeg vett körbe. Cipők koppantak mellettem a kövön, elsuttogott megjegyzések hatoltak a fülembe, de nem moccantam. Kiürültem, mint egy kuka, semmit nem éreztem. Az időérzékemet, a méltóságommal együtt elvesztettem, amikor lejöttem az aluljáróba. Akár órákig is fekhettem egyhelyben, fogalmam sem volt róla. Az álom és az ébrenlét határán lebegtem. Néha éreztem, hogy megmozdul alattam egy-egy ruhadarab, de rá sem hederítettem; még azt a keveset is elvették, amim maradt. Nem tudtam, hogy alszok-e, vagy csak simán elájultam néha. Rosszul voltam, fájt a mellkasom, a végtagjaim megbénultak, egy idő után már meg sem tudtam őket mozdítani, mintha odafagytak volna a földhöz. Biztos voltam benne, hogy meghalok.
Lassan eltompultak körülöttem a zajok, elcsendesedett minden. A fullasztó némaság burkán keresztül egy hang ért el hozzám halkan, elfúlóan:
– Kelj fel! Hallod?
A látómezőmbe egy arc nyomakodott be. A feje köré glóriát vont a napfény, akár egy angyalnak. Bálint. Miért gondolok még most is rá? Miért látom? Ki akartam nyitni a számat, de nem sikerült. Lecsukódott a szemem, és teljesen elvesztettem az eszméletemet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése