2015. november 13., péntek

IX. fejezet, 40. rész

Sziasztok! :) Elérkeztünk az utolsó részhez, és még a szavazást is be tudtam állítani a blogon, úgyhogy kérlek titeket, tiszteljetek meg egy kattintással :3 (Többre is lehet szavazni.) Még tartozok nektek egy utószóval, amit vasárnap rakok fel, és ennyi a történet. Hosszabban majd az utószónál beszélek, most jó olvasást kívánok <3
~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Miközben Ben az út túloldalán, Rebecával beszélt, Jake Parker izgatottan nyitotta ki a szemét. Néhány nap alatt kész férfivá cseperedett. Már órák óta próbálkozott, és nem hiába. A többiek körülötte ücsörögtek, és lélegzet visszafojtva várták a fejleményeket. Parker tűnt a legerősebbnek mindnyájuk közül.
– Sikerült! – jelentette lelkesen. – Itt az idő!
Körbe álltak a háromszögön belül, ahogy az első alkalommal is, és megfogták egymás kezét.
– Lazuljatok el, száműzzetek a fejetekből minden gondolatot – duruzsolta mély, búgó hangján.
Mindannyian lehunyták a szemüket, és úgy tettek, ahogy Parker tanácsolta. Akárha megolvadt volna a talpuk alatt a talaj, zuhanni kezdtek. Görcsösen markolták a szomszédjuk kezét. Csupán akkor nyitották ki a szemüket újra, mikor Parker így szólalt:
– Megérkeztünk!
Körülnéztek. Hatalmas forróság vette körbe őket. Már ismerték a járást. Baál néhányszor körbevezette őket, a bonyolult labirintusban.
– Tudjátok, mi a dolgotok.
Társai bólintottak. A pincében előzőleg már átbeszélték a haditervet. Az első: a foglyok kiszabadítása, a második: a Trónterem megtalálása.
Szétszéledtek, mindenki a maga útjára indult. Parker egy egyenes folyosón haladt végig, majd befordult jobbra. Elérkezett a Holtak celláihoz. A rács mögött csontsovány alakok mocorogtak. A fiú előzetes bejelentés nélkül odalépett az egyik ajtóhoz, amin egy hatalmas lakat függött. A markába zárta, és egy határozott mozdulattal letépte. A cella ajtaja azonnal kivágódott. Ezt még, vagy két tucatszor megismételte. A halottak kibotorkáltak a folyosóra, és kábán meredtek rá.
Több mint fél évezrede voltak bezárva, így nem értették, hogy miért most engedik ki őket. Parker végignézett a csontvázszerű alakokon.
– Szabadok vagytok! – kiáltotta. – Mindenetek meglehet, amire csak vágytok! Nem kell többet elviselni a kínzásokat! – A csontvázak zúgolódni kezdtek; tetszett nekik az ötlet. – Csupán egyetlen dolgot kérek cserébe – folytatta Parker. – Nem egyedül jöttem. A társaim, és én, át akarjuk venni a hatalmat! Nem értünk egyet, a magát „királynak” nevező, Sataniellel! Ha segítetek nekünk, szabad kezet kaptok! Akár el is mehettek!
            Az utolsó mondat, végképp meggyőzte a Holtakat. Hangzavarban törtek ki, majd Parker elé lépett, a legmagasabb csontváz. Kétszer akkora volt, mint a fiú.
– Tetszenek a feltételek. – Erős, nyekergő hangja volt. – Csatlakozunk, viszont félünk a Királytól. Csak is akkor követünk téged, és állunk melléd, ha biztosítani tudsz minket, a győzelmedet illetően. Nem ti vagytok az elsők, akik megpróbálták, és elbuktak.
– Veletek az oldalunkon, biztos a siker – felelte emelt fővel Parker.
A csontváz kezet nyújtott neki.
– Legyen! A seregem ezek után, egyedül téged fog követni. A nevem, Marcus lunius Brutus. Örömmel veszek részt a hadműveletben. Legalább végleg megszabadulhatok apámtól.
Parker kezet rázott Brutusszal. A Holtak Serege a fiú után nyomult, csontfegyvereiket a fejük felett lóbálva hangosan ordibáltak.
Jake bízott benne, hogy a társai kiszabadítják a többieket, ezért egyből a Trónterembe igyekezett. Tudta, hogy Sataniel nincs a helyén, a Földön felügyeli a „gyerekeket”, a díszes, vörös szék tehát üres. Tökéletes időzítés! Még oda sem ért a terem hatalmas, kétszárnyú ajtajához, mikor az kinyílt előtte. A Sereggel a nyomában, belépett a helyiségbe. Minden pirosban pompázott. Nagyszabású lakomák helyszíne volt ez. A terem közepén két hosszú asztal kapott helyet, a végében pedig a trón magasodott. Vörös bársonnyal volt bevonva, a karfáját csillogó drágakövek ékesítették. Parker már érezte is, ahogy belesüpped a finom anyagba.
Mekkorát fog majd nézni az állítólagos „Király”, ha visszatér! Szinte majdnem elnevette magát. Legszívesebben megveregette volna a vállát. Jól csináltad, Jake! Csak így tovább!
– A meglepetés erejével kell támadnunk – fordult Brutushoz. – Az embereid szedjék össze a megmaradt démonokat, és vigyék az alagsorba!
Az alagsor azoknak a démonoknak volt fenntartva, akik szabályt szegtek, vagy ellenálltak Uruk akaratának. Parker járt már lent, felmérte az ottani viszonyokat, és tudta, hogy biztonságos. Saját akaratából, egy démon sem tud kijönni a Pokol börtönéből.
A csontvázkatonák eleget is tettek a kérésnek. Megrohamozták kínzóikat. Még örültek is a feladatnak. Parkernek igaza volt. A démonok egyáltalán nem ellenkeztek, annyira meglepte őket a hirtelen támadás. Idő közben a többi gyerek is megérkezett. Az összes csontvázat odacsődítették a Trónterembe.

Sataniel benyitott a főhadiszállásra. Abbadon épp a körmeit piszkálgatta. Egy harminc év körüli nőre cserélte, Sam Jones testét.
– Mindenkit hívj vissza! Hazatérünk – parancsolta Baálnak a Király. Abbadon kérdőn pillantott rá. – Levisszük a gyerekeket – mondta Sataniel magyarázat nélkül. – A Trónteremben majd megbeszéljük.
Mikor az összes kivezényelt démon, a Király előtt állt, elhagyták földi porhüvelyeiket.
Sataniel nem túlzott. Odalent elszabadult a pokol. A tudatlan fiatalok tátott szájjal néztek körbe. Mindenhol Holtak állomásoztak. Amint meglátták a Királyt, ordibálva a Trónterem felé szaladtak, erősítést kérni. Sataniel határozott léptekkel, elszánt arccal haladt utánuk. Ahogy becsapódott előtte a terem ajtaja, egy hanyag kézmozdulatára az egész berobbant.
Azonban akkor dühödött fel igazán, mikor meglátta a bársonytrónusán terpeszkedő Jake Parkert. Az egyik csontvázkatona – dőre módon – a Királyra támadt. Sataniel rákulcsolta hosszú ujjait a nyakára, amitől a katona lángra kapott, és ordítva elégett. A többiek – látva az incidenst – meg sem próbálták feltartóztatni.
– Az én teremtményem vagy, kölyök! – mennydörögte, hevesen csapkodva villás farkával. A megrémült Holtak serege fölé tornyosult. – Hogy merészeltél ujjat húzni velem? Most nézd meg, hogy mit értél el a mesterkedéseddel!
Sataniel az egyik gyerek vállára tette a kezét, aki hamarosan a csontváz-katona sorsára jutott. Csak egy kupac hamu maradt utána.
– Te leszel az utolsó! Végig fogod nézni, hogyan vezetted a halálba társaidat!
Jake Parker meg sem tudott szólalni. Még soha nem állt szemtől szemben a sokat emlegetett Úrral. Megrémítette a hatalmas termete, a dörgő hangja, és a kinézete. Találkozott már démonnal, de csak most értette meg, hogy miért fél a Királytól mindenki.
Parker borzadva nézte a mészárlást. Sataniel dühödten csapkodott villás farkával, hatalmas tűzvihart generálva. Parker, mikor rádöbbent, hogy a nyomába sem érhet, már késő volt. Őt is utolérte az elkerülhetetlen. Az utolsó, amit látott, Rebeca kivégzése volt.
– Hozzátok fel a többieket az alagsorból! – parancsolta a Holtaknak, akik fejüket leszegve, némán elkullogtak. Sataniel pedig kényelmesen odasétált a bársonytrónhoz, és elégedetten belehuppant.

– Atyám! – Sataniel elhúzta a száját. – Jöttél röhögni rajtam? Gúnyolódni?
Elohim behajtotta maga után a díszes helyiség kétszárnyú ajtaját, majd megcsóválta a fejét, mint egy apuka, aki maszatoláson kapja a kisfiát.
– Egyik sem – felelte halkan, miközben a trónon terpeszkedő alakhoz sétált. – Ismételten nem hallgattál rám. – Nem szemrehányás volt, csupán ténymegállapítás. – Miért?
Sataniel félmosolyra húzta a száját, úgy nézte atyját.
– Miért is kéne válaszolnom erre a kérdésre?
– Mert az apád vagyok, és mert tudni szeretném – válaszolta, még mindig higgadtan Elohim. – Kinek akartál ezzel bizonyítani? Esetleg, nekem, vagy magadnak?
Sataniel hitetlenkedve felhorkantott.
– Nem hiszem, hogy akárkinek is bizonyítanom kéne, akármit is. Vérbeli uralkodó vagyok. Félnek tőlem! A nevemre is csak rettegve gondolnak.
– Én nem félek tőled – emlékeztette fiát, Elohim, mire Satanielnek megrándult az arca, akárha pofon ütötték volna. – Sajnállak – folytatta Elohim. – Sajnállak, amiért úgy gondolod, hogy hatalmat gyakorolhatsz akárki felett, pusztán megfélemlítéssel.
– Mindig elérem, amit akarok! – emelte fel a hangját Sataniel.
– Milyen áron? – pillantott rá mélységes szomorúsággal atyja. – Az „embereid” soha nem lesznek hozzád hűek. Csupán egy apró szikra, és lángba borul a birodalmad. Az a birodalom, amit tőlem kaptál. Hát, semmit nem tanultál ebből a leckéből?
– Felesleges szószaporítás – legyintett Sataniel. – Ki kéne, hogy tiltsalak innen.
– Nem tudsz – rázta a fejét mosolyogva Elohim, a fiúnak pedig ökölbe szorult a keze, tudván: apjának igaza van. Pontosan ezt akarta elkerülni…
– Azért jöttem, hogy megparancsoljam: ez még egyszer ne forduljon elő! Nem játszhatsz Istent! Nem léphetsz a helyembe! Ily’ módon semmiképp! Megtanulhattad, hogy jár az, aki engedetlen. Ha legközelebb ilyen módszerekhez folyamodnál, készülj fel, hogy én leszek az első, aki az utadba fog állni! Nem vagy buta, fiam! Nem akarhatod a haragomat.
Elohim megfordult, és a kijárat felé indult. Sataniel gyűlölettől lángoló szemmel nézett rá, szinte várta, mikor fog az apja, perzselő tekintetétől tüzet fogni. Mikor azonban ez nem következett be, így szólt csupán:
– Az emberiség gyenge, romlott, bukott. Mikor látod hát be végre? Számukra nincs megbocsátás!
– Csupán időre van szükségük – jelentette ki Elohim magabiztosan, majd becsukta maga mögött a Trónterem bükk ajtaját. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése