2017. szeptember 3., vasárnap

6. fejezet

Sziasztok! :) Ma sikerült felraknom a következő fejezetet, mert a saját bejáratú Bálintom megcsinálta a balhét tegnap, ráadásul még kritikával is kellett foglalkoznom, ugyanis újra elérhetővé vált a kritika kérés a Feketén-fehéren című blogon! Nyugodtan nézzetek be hozzánk! :) Ott is próbálok visszatérni.
A fejezethez pedig jó olvasást kívánok <3 Jövőhét szombaton érkezik a következő ;)

6.
Adri
„6-kor :)”

– Mit sírsz? Kislány vagy, Gömböc? Egy kis csúnya, hájas kislány?
 A nevetésem bezengte az iskolaudvart. Magasan tornyosultam a földön fekvő, félmeztelen fiú fölé. Mellettem Emese nevetett, ahogy mindenki más is. Kört alkottak körülöttünk a diákok, különféle szitkokat dobáltak a fiúra, aki görcsösen a fülére szorította a tenyerét, hogy ne hallja, mi folyik körülötte. Természetesen nem sírt, csak hergelni akartam. Az ujjaim között forgattam az olcsó, kopott ruhadarabokat, amiket sikeresen letéptem róla, pár perccel ezelőtt.
– Húzzátok fel! – szóltam oda két fiúnak. Azok a hóna alá nyúltak, mire Bálint kapálózni kezdett, és ordítani, azonban esélye sem volt a nála sokkal erősebbek ellen. Mosolyogva néztem a kínlódását. Mikor törsz meg? Azt akartam, hogy csináljon valamit. Támadjon nekem, vágjon vissza. Amikor láttam, hogy ez most sem fog megtörténni, a fémből készült kuka mellé léptem. Előhúztam egy öngyújtót. – Szívességet teszek neked – vigyorogtam a fiú arcába, miközben ő rémült szemmel meredt rám. – Megszabadítalak a csóró gönceidtől.
Meggyújtottam a ruhákat, majd a kukába hajítottam. Bálintnak megeredt a nyelve. Olyan csúnyán káromkodott, ahogy azelőtt soha. Derűsen sétáltam oda hozzá; a hátunk mögött ropogott a tűz.
– Te rohadt kis kurva! – köpte a szavakat, mire megcsóváltam a fejem.
– Anyád a kurva. Még a fogalommal sem vagy tisztában.
– És apád törzsvendég nála – válaszolt vissza, én pedig gyomron térdeltem.
A két fiú, akik addig tartották, elengedték. Bálint összegörnyedt, majd elhányta magát. Elhátráltunk előle.
– Látod, most is szívességet tettem neked. Ennyi kajával is kevesebb van benned.
Ordítva keltem fel. A szívem a torkomban dobogott, a pólót átizzadtam. Kiültem az ágy szélére, úgy kapkodtam levegő után. Nem akartam emlékezni, ám az agyam felszínre hozta, a rég eltemetett eseményeket. Újra átéltem, újra én voltam a kegyetlen, tizenhárom éves kislány, aki azt hitte, hogy akármit megtehet.
Bocsánatot kéne kérnem Bálinttól, villant át az agyamon az őrült ötlet. Fel kéne keresnem. Emese ismerőse biztosan tudja, hol lakik. Fogalmam sem volt, hogy jó lenne-e, vagy sem. Bálint tegnap este világosan kifejtette, hogy nem akar soha többet látni. Talán nem lenne célszerű még jobban felszakítani a régi sebeket, felhánytorgatni a múltat. Teljesen tanácstalan voltam. Amikor végre lenyugodtam, visszabújtam a meleg takaró alá. Görcsölt a gyomrom, feszített belülről az idegesség. Mindig is hasfájós voltam, így tudtam, hogy ebben az esetben mi a teendő. Félülő helyzetbe tornáztam magam, és próbáltam ellazulni; nem bizonyult annyira egyszerűnek. Folyton kéretlen emlékképek úsztak a szemem elé. Amikor nagy sokára sikerült elaludnom, ismét álmodtam.
Egy magasított ágyon kuporogtam, a térdemet olyan erősen szorítottam magamhoz, hogy alig kaptam levegőt. Hosszú, fekete hajam a koszos arcomba hullott. Dénes belépett a szobába. Még mindig ideges volt, orrlyukai kitágultak, ahogy fújtatott, akár egy bika.
– Nem megmondtam, hogy ne tedd ki a lábad a házból, amíg nem vagyok itthon? – kiabálta az arcomba. Én meg sem mertem szólalni. Nem akartam ismét a földön végezni. – Kihez mentél, ha? Csávó van a dologban?
– Nem – nyöszörögtem. – A boltba mentem el, mert éhes voltam.
– Ne hazudj! – Belemarkolt a hajamba, és hátrarántotta a fejemet. – Ne merészelj nekem hazudni!
– Igazat mondok – sírtam. – Szeretlek!
Dénes az arcomba köpött. A hajhagymáim felsikítottak, amikor ellépett tőlem.
– Örülj, hogy még mindig veled vagyok. – Barna szeme akkor még sötétebbnek hatott, mint általában.
Összerezzentem, amikor ledobta magát az ágyra. Mélyeket lélegzett, aztán hosszú percek után felém fordult. Éreztem, hogy elmúlt a veszély. Az arcomhoz nyúlt, hogy letörölje a könnyeimet. Minden mozdulatára figyeltem, akár egy ugrásra kész macska; fel voltam készülve a pofonra, ami ezúttal elmaradt; Dénes sajnálkozó pillantással nézett rám.
– Szeretlek, kicsim. Nem akarlak bántani, remélem te is tudod.
Felzokogtam, mire a férfi szorosan a karjába zárt. Hozzá bújtam. Ahhoz az emberhez, aki megtört, kínzott, de mégis szerettem.
Álmosan kevergettem a kávét, amikor Emese megjelent a konyha ajtajában.
– Hallottalak este – mondta tompa hangon, két ásítás között.
– Rosszul aludtam. – Az nem volt kifejezés. Miután másodjára is felriadtam, elgondolkoztam azon: talán így büntet a sors. Bántottam Bálintot, ezért én is megkaptam ugyanazt, csak néhány év elteltével. Egyenlíteni akartam a mérleget.
– Milyen nap van? – Emese kérdése kissé eltorzultan jutott el hozzám.
– Ha beleásítasz a mondat közepébe, nem nagyon fogom érteni. Csak szólok. Amúgy meg csütörtök.
– Na, látod, mégis értetted. – Odalépett a mosogatóhoz, kivett egy bögrét a szekrényből, majd forró vizet öntött bele. – Mi lesz a mai program?
Nagyot sóhajtottam.
– Lakás után nézelődök. Még mindig. – Nyakamon volt a határidő. Maradt még két napom, hogy találjak valamit.
– Elkísérjelek? – ajánlkozott a barátnőm, miközben beleszórta az instant kávéport a vízbe.
– Nem kell bemenned az egyetemre?
– Délután lesz egy előadás, addig szabad vagyok.
Beleegyeztem, így együtt ültünk le a laptopom elé. Hosszas keresgélés után még két címet felírtam a listámra, aztán fogtuk a kabátunkat, és útra kerekedtünk. Aznap sem jártunk sikerrel. Újabb három lakás megnézése után úgy döntöttünk, hogy ez esélytelen.
– Azért vicces volt, amikor az az öreg nő egy párnak nézett minket – nevetett Emese. Igen, az utolsó albérletnél az idős néni bizonygatta, hogy neki semmi baja sincsen a melegekkel, egészen addig, amíg ki nem jelentettük: nem vagyunk együtt. Látszott az arcán a megkönnyebbülés. Ennyit a toleranciáról. Mindegyiket számomra magas áron adták volna ki. Egyet kellett értenem a barátnőmmel: szinte esélytelen, hogy pénteken találok valamit. Egy lehetőségem azonban még mindig maradt.
Minél közelebb értünk Csepelhez, annál nagyobb gombóc keletkezett a torkomban. Mintha a vesztőhelyemre igyekeznék. Holnap újra meglátogat Takács úr, az új lakóval; nekem ott többé nem lesz keresni valóm. Idegesen játszottam az ujjaimmal, amikor leszálltuk a végállomáson. Emese elköszönt tőlem, én pedig egyedül folytattam az utamat. A fejem megfájdult a sok gondolkodástól, az állandó stresszhelyzettől. Semmi másra nem vágytam, mint hazaérni és elnyúlni a kanapén. Amíg még megtehetem.
Ám amint levetkőztem, rájöttem, hogy még össze sem csomagoltam. Halogattam, mintha ezáltal el sem kéne hagynom a lakást, de nem áltathattam magam tovább. Előkapartam a bőröndöket a szekrényem hátuljából, és nem túl nagy lelkesedéssel álltam neki a pakolásnak. Szerencsére nem bővelkedtem a ruhákban, így hamar végeztem is vele. Elszorult szívvel bámultam az üres szekrényem mélyére. A napom nagy részét takarítással töltöttem, hogy tisztán adhassam át a lakást. Miközben ablakot pucoltam, felmostam, mostam, a kádat sikáltam, egyszer sem jutott eszembe az álmom. Erre jó a munka, kiűz minden gondolatot az ember fejéből. Helyére azonban annál égetőbb probléma költözött. Mi lesz velem? Hova menjek?
Teljesen besötétedett, amikor végleg letettem a koszos rongyot, és körbenéztem. Azt hiszem, abban a pillanatban tudatosult bennem: ennyi volt. Két és fél éve laktam ott, most tovább kellett állnom. Mélységesen elszomorodtam. Az utolsó éjszakámat fogom a lakásban tölteni. Fejest készültem ugrani a szakadékba, az ismeretlenbe. Nem tehettem mást. Bekapcsoltam a laptopot, és megnéztem az e-mailjeimet. Néhány mellműtét és pénisznövelés között, megláttam bigdicket. Felhorkantottam. Ki az a hülye, aki ilyen nevet választ? Néhány perce küldte az üzenetet:

„Szia :) Megadom a címet mert a telefonban ez elmaradt. 8. ker. Karácsony Sándor u. 18, 3. emelet 2-es ajtó. Remélem idetalálsz. Mizu? :)”

Gondoltam, hogy visszaírok neki, ha már így megkérdezte, hogy mi a helyzet velem. Elmosolyodtam. Talán nem is lesz ez olyan rossz.

„Szia :) Köszi a címet, és a kérdésedet :) Eléggé kimerítő napom volt. Nem lenne baj, ha már holnap beköltöznék, mert akkor jön az új lakó. Neked milyen volt a napod?”

Amint elküldtem, felnéztem a Facebookra. Ahogy görgettem lefelé az egérrel, az oldalsávban felkínálta potenciális barátjelöltnek Besztercy Bálintot. Rákattintottam. Eszem ágában sem volt ismerősnek jelölni, tudtam, hogy úgysem igazolna vissza, csupán kíváncsi voltam rá. Elég kevés képet találtam róla, még kevesebbet posztolt. Általában zenéket osztott meg, meg valami Lenke néniről írogatott folyton. Annyit tudtam meg a nőről, hogy a szomszédja, és mindig meztelenül szaladgál az ablak előtt. A legrégebbi posztja szerint „horrorisztikus élményben volt része” mert Lenke néni megtámadta a saját lakásában. A kis történet alá belinkelte Kerozintól a Nelli az elefántot. Rá is kattintottam, és nevetve hallgattam a zenét.
Hirtelen megjelent felül egy kis egyes a freemail mellett. Bigdick válaszolt.

„Nekem is kimerítő :/ Nem baj akármikor jöhetsz hat után ;) Ugye nincsen háziállatod?”

Felhúztam a szemöldököm. Miért ilyen fontos, hogy van-e vagy sem?

„De van, egy nagy bernáthegyim. Remélem nem baj. Ja, és mellettem szokott aludni, máshol nem tud, nem szereti a kemény helyeket, ezért az ágyba is magammal viszem. Csak nem vagy allergiás a kutyaszőrre? Plusz, van három papagájom, és négy hörcsögöm.”

Jót nevettem. Persze, hogy egyik sem volt igaz, de kíváncsi voltam a reakciójára. Amíg válaszolt, Bálint képeit nézegettem. A buliban nem tudtam rendesen szemügyre venni, mert éppen azzal voltam elfoglalva, hogy ne süllyedjek el szégyenemben, de most, a laptopom védelmében, már jól megbámulhattam. Hosszabb a haja, mint az enyém, állapítottam meg döbbenten. Az e-mailemre a válasz viszonylag hamar érkezett:

„Jaj ne. Komolyan? Mert már megjártam egy kutyás csajjal néhány napja és nem akarom újra átélni azokat a borzalmakat.”

Szélesen elmosolyodtam.

„Mesélj, mi volt? :D”

Most szinte azonnal érkezett a válasz, mintha alig várná, hogy megtudja: van-e állatom, vagy nincs. Egy egész kisregényt írt, amin én jót nevettem. Az egész szituációt vázolta, onnantól kezdve, hogy a lány megjelent a küszöbén. Nem kertelt, nem akarta jó színben feltüntetni magát, és ez tetszett. Elmondta, hogy legszívesebben kivágta volna a „dögöt” az utcára, aztán meg a gazdáját is. Arra a kérdésemre, hogy miért tűrt ennyit, csak azt válaszolta, hogy szexet remélt.

„Te aztán nem köntörfalazol xD”

„Nem szokásom.”

Nem mertem megkérdezni, hogy tőlem is csak azt remél-e, azért ilyen normális velem? Próbáltam adni az ártatlant, aki semmit nem tud, és a hirdetést sem úgy értette, ahogy kéne. Csak nem fog elzavarni a fenébe.

„Nekem se.” – írtam vissza. – „A főnökömnek is megmondtam a magamét mielőtt kiléptem volna. Az arcába vágtam a munkaruhámat. Gondolhatod... Rohadt hideg volt, majdnem megfagytam, de nem érdekelt. Meg az sem, hogy egyszál bugyiban és melltartóban állok az egész műszak előtt :D”

Ezek után a munkát szidtuk kórusban. Mesélt sztorikat, miket kellett csinálniuk a főnök miatt. Például a Dunában gázolni csípőig, mert valamilyen köveket be kellett áztatniuk. Aztán a kövekkel, amik jól megszívták magukat vízzel, fel a budai hegyekbe. A legutóbbi munkája sem volt leányálom. Jól szórakoztam rajta. Elképzeltem, amint mérges fejjel írja ezeket a sorokat, mert még mindig feldühíti a dolog. Azért én sem hagytam történetek nélkül.

„Az egyik munkahelyen jakuzzikat gyártottunk, és az egyik eresztett a lefolyónál. A fél csarnok úszott a vízben, de nem ez volt a legjobb része, hanem az, hogy a villanyszerelők közben benne ázva dolgoztak. Semmi védőruha, semmi amire felállhattak volna. Az utolsó helyen pedig be kellett másznunk a működő gépbe. A műszakvezetők csak dísznek voltak, sokszor ha elromlott egy gép, mi csináltuk meg.”

„Milyen amatőr cégeknél melóztál te? :D”

„Te beszélsz? Te folyókirály :D”

„Szar poén :D”

„Pf... mégis röhögsz rajta xD”

Úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettük, már jócskán átléptük a tizenegy órát. Akármilyen téma feljött, mindig tudtunk rá valamit reagálni, kontrázni, nem voltak kínos csendek, vagy nem gondolkoztam el azon, hogy erre most mit írjak. Hajnali egykor a fiú elköszönt tőlem, mert korán kelt, és a végére odaírta, hogy várja már a délutánt. Ami az illeti, én is vártam, kíváncsi voltam rá. Néhány órára még a szorult helyzetemet is elfeledtette velem. Úgy feküdtem le aludni, hogy már nem féltem annyira a költözéstől, mint reggel.
Szinte hajnalban, hétkor csörgött a telefonom. Pedig olyan jól aludtam; álommentesen. Kinyúltam a takaró alól, megmarkoltam a mobilt, majd azonnal vissza is húztam a karom. Nagyon hideg volt a lakásban. Csipás szemmel meredtem a világító képernyőre.
– Mondja, Takács úr!
– Jó reggelt, Adrikám! Ne haragudjon már, hogy ilyenkor zavarom, de nemsokára odaérek magához. Megmutatom Bélácskának a lakást.
Azonnal felébredtem.
– Mikor körülbelül?
– Tíz perc múlva.
Legalább ideszólt, és nem egyszál bugyiban nyitottam ajtót. Letettem a „még néhány perces” lustálkodásról. Bontottam a vonalat, miután elköszöntünk, és nyomban kipattantam az ágyból. Még arra sem volt időm, hogy libabőrös legyek a hideg miatt. Olyan gyorsan kapkodtam magamra a ruhadarabokat, mintha én lennék Flash. Takács úr tévedett. Az a tíz perc, fél óra volt. Így rendesen fel tudtam készülni a vendégekre.
Bélácska, egy harmincas éveiben járó férfi volt, akin messziről látszott, hogy meg sem kottyan neki a nyolcvan plusz rezsi. Simán el tudtam képzelni egy cég igazgatójaként. Ha az öltözéke nem lett volna elég, akkor a kisugárzásával meggyőzött. Amint Takács úr bemutatta, mint az unokáját, rádöbbentem: esélyem sem volt Bélácskával szemben. Ha elfogadtam volna a főbérlőm ajánlatát, akkor is talált volna rá okot, hogy kirakjon.
Amíg az öreg körbemutogatta a lakást, én a háttérből figyeltem. Akaratlanul is arra gondoltam, hogy mi lenne, ha Bélának nem tetszene az egyszerű, másfél szobás kis luk, vagy csak egyszerűen legurulna a lépcsőn lefele menet? Eszembe jutottak azok a sorozatok, filmek, ahol az embereknek szuperképességük van, vagy csak szimplán vámpírok. Megigézhetném őket, hogy gondolják meg magukat. Belepiszkálnék Béla fejébe, hogy csótányokat lásson a falon, vagy patkányt a tányérok között. Természetesen ez a való világ, itt sajnos az emberek nem rendelkeznek ilyen képességekkel, nem létezik a természetfeletti. Béla nagy kegyesen elfogadta a lakást, bár gyanítottam, hogy ez nem is volt kérdés; a körbevezetés csak formalitás, egy olcsó színjáték.
Megbeszéltük, vagyis Takács úr unokája közölte velem, hogy délután birtokba is venné, én pedig készségesen rábólintottam. Próbáltam minél barátságosabban viselkedni, miközben magamban elküldtem a fenébe, a nyakkendőjével és a felzselézett hajával együtt. Amikor elmentek, és sajnos Béla nem gurult le a lépcsőn, kihúztam a bőröndjeimet a szobából.
– Jól nézzétek meg ezt a helyet, mert soha nem fogjuk újra látni – fordultam feléjük.
Ideje volt, hogy azt a kevéske vagyontárgyamat is becsomagoljam, amim volt. Az e-bookomat, amit már ősidők óta nem használtam, annyira nem volt időm, a telefonomat a zsebembe süllyesztettem a fülhallgatómmal együtt. Utoljára a laptopomat tüntettem el a szemem elől kettő órakor. Megnéztem a freemailemet, bár tudtam, hogy bigdick most dolgozik. Mintha csak a sors akarna megtréfálni, megrezzent a telefonom. Gyorsan kibogoztam a fülhallgatóból, és feloldottam a billentyűzárat. Megütközve néztem rá; bigdicktől érkezett az sms. „6-kor :)” Ennyi állt benne, de már ettől is sokkal jobb kedvem lett. Nem éreztem annyira elveszettnek magam, hiszen volt hová mennem. „Viszem a bernáthegyimet is :D” Írtam neki vissza, csak poénból. Este elárultam neki, hogy szó szerint se kutyám, se macskám. Néhány perc múlva érkezett a válasz: „Na tudod kivel szórakozzál :D” Hangosan felnevettem a nappali közepén. „Tudom hát!” Amikor ismét pittyent a telefon, őrült sebességgel néztem meg, de csak ez fogadott: „Egyenlege 300 forint alá csökkent.” Basszus! Köszönöm Telenor az értesítést. Bigdick sem írt többet, így végleg elrakhattam a telefont. Miután a laptop is nyugovóra tért, csak feküdtem a kanapén és lehunytam a szemem. Élveztem a viszonylagos csendet, próbáltam belenyugodni a kialakult helyzetbe.
Ez olyannyira sikerült, hogy el is bóbiskoltam. A hangos kopogtatásra riadtam fel. Kapkodva megnéztem, hány óra, és meglepődve konstatáltam, hogy már elmúlt négy. Felpattantam a kanapéról, és ajtót nyitottam Bélának. Ismét Takács úrral érkezett, plusz egyetlen bőrönddel.
– Csak ennyi? – csúszott ki a számon.
– A többit a költöztetők szállítják – válaszolta felszegett fejjel.
Aláírtam a szerződést, amit Takács úr az orrom alá dugott. Alaposan átolvastam, aztán kedvetlenül szignáltam. Fogtam a cuccaimat, vetettem egy utolsó pillantást a lakásra, elköszöntem a két férfitől, és végérvényesen becsuktam magam után a bejárati ajtót. Már besötétedett, amikor elhagytam a háztömböt. Hosszú utazás várt rám. Úgy számoltam, hogy pont hatra ott is leszek. Izgultam. Ismét előjött a gyomorfájásom, szédültem is egy kicsit, nem voltam kirobbanó formában. Zenét hallgattam, próbáltam nem tudomást venni a hányingeremről. Amikor leszálltam a Rákóczi hídnál, mélyeket lélegeztem. Meg is kellett állnom, hogy egy kicsit megnyugodjak. Tovább sétáltam, megkerestem az egyes villamos megállóját. Az majd elvisz a Népligetig, onnan pedig bebuszozok a Kálvária térig. Otthon előzőleg néztem egy útvonaltervet, sőt, még a telefonomba is beírtam, mert hajlamos vagyok elfelejteni.
Nem mondhatnám, hogy mindenre felkészültem. A Népliget környéke így este még félelmetesebbnek látszott, mint nappal, a nyolcadik kerületbe pedig olyan lábremegéssel léptem be, hogy azt bárki megirigyelhetné. Úgy éreztem, miközben a Karácsony Sándoron haladtam végig, hogy mindenhonnan árgus szemek figyelnek, akármelyik kapualjból rám ugorhat valaki. Egyre szaporábban szedtem a lábam, amíg el nem értem a tizennyolcas számot viselő épületig. Szerencsém volt, éppen egy fiatal fiú szaladt ki a kapun, nem kellett felszólnom. Meglepetés lesz, ha megjelenek a küszöbön.
Mire feltornáztam a csomagjaimat a harmadik emeletre, rendesen leizzadtam. Lihegve dőltem neki a falnak, szemben a kettes ajtóval. Kifújtam magam, és becsöngettem. Izzadt a tenyerem, ezerrel vert a szívem, aztán kinyílt az ajtó, és köpni-nyelni nem tudtam.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése