Sziasztok! :) Elérkeztünk az utolsó részhez, és még a szavazást is be tudtam állítani a blogon, úgyhogy kérlek titeket, tiszteljetek meg egy kattintással :3 (Többre is lehet szavazni.) Még tartozok nektek egy utószóval, amit vasárnap rakok fel, és ennyi a történet. Hosszabban majd az utószónál beszélek, most jó olvasást kívánok <3
~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~
Miközben Ben az
út túloldalán, Rebecával beszélt, Jake Parker izgatottan nyitotta ki a szemét.
Néhány nap alatt kész férfivá cseperedett. Már órák óta próbálkozott, és nem
hiába. A többiek körülötte ücsörögtek, és lélegzet visszafojtva várták a
fejleményeket. Parker tűnt a legerősebbnek mindnyájuk közül.
– Sikerült! –
jelentette lelkesen. – Itt az idő!
Körbe álltak a
háromszögön belül, ahogy az első alkalommal is, és megfogták egymás kezét.
– Lazuljatok el,
száműzzetek a fejetekből minden gondolatot – duruzsolta mély, búgó hangján.
Mindannyian
lehunyták a szemüket, és úgy tettek, ahogy Parker tanácsolta. Akárha megolvadt
volna a talpuk alatt a talaj, zuhanni kezdtek. Görcsösen markolták a
szomszédjuk kezét. Csupán akkor nyitották ki a szemüket újra, mikor Parker így
szólalt:
– Megérkeztünk!
Körülnéztek.
Hatalmas forróság vette körbe őket. Már ismerték a járást. Baál néhányszor
körbevezette őket, a bonyolult labirintusban.
– Tudjátok, mi a
dolgotok.
Társai
bólintottak. A pincében előzőleg már átbeszélték a haditervet. Az első: a
foglyok kiszabadítása, a második: a Trónterem megtalálása.
Szétszéledtek,
mindenki a maga útjára indult. Parker egy egyenes folyosón haladt végig, majd
befordult jobbra. Elérkezett a Holtak celláihoz. A rács mögött csontsovány
alakok mocorogtak. A fiú előzetes bejelentés nélkül odalépett az egyik ajtóhoz,
amin egy hatalmas lakat függött. A markába zárta, és egy határozott mozdulattal
letépte. A cella ajtaja azonnal kivágódott. Ezt még, vagy két tucatszor
megismételte. A halottak kibotorkáltak a folyosóra, és kábán meredtek rá.
Több mint fél
évezrede voltak bezárva, így nem értették, hogy miért most engedik ki őket.
Parker végignézett a csontvázszerű alakokon.
– Szabadok
vagytok! – kiáltotta. – Mindenetek meglehet, amire csak vágytok! Nem kell
többet elviselni a kínzásokat! – A csontvázak zúgolódni kezdtek; tetszett nekik
az ötlet. – Csupán egyetlen dolgot kérek cserébe – folytatta Parker. – Nem
egyedül jöttem. A társaim, és én, át akarjuk venni a hatalmat! Nem értünk
egyet, a magát „királynak” nevező, Sataniellel! Ha segítetek nekünk, szabad
kezet kaptok! Akár el is mehettek!
Az
utolsó mondat, végképp meggyőzte a Holtakat. Hangzavarban törtek ki, majd
Parker elé lépett, a legmagasabb csontváz. Kétszer akkora volt, mint a fiú.
– Tetszenek a
feltételek. – Erős, nyekergő hangja volt. – Csatlakozunk, viszont félünk a Királytól.
Csak is akkor követünk téged, és állunk melléd, ha biztosítani tudsz minket, a
győzelmedet illetően. Nem ti vagytok az elsők, akik megpróbálták, és elbuktak.
– Veletek az
oldalunkon, biztos a siker – felelte emelt fővel Parker.
A csontváz kezet
nyújtott neki.
– Legyen! A
seregem ezek után, egyedül téged fog követni. A nevem, Marcus lunius Brutus.
Örömmel veszek részt a hadműveletben. Legalább végleg megszabadulhatok apámtól.
Parker kezet
rázott Brutusszal. A Holtak Serege a fiú után nyomult, csontfegyvereiket a
fejük felett lóbálva hangosan ordibáltak.
Jake bízott
benne, hogy a társai kiszabadítják a többieket, ezért egyből a Trónterembe igyekezett.
Tudta, hogy Sataniel nincs a helyén, a Földön felügyeli a „gyerekeket”, a
díszes, vörös szék tehát üres. Tökéletes időzítés! Még oda sem ért a terem
hatalmas, kétszárnyú ajtajához, mikor az kinyílt előtte. A Sereggel a nyomában,
belépett a helyiségbe. Minden pirosban pompázott. Nagyszabású lakomák helyszíne
volt ez. A terem közepén két hosszú asztal kapott helyet, a végében pedig a
trón magasodott. Vörös bársonnyal volt bevonva, a karfáját csillogó drágakövek
ékesítették. Parker már érezte is, ahogy belesüpped a finom anyagba.
Mekkorát fog
majd nézni az állítólagos „Király”, ha visszatér! Szinte majdnem elnevette
magát. Legszívesebben megveregette volna a vállát. Jól csináltad, Jake! Csak így tovább!
– A meglepetés
erejével kell támadnunk – fordult Brutushoz. – Az embereid szedjék össze a
megmaradt démonokat, és vigyék az alagsorba!
Az alagsor
azoknak a démonoknak volt fenntartva, akik szabályt szegtek, vagy ellenálltak
Uruk akaratának. Parker járt már lent, felmérte az ottani viszonyokat, és
tudta, hogy biztonságos. Saját akaratából, egy démon sem tud kijönni a Pokol
börtönéből.
A
csontvázkatonák eleget is tettek a kérésnek. Megrohamozták kínzóikat. Még
örültek is a feladatnak. Parkernek igaza volt. A démonok egyáltalán nem
ellenkeztek, annyira meglepte őket a hirtelen támadás. Idő közben a többi
gyerek is megérkezett. Az összes csontvázat odacsődítették a Trónterembe.
Sataniel
benyitott a főhadiszállásra. Abbadon épp a körmeit piszkálgatta. Egy harminc év
körüli nőre cserélte, Sam Jones testét.
– Mindenkit hívj
vissza! Hazatérünk – parancsolta Baálnak a Király. Abbadon kérdőn pillantott
rá. – Levisszük a gyerekeket – mondta Sataniel magyarázat nélkül. – A
Trónteremben majd megbeszéljük.
Mikor az összes
kivezényelt démon, a Király előtt állt, elhagyták földi porhüvelyeiket.
Sataniel nem
túlzott. Odalent elszabadult a pokol.
A tudatlan fiatalok tátott szájjal néztek körbe. Mindenhol Holtak állomásoztak.
Amint meglátták a Királyt, ordibálva a Trónterem felé szaladtak, erősítést
kérni. Sataniel határozott léptekkel, elszánt arccal haladt utánuk. Ahogy
becsapódott előtte a terem ajtaja, egy hanyag kézmozdulatára az egész
berobbant.
Azonban akkor
dühödött fel igazán, mikor meglátta a bársonytrónusán terpeszkedő Jake Parkert.
Az egyik csontvázkatona – dőre módon – a Királyra támadt. Sataniel rákulcsolta
hosszú ujjait a nyakára, amitől a katona lángra kapott, és ordítva elégett. A
többiek – látva az incidenst – meg sem próbálták feltartóztatni.
– Az én
teremtményem vagy, kölyök! – mennydörögte, hevesen csapkodva villás farkával. A
megrémült Holtak serege fölé tornyosult. – Hogy merészeltél ujjat húzni velem?
Most nézd meg, hogy mit értél el a mesterkedéseddel!
Sataniel az
egyik gyerek vállára tette a kezét, aki hamarosan a csontváz-katona sorsára
jutott. Csak egy kupac hamu maradt utána.
– Te leszel az
utolsó! Végig fogod nézni, hogyan vezetted a halálba társaidat!
Jake Parker meg
sem tudott szólalni. Még soha nem állt szemtől szemben a sokat emlegetett
Úrral. Megrémítette a hatalmas termete, a dörgő hangja, és a kinézete.
Találkozott már démonnal, de csak most értette meg, hogy miért fél a Királytól
mindenki.
Parker borzadva
nézte a mészárlást. Sataniel dühödten csapkodott villás farkával, hatalmas
tűzvihart generálva. Parker, mikor rádöbbent, hogy a nyomába sem érhet, már
késő volt. Őt is utolérte az elkerülhetetlen. Az utolsó, amit látott, Rebeca
kivégzése volt.
– Hozzátok fel a
többieket az alagsorból! – parancsolta a Holtaknak, akik fejüket leszegve,
némán elkullogtak. Sataniel pedig kényelmesen odasétált a bársonytrónhoz, és
elégedetten belehuppant.
– Atyám! –
Sataniel elhúzta a száját. – Jöttél röhögni rajtam? Gúnyolódni?
Elohim
behajtotta maga után a díszes helyiség kétszárnyú ajtaját, majd megcsóválta a
fejét, mint egy apuka, aki maszatoláson kapja a kisfiát.
– Egyik sem –
felelte halkan, miközben a trónon terpeszkedő alakhoz sétált. – Ismételten nem
hallgattál rám. – Nem szemrehányás volt, csupán ténymegállapítás. – Miért?
Sataniel
félmosolyra húzta a száját, úgy nézte atyját.
– Miért is kéne
válaszolnom erre a kérdésre?
– Mert az apád
vagyok, és mert tudni szeretném – válaszolta, még mindig higgadtan Elohim. –
Kinek akartál ezzel bizonyítani? Esetleg, nekem, vagy magadnak?
Sataniel
hitetlenkedve felhorkantott.
– Nem hiszem,
hogy akárkinek is bizonyítanom kéne, akármit is. Vérbeli uralkodó vagyok.
Félnek tőlem! A nevemre is csak rettegve gondolnak.
– Én nem félek
tőled – emlékeztette fiát, Elohim, mire Satanielnek megrándult az arca, akárha
pofon ütötték volna. – Sajnállak – folytatta Elohim. – Sajnállak, amiért úgy
gondolod, hogy hatalmat gyakorolhatsz akárki felett, pusztán megfélemlítéssel.
– Mindig elérem,
amit akarok! – emelte fel a hangját Sataniel.
– Milyen áron? –
pillantott rá mélységes szomorúsággal atyja. – Az „embereid” soha nem lesznek
hozzád hűek. Csupán egy apró szikra, és lángba borul a birodalmad. Az a
birodalom, amit tőlem kaptál. Hát,
semmit nem tanultál ebből a leckéből?
– Felesleges
szószaporítás – legyintett Sataniel. – Ki kéne, hogy tiltsalak innen.
– Nem tudsz –
rázta a fejét mosolyogva Elohim, a fiúnak pedig ökölbe szorult a keze, tudván:
apjának igaza van. Pontosan ezt akarta elkerülni…
– Azért jöttem,
hogy megparancsoljam: ez még egyszer ne forduljon elő! Nem játszhatsz Istent! Nem léphetsz a helyembe! Ily’
módon semmiképp! Megtanulhattad, hogy jár az, aki engedetlen. Ha legközelebb
ilyen módszerekhez folyamodnál, készülj fel, hogy én leszek az első, aki az
utadba fog állni! Nem vagy buta, fiam! Nem akarhatod a haragomat.
Elohim
megfordult, és a kijárat felé indult. Sataniel gyűlölettől lángoló szemmel
nézett rá, szinte várta, mikor fog az apja, perzselő tekintetétől tüzet fogni.
Mikor azonban ez nem következett be, így szólt csupán:
– Az emberiség
gyenge, romlott, bukott. Mikor látod hát be végre? Számukra nincs megbocsátás!
– Csupán időre van szükségük – jelentette ki
Elohim magabiztosan, majd becsukta maga mögött a Trónterem bükk ajtaját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése