2015. szeptember 11., péntek

VII. fejezet, 31. rész

Sziasztok! :) Huh, megérkeztem a következő résszel, nem tudom mennyire vártátok, mennyire nem, de itt van :D Haladunk a történet végéhez, már csak kettő teljes fejezet van hátra, a Worldöm szerint hatvan oldal :) Jó olvasást :3
~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Biztos csak átvitték egy másik szobába, nem kell egyből a legrosszabbra gondolni! Ekképpen próbálta nyugtatni magát.
„Azt hiszem, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk.”
Szólnia kell egy nővérnek! Sietve elhagyta a kórtermet, és a folyosó végén lévő ügyeletes pulthoz lépett.
– Elnézést, Ms. O’Connell! – szólította meg az alacsony, dundi nővérkét. – Meg tudná nekem mondani, hogy Claire Davist a 416-osból, hova helyezték át?
Jill O’Connell értetlenkedve pislogott rá kerek szemüvege mögül.
– Elnézést, nem nagyon értettem, Mr. Davis. Azt akarja mondani, hogy nincs a szobájában?
– Igen, azt – válaszolt feszengve Ben. Émelyegni kezdett.
– Várjon, egy percet – tartotta fel a mutatóujját a nő, majd a háta mögötti vezetékes telefonhoz szaladt.
Kapkodva tárcsázott, és hadart valamit a kagylóba, amit Ben sajnos nem hallott, de látta a nővér arcán a mély ráncokat, amik pár perce még nem voltak ott.
Jill O’Connell hosszas hallgatás után bólintott, aztán visszatette a kagylót a helyére. Aggodalmasan pillantott Benre, amint újra elfoglalta a helyét a pult mögött.
– Beszéltem, Dr. Stinsonnal – jelentette. – Azt állította, hogy nem történt semmiféle áthelyezés, legalábbis ő nem tud róla.
Ben fenyegetően a nővér arcába hajolt, így csupán pár centi távolság volt az orruk között.
– Akkor, meg tudná mondani, hogy mégis hova a picsába tűnt, a lányom?! – A mondat végén szinte már ordított. Alig tudta visszafogni magát, hogy ne rángassa át a hajánál fogva, a nővérpulton keresztül a kövér nőt. Jill O’Connell mély felháborodással nézett vissza rá, majd kihúzta magát, és szívélyesnek nem mondható hangon, megszólalt:
– Felesleges így beszélnie velem, uram. – Megvetéssel ejtette ki a száján az utolsó szót. – Várjon egy kicsit, hátha csak kiment a vécére. Ha így lesz, akkor tartozik nekem egy őszinte bocsánatkéréssel.
Ben lehunyta a szemét. Próbálta visszafogni magát. O’Connellnek igaza van. Egész biztosan csak vécén van, vagy a kórház földszinti büféjében, bár ezekben őszintén kételkedett, ugyanis nem gondolta, hogy Claire ilyen állapotban elcsatangolna az épületben.
Leült a terem ajtaja mellett elhelyezett egyik műanyag székre, miközben türelmetlenül dobolt a combján. Percenként vetett egy pillantást a mobil analóg órájára.
Az idő relatív… Öt perc után, már úgy érezte, hogy ott fog megőszülni a 416-os előtt. Hol van már?! Ez nem történhetett meg! Egyszerűen lehetetlen!
„Azt hiszem, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk.”
Claire tudhatott valamit! Ben fülében még mindig ott visszhangzottak az utolsó szavak, amiket a lánya hozzá intézett:
„Akármi lesz, ne hagyd anyut magára! Vigyázz rá!”
„Ne feledd, mit ígértél!”
Ben most már mindent értett. Alvajáró módjára felállt a székről, és újra benyitott a kórterembe. Claire ágyához csoszogott, majd lerogyott rá. A takaró le volt hajítva a földre, a férfi fel sem figyelt erre az apróságra. Túlságosan lekötötte őt a gyász. Elvesztette a lányát! Ennél fájdalmasabb dolgot nem is élhet át egy szülő. Az a tudat, hogy nem tudta őt megvédeni… szinte elviselhetetlen volt. Mint apa, mint férj… elbukott. Megértette a levelet is. A búcsúlevelet! Kétség sem fért hozzá; őt is elvitték, csakúgy, mint Calina Petrovát.
Patakzó könnyekkel hajolt Claire cuccai fölé, hogy összepakolja őket, és abba a táskába rakja, amit még Mary vitt be neki. Amint eszébe jutott a felesége, még hevesebben tört rá a zokogás. Meg sem próbálta elállítani. Már napok óta küszködött vele, itt volt hát az ideje, hogy kiadjon magából mindent. Szerencsére nem találta a holmik között a SZERETLEK feliratos mackót, se a félszemű, agyonmosott plüssnyulat. Az teljesen a szakadék mélyére lökte volna.
Ahogy végzett, a vállára dobta a megtömött táskát, aztán az ajtó felé indult. Éppen a kilincs után nyúlt, mikor valaki megelőzte, feltépte, és berontott rajta. Ben azonnal felismerte Dr. Stinsont. A középkorú férfi félrecsúszott fehér köpenyben, és zilált frizurával állt előtte. Rémülten bámult Ben kivörösödött szemébe.
– Mi történt? Hallottam Claire-ről. Tényleg eltűnt?
– Maga szerint? – mutatott a lakóra váró ágy felé Ben.
– De hogyan? És mikor? – rázta a fejét az orvos, aztán a pillantása a táskára esett. – Mit csinál, Mr. Davis?
– Elviszem a lányom ruháit. Úgy látszik, már nincsen szüksége rájuk.
Dr. Stinson csupán hápogni tudott, majd megütközve nézett a vele szemben álló férfire.
– Miért ilyen vörös a szeme, Mr. Davis? Csak nem… drogot fogyasztott? – Úgy mondta ki a drog szót, mintha az valami csúnya káromkodás lenne, mire Ben majdnem felnevetett.
– Sírtam – felelte szárazon.
– Ms. O’Connell azt mesélte, hogy rá akart támadni. Először azt hittem, hogy csupán hallucinált, de most már látom…
– Hadd kérdezzek valami személyeset, doktor úr. Magának vannak gyerekei?
– A magánéletem nem tartozik ide! – Az orvos hirtelen kényelmetlenül érezte magát a köpenyében.
– Csak válaszoljon!
– Nincsenek – felelte kelletlenül Dr. Stinson.
– Sejtettem... Elmondok magának egy titkot. Egy kétségbeesett szülő, bármire képes. Bármire! Igen, rá akartam támadni O’Connellre, kövezzen meg!
Dr. Stinson torkát egy hang sem hagyta el.
– És most, ha megengedi, távoznék.
Minden magyarázat nélkül, kikerülte az orvost, aztán a földszintre vezető lift felé indult. Megállt előtte, majd megnyomta a zöld hívógombot. Pár perc múlva kinyílt a liftajtó, és egyenesen beleütközött Ms. O’Connellbe. A nő leszegett fejjel akart elsuhanni mellette, ám Ben menet közben elkapta a karját, és az arcába sziszegte:
– Nem kérek bocsánatot!
Ben bevágta maga után a Dodge ajtaját. Megmarkolta a kormányt, és erősen törte a fejét, hogy mi legyen a következő lépés. Megtépázott idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Az ujjai remegtek, a feje fájdalmasan lüktetett, és kínzó hányingere támadt. Lefejtette az ujjait a volánról, becsukta a szemét, miközben hátradőlt az ülésben.
Miután tíz perc elteltével sem jutott egyről a kettőre, elővette a mobilját, és Jacket hívta. Két csörgés után fel is vették:
– Mondjad, Ben!
– Most jövök Claire-től – jelentette színtelen hangon Ben. – Eltűnt.
A vonal túlvégén fojtogató csend támadt. Jack csak egy halk nyögést hallatott, aztán…
– Amint tudok, indulok! Kitalálunk valamit – ígérte.
– Oké – mondta Ben, majd bontotta a vonalat.
Úgy döntött, hogy nem megy haza, hanem meglátogatja Charlie-t az iskolában. Jack úgy is szól majd, ha Appletonba ér.
Titkon azt remélte, hogy Charlie okosabb lesz, mint ő, és elő tud majd állni, egy optimális tervvel. Csalódnia kellett. Bár az öreg igazgató tudott új alternatívát mutatni.
– Elsősorban azt kéne kitalálni, hogy hova vihették – mondta.
Ben bambán pislogott rá. Semmi értelmes gondolat nem jutott az eszébe. Még mindig képtelen volt elhinni, hogy Claire tegnap még ott feküdt az ágyban, beszélgettek, mára pedig már hűlt helye.
Charlie egy hirtelen mozdulattal átnyúlt az asztala fölött, és keményen megrázta a vállát. Ezzel sikerült némiképp kizökkentenie Bent a szörnyű apátiából.
– Össze kell szedned magad, haver! Ez most fontos! Van valami ötleted, hogy hol lehet? – Az öreg igazgató is kétségbe volt esve. Gyorsan kellett cselekedniük! – Gondold magad a helyükbe. Te milyen helyet választanál, ha el akarnál dugni, egy számodra értékes személyt?
– Hát… – nyögte Ben. – Ahol van víz, és enni is tud. – Hirtelen csak ezek jutottak az eszébe.
– Valami konkrétabb?
A férfi hosszasan tépelődött. Még mindig érezte azt a fojtó ködöt az agyán, ami a kórteremben telepedett rá, de szép lassan kezdett feloszlani. Ha nagyon megerőlteti magát, akár még a logikus gondolkodásra is képes lesz.
– Hangszigetelt helyiség, mondjuk a föld alatt. – Az őrült elképzelés hirtelen villant át az agyán.
– Nagyon jó! – Charlie összecsapta a tenyerét, majd elsötétült az arca. – Nézz rám, Benny! Próbáld semlegesen kezelni a dolgot. Tudom, hogy nem könnyű, de muszáj! Mintha egy átlagos ügy lenne. Csak így juthatunk eredményre.
Ben gépiesen bólintott.
– Szóval – Charlie vett egy nagy levegőt – a föld alatt. Mondjuk egy pince?
– Talán… – vont vállat Ben. – Ez sem sok… Nem fésülhetjük át az összes pincét az államban.
Charlie közben aprólékosan megtöltötte a pipáját, és meggyújtotta.
– Ez igaz. Valami mást kell kitalálnunk. Kezdhetjük… mondjuk a környéken. Milyen messzire juthattak?
– Eléggé…
– Abbahagynád végre ezt a pesszimista hozzáállást?
– Nem tudom, Charlie! – fakadt ki Ben. – Az este elvitték Claire-t, isten tudja hová! Azt akarod, hogy jó képet vágjak hozzá?
Charlie összeráncolta a homlokát.
– Nem. Egyáltalán nem akarom, hogy jó képet vágjál hozzá. Nem is lenne normális, ha nem érintene meg a dolog. Csak azt mondom, hogy ha nem tudod szétválasztani az érzelmeidet a munkádtól, akkor hasznavehetetlen leszel.
Ben tudta, hogy a barátjának igaza van, mégis képtelen volt rá. Folyton csak az járt a fejében, hogy megakadályozhatta volna! Megakadályozhatta volna, ha tegnap hallgat az ösztöneire, és elrohan a kórházba! Akkor megtette: elvonatkoztatott mindentől, megnyugtatta magát, hogy nem lesz semmi baj, és tessék! Mi lett a vége?
Felemelte a fejét, az öreg arcába nézett. Bólintott.
– Megpróbálom – felelte nem túl nagy lelkesedéssel. – De nem ígérhetek semmit.
– Csak próbáld meg!
– Rendben – mondta Ben, aztán nagyot sóhajtva kihúzta magát. – Akkor… a pince!
– Ez is lehet egy opció. Még? Hol bújtathatod még el?
Ben töprengve megrázta a fejét.
– Talán… nem is tudom. Ahol senki nem hallhat semmit? Mondjuk, egy felhőkarcoló tetején?
– Esetleg egy hotelben? Nem sok magas épület van erre felé – gúnyolódott Charlie.
– Csak hangosan gondolkoztam – húzta el a száját Ben. – Több ötletem nincsen.
Charlie egy pókot bámult a sarokban, de a látvány nem jutott el a tudatáig. Ben szinte hallotta, hogyan kattognak a berozsdásodott fogaskerekei.
– Erdő – szólalt meg az öreg. – Egy erdő eléggé kívül esik a városon, tehát biztonságos.
– Lehet – hagyta rá Ben.
– Vagy… tudom, hogy ez egy kicsit érzékeny téma, de nem tudod, hogy hova vitték Claire-t, amikor… teherbe esett?
Tapintatosabban nem tudta megkérdezni. Érezte ő is, hogy ez eléggé kínos, és hülye kérdés, de fel kellett tennie.
– Nem tudom – rázta a fejét Ben.
A férfi visszagondolt a zavarodott Claire-re, akit a rendőrségről kellett hazacipelniük. Mintha egy évezred telt volna el azóta.
– Lehet, hogy egy raktár volt – tippelt. – Claire farmerja piszkos volt. Talán olajos. És véres.
– Ez nem sok. Olaj… Ha ezen az úton indulunk el, akkor mégis egy raktár lehet, mondjuk, egy rég elfeledett műhely?
– Nem értem. Miért ilyen fontos ez most?
– Azért, mert azt is titokban csinálták. Talán adni akarnak egy keretet a dolognak; ahol kezdődik, ott érjen véget.
– Ugye érzed, milyen hajmeresztő ez az egész?
– Sajnos az – Charlie a szájához emelte a pipáját. – Mégis utána kéne nézni annak a raktárnak. Megértem, ha nem akarsz velem jönni, de muszáj lesz lenyomozni.
– Veled megyek – jelentette ki Ben. – Valahol csak el kell kezdeni, az érzelmektől való elhatárolódást.
Charlie megértően bólintott.
– Addig azt javasolnám, hogy menj haza, pihenj, és majd csörgök, ha találtam valamit.
Ben felegyenesedett, majd a félhomályos szobán átvágva, az ajtóhoz lépett.
– Sok sikert, öreg! – Felemelve mutató-és középső ujját egy V betűt formázva, aztán kilépett az iskola folyosójára.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése