2017. augusztus 26., szombat

5. fejezet

Sziasztok! :) Elérkeztünk az 5. fejezethez, ami fontos a történet szempontjából. Most fognak beindulni az események, és érdekes dolgok derülnek ki. Jó olvasást <3
Puszi: Anett :)

5.
Adri
„Bocsi, ismerjük egymást?”

Lelombozottan baktattam hazafele. Éppen albérletek után kutattam, meg is néztem hármat, de egyik rosszabb volt, mint a másik. Volt, ahol penészedett a fal, úgy kért érte a tulaj hetvenet, plusz rezsit. El sem gondolkoztam a válaszon. A másiknál a szomszédok gyilkolták egymást folyamatosan. Amikor a testes asszonyság sodrófával kergette ki a folyosóra a férjét, ránéztem a főbérlőre, aki csupán legyintett, mondván, ne is törődjek vele.
Semmi elfogadhatót nem találtam, az idő pedig vészesen fogyott. Hétvégéig már csupán néhány nap volt hátra, nekem pedig fogalmam sem volt, hova menjek. Miután Takács úr magamra hagyott, azonnal előkapartam az egyik fiókos szekrényem mélyéről a szerződést, és könnyes szemmel konstatáltam, hogy megteheti, kirakhat a lakásból. Abban a pillanatban az utolsó csepp esélyem is elszállt, nem vétózhattam meg a döntését.
Nem tudtam örülni az egyetlen pozitívumnak, mégpedig annak, hogy most alaposan kitakaríthattam. Az egész napom elment rá, de a végén jókedvűen dőltem hátra a kanapén, aztán ismét leültem a laptopom elé. Megnézegettem a Facebookomat, elfogadtam néhány ismerős felkérést. Miért most találnak meg a volt osztálytársak? Meg is jelöltek egy képen, ahol természetesen elől álltam, szépen belőtt hajjal, tizennégy évesen. Körülöttem csoportosultak az akkori barátaim, két oldalról átöleltek, én pedig elmosolyodtam. Többé- kevésbe szép emlékeket őriztem az általánosból, a találkozókra is mentem, ha ráértem. A következő fél év múlva esedékes; valószínűleg nem jelenek majd meg. Mégis mit mondjak a többieknek? Hogy egy senki vagyok, akinek semmije sincs? Ha így haladok, nagy eséllyel még fedél sem a fejem fölött.
Elhúztam a számat, és inkább kiléptem a Facebookról. Ha más lehetőség nincs, ott van talonban az ingyen lakás, a nyolcadik kerületben. Bár eléggé gyanús volt a fiú, aki feladta a hirdetést, ráadásul a szöveg is félreértelmezhetetlen, de majd csak kidumálom valahogy. Csakis akkor megyek oda, ha minden kötél szakad, ezt már akkor eldöntöttem, amikor felhívtam.
Szerda este felugrott hozzám a barátnőm, az az egy darab, aki megmaradt az iskolából.
– Még mindig ezzel játszol? – nézett a laptopom képernyőjére Emese, akkor léptem ki a Final Fantasyból.
– Igen. Ez a harmadik mentésem – feleltem olyan büszkén, mintha azt újságolnám: most nyertem meg a Nobelt érte.
– Mi a helyzet? – Lehuppant mellém, és elém rakott egy Topjoyt.
– Sehol semmi – húztam el a számat, majd felbontottam az italt. – Légy pozitív! – olvastam fel a kupakjáról.
– Jól mondja – kacsintott Emese, majd meghúzta a sajátját. – Nekem az volt benne, hogy cuki vagyok.
– Nem ismer eléggé. – A beszólásomért egy vállbabokszolás volt a jutalmam.
– Figyeljél már, igazán számításba vehetnéd a szüleidet is. Ők segíthetnének – hozta fel azt a témát, amiről a legkevésbé sem akartam beszélni. Már attól felkúszott a vérnyomásom, hogy megemlítette.
– Nem – jelentettem ki határozottan. – Nem kérek tőlük semmit! Vissza meg pláne nem költöznék.
– Miért?
Mintha nem tudná. Mély levegőt vettem.
– Biztosan megkapnám, hogy ők megmondták: nem állok készen az önálló életre.
– Ez csak feltételezés – érvelt Emese.
– Ismerem őket! Jól leszidnának, papolnának, de tanácsot egyikük sem adna. Életem egyik legjobb döntése volt, hogy elköltöztem tőlük.
– Mióta nem beszéltetek? – Olyan szánakozva nézett rám, mintha egy kidobott kiskutya lennék. Megvontam a vállam; már nem is emlékeztem rá.
– Egy éve biztosan. Akkor is összekaptunk valamin.
Emese megcsóválta a fejét. Tudtam, hogy legszívesebben magához költöztetne, ha nem a családjával élne.
– Menjünk el bulizni! – csillant fel hirtelen a szeme. Elhúztam a számat. – Majd én fizetem – próbálkozott tovább. Megvontam a vállamat. Jobb program, mint itthon ülni egyedül.
– Menjünk. Amúgy is, már azt sem tudom, mikor buliztam utoljára. De, várj csak! Hétköznap van.
– És? Akkor sem áll meg az élet. Tudok egy tuti helyet. Igaz, hogy egy kicsit utazni kell, de ráérünk, nem igaz?
Emese annyira feldobódott a gondolatra, hogy nem vitatkoztam vele az utazás miatt. Soha nem bírtam a buszokat, és egyéb tömegközlekedési járműveket. A hévet elviseltem, muszáj volt a munkahelyem miatt.
Felkutattam a szekrényemet, használható ruha után keresgéltem. Miután rájöttem, hogy nincs olyanom, felvettem egy egyszerű farmert, fölé egy kék pólót, és már meg is voltam. Rétegesen öltözködtem, nehogy megfázzak mindennek a tetejébe, majd negyed óra múlva elhagytuk a lakást.
– Hova is megyünk pontosan? – kérdeztem a barátnőmtől, amikor megálltunk a Csepel plázánál.
– Majd meglátod – érkezett a ködös felelet.
– Ugye, nem valami underground helyre akarsz elhurcolni?
 Amikor nem kaptam választ, kezdtem aggódni. Emese néha olyan rossz arcokkal tudott barátkozni, hogy attól a rövidre vágott hajam is égnek állt. Nem kevés fenntartással szálltam fel utána a buszra, amikor begördült elénk a megállóba.
Majdnem egy óra elteltével, már az összes járgányon utaztam, amin csak lehetséges. Amint elzúgott mellettünk a villamos, körbenéztem; mellettem a buszpályaudvar, a másik oldalamon a Fradi stadion.
– Mit keresünk mi a Népligetnél?
– Túl sokat kérdezel.
– Csodálkozol?
Emese lepisszegett, majd magabiztosan elindult az Üllői út felé. Nem tehettem mást, követtem. Az utunk kis utcákban folytatódott. Egy darabig figyeltem a falakra erősített táblákat, de félúton elvesztettem az érdeklődésemet irántuk; valahol a Somfa köznél. További fél óra gyaloglás után, úgy tűnt, hogy megérkeztünk. Emese megtorpant egy lépcső előtt, ami a föld alá vezetett és egy vasajtóba torkollott. Felszaladt a homlokom közepére a szemöldököm, ugyanis Emese elindult a kőlépcsőn lefelé. Ezt nem mondhatja komolyan! Amint beléptünk az ajtón, mellbevágott a bent dübörgő basszus. A barátnőm szinte alig várta meg, hogy belépjek mellette, majdnem a lábamra húzta a vasszerkezetet. Haladtam volna beljebb, amikor nekiütköztem valakinek. Felnéztem a két méteres férfire.
– Hova-hova hölgyeim? – Fel sem kellett nagyon emelnie a hangját, így is túlharsogta a zenét.
– Tomi egyik barátja vagyok – lépett mellém határozottan Emese.
– Mindenki ezzel a dumával jön – csóválta a fejét a kidobó.
– Kérdezze meg tőle!
Nem volt rá szükség. Egy korunkbeli, középmagas fiú integett felénk, amikor meglátott minket az ajtóban ácsorogni. Tüsire vágott haján megtört, a mennyezetre erősített diszkógömb villódzó fénye, kék szeme érdeklődve csillogott.
– Mesi! – üdvözölte a barátnőmet egy öleléssel, aztán felém fordult. – Hogy hívnak, szépségem?
– Hát nem így – morogtam, de a zene szerencsére elnyomta a hangom. – Adri! – ordítottam a fülébe, amikor közelebb hajolt.
– Tomi! – Nagy meglepetésemre két puszit nyomott az arcomra. – Érezzétek jól magatokat!
Emese késlekedés nélkül húzott maga után a pulthoz. Jó ötlet, gondoltam. Rám fért egy ital. Amíg a whiskymet vártam, alaposabban körbenéztem a helyiségben. Nem sokan lézengtek idelent, még kevesebben táncoltak.
– Kérek egy számot! – szólt oda nekem Emese. Én csak bólintottam. A piám nélkül a pulttól el sem mozdulok, határoztam. Amikor megkaptam a csaposlánytól, egy húzásra megittam, és visszalöktem a poharat.
– Töltenél még egyet? – A lány kikerekedett szemmel bámult rám. Biztosan elkönyvelt magában alkoholistának, pedig nem szoktam inni. Miközben a második körrel is végeztem, felcsendült a hangfalakból egy ismerős dal. Sean Paul egyik számának a feldolgozása.
– Te dög – nevettem Emesére, aki éppen akkor ért vissza hozzám.
– Látom már nem vagy szomjas – vigyorgott. – Gyere, táncolnod kell!
Tudta, hogy Sean Paul az egyik kedvenc előadóm. Milyen aljas eszközökhöz folyamodik, csak hogy leégessem magam a tánctudásommal. Azzal az alkoholmennyiséggel, amit bevittem az elmúlt néhány percben, nem is kellett nagyon győzködnie. Nem törődtem semmi mással, becsuktam a szemem, és csak mozogtam. Az sem érdekelt, hogy béna vagyok, vagy sem. Amikor elhallgatott a zene, akkor sem ültem le, végigtáncoltam a következőt, meg az azt követőt is.
Csak akkor álltam meg egy pillanatra, amikor a csípőmön két tenyér érintését éreztem. Megfordultam, és szembetaláltam magam egy vézna, szemüveges fiúval. Először kérdőn néztem rá, aztán amikor közelebb lépett hozzám, és idétlen vigyorral a képén a fenekemhez ért, meglendítettem a kezem. A pofon akkorát csattant, hogy szerintem még a helyiség túlsó végében is hallották. A szemüveges láthatóan megdöbbent. A mögötte elhaladó fiú teli torokból felnevetett, és hátba csapta.
– Ezt most jól megkaptad, Harry Potter!
Végignéztem rajta és megállapítottam, hogy nagyon jó pasi. Elidőzött a tekintetem az izmos karján, a szőke, égnek meredező haján, ám amint a zöld szemébe néztem, azonnal megtántorodtam. A szédülésemet nem a whisky okozta, hanem a velem egymagas ismerős felbukkanása. Csináltam egy hátraarcot, és pánikszerűen megragadtam Emese karját.
– El kell tűnnünk innen – sziszegtem a fülébe. – De gyorsan és észrevétlenül.
– Miért? – értetlenkedett a barátnőm.
– Mi a baj? – lépett oda hozzánk Tomi is. – Csak nem a tapló haverom miatt akarsz felszívódni? Nyugi, megnevelem Bercit.
– Nem, nem erről van szó – ráztam a fejem. Ennyit az észrevétlenségről. – Gyere már!
Emesét a pulthoz rángattam.
– Mi az?
– Itt van Bálint – suttogtam.
– Milyen Bálint?
– Besztercy.
– A Gömböc? – nevetett fel a barátnőm. – Hol? – Kicsit sem feltűnően kezdte nyújtogatni a nyakát. – A sarokban, azzal a tapizóssal? Basszus, tényleg ő az! – Emese elkapta a fejét és odaszólt a pultos lánynak: – Hoznál egy narancsvodkát?
– Mit csinálsz? Nem megmondtam, hogy húzzunk innen? – Gyilkos pillantással néztem rá, a fogaim között szűrtem a szavakat.
– Már késő, ide tart.
Amint a barátnőm kimondta, felmarkolta a piát, és már ott sem volt; jól magamra hagyott. A pultos látta, hogy a frusztráltságomnak köze lehet a felénk közeledő alakhoz; szó nélkül felém tolt egy poharat. A számhoz emeltem, és elfordítottam a fejem, hogy úgy tegyek, mint aki észre sem vette: leült mellé valaki.
– Először azt hittem, hogy nem látok jól – szólalt meg a fiú. Lassan visszafordultam. Nem káprázott a szemem, tényleg Bálint volt az. Sokat változott az évek során, de így is felismertem. Gyorsan megacéloztam az arcizmaimat, és érdeklődve néztem vissza rá.
– Bocsi, ismerjük egymást? – Gyenge próbálkozás volt.
– Bárcsak ne ismernénk, Adrienn. Mit keresel itt?
– Miért érdekel az téged?
– Remek, már nem játszod meg magad. – Bálint összecsapta a tenyerét, és rendelt egy sört. Kínosan éreztem magam. Mit mondhatnék neki? Hogy sajnálom, amiért megkeserítettem az iskolai éveit? Hogy sajnálom, amiért megszégyenítettem, kihasználtam, aztán meg dobtam?
– Ez aztán a furcsa helyzet, mi? – Bálint kinyitotta a sört, és jól meghúzta. Láthatóan rá is ráfért. – Láttam, hogy a másik hercegnő is itt van. Ő már nem mer a szemembe nézni, vagy mi van vele?
– Miért jöttél ide hozzám? Simán el is sétálhattunk volna egymás mellett – tértem ki a válasz elől. – Miért beszélsz velem?
– Tudod, Adrienn, a régi sérelmeket az ember soha nem felejti el. Tök mindegy, hogy egy, tíz vagy akár száz éve történt is.
– Mit akarsz?
– Elégtételt. – Bálintnak ördögi fény csillant a szemében. Megijedtem. – Azt, hogy úgy szenvedj, mint én annak idején.
– Már nem vagyok olyan – mentegetőztem. – Felnőttünk. Beszéljük meg a dolgokat, aztán hagyjuk egymást békén.
– Gondolod, hogy beérem ennyivel? Azok után, hogy megaláztál, felgyújtottad a cuccaimat, elvetted a ruhámat, rám uszítottad az osztálytársainkat? Soroljam még?
A bűntudat, és az ital nem jó kombó. Alig tudtam visszanyelni a könnyeimet. Mindegyik vád igaz volt, de ami a legjobban fájt, az a tekintete. Méregzöld szeme csak úgy szikrázott; a szomorúság végtelen mélysége nézett vissza rám. Megkínoztam, úgy, hogy tudatában sem voltam annak, mit teszek. Teljesen kimerítettem az iskolai bántalmazás fogalmát. Igaza volt, teljesen mindegy, hogy mennyi idő telt el azóta. Mély, be nem gyógyuló sebeket ejtettem a lelkén. Joggal gyűlölt.
– Beszélgetni akarsz? – Bálint enyhén remegő kézzel előhúzott egy szál cigit a dobozából. – Hajrá! Beszélj arról, hogy miért jöttél velem össze nyolcadikban, és aztán dobtál? Mesélj arról, milyen érzés volt kiállni szünetben az egész osztály elé, és hazugságokat terjeszteni rólam? Emlékszel? Azt ecsetelted fennhangon, hogy kicsi a farkam, valószínűleg nem is látom a hájamtól. „Azzal a semmivel akarsz majd akárkit is kielégíteni?” – idézte a szavaimat. Nem maradt energiám arra, hogy meglepődjek rajta. Éppen azon küszködtem, hogy ne lássa könnyáztatta arcomat. – Tizennégy éves létedre, eléggé nagy és mocskos volt a szád. Egy kis elkényeztetett picsa voltál, és azért jöttél velem össze néhány hét erejéig, hogy utána még jobban belém vághasd a kést. Elmondtad mindenkinek, hogy anyám miből élt, hogy apám egy lecsúszott alkoholista volt.
Megállt, beleszívott a cigarettájába. Valószínűleg látta, hogy a vállam rázkódik a sírástól, de nem érdekelte, talán még élvezte is, hogy kínozhat.
– Nézz rám! – Megráztam a fejem, mire az állam alá nyúlt, és erőszakkal maga felé fordított. Szigorúan bámult rám. Összeszorította a száját, az ő szeme is csillogott. Egy pillanatra lehunyta, majd ismét kinyitotta; komoly önuralomra lehetett szüksége, hogy ne bőgje el magát ő is.
– A legrosszabb, a szembesítés, mi? – Elhallgatott. Beleszívott a cigarettába, elnyomta a csikket a hamutálban. – Majdnem a halálba kergettél egy szerencsétlen kölyköt. – Eltátottam a számat, borzadva néztem rá. Annyira meglepődtem, hogy még a sírást is abbahagytam.
– Pokollá tetted a gyerekkoromat. Mintha nem lett volna elég szar anélkül is. – Ismét elhallgatott. – Meg volt az elégtételem – folytatta. – Most pedig azt akarom, hogy húzz a szemem elől, és soha ne lássalak viszont!
Nem kellett kétszer mondania. Azonnal lepattantam a bárszékről, villámsebességgel megkerestem Emesét, és mindenfajta magyarázat nélkül, kiszaladtam a helyiségből. Nem csak Bálint gyűlölt. Gyűlöltem én saját magamat is. Egy szavába nem tudtam belekötni, se megmagyarázni. Semmi mentségem nem volt a korábbi viselkedésemre, csupán az életkorom, az meg gyenge kifogás.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése