2015. szeptember 4., péntek

VII. fejezet, 30. rész

Sziasztok! :) Úristen, hatalmas meglepetéssel láttam, hogy a mai oldalmegjelenítések száma meghaladta a 60-at :O Nekem ez nagyon sokat számít, továbbá köszöntöm a 25. feliratkozót is :3 Bocsánat gyermekeim, hogy ilyen késői órában rakom fel a következő részt, de teljesen kiment a fejemből, minden időmet leköti a másik blog :/ Nem panaszkodok, imádom csinálni :) Nos, itt is lenne a rész, jó olvasást <3

Mary mozdulatlanul feküdt az ágyán, és a Claire-től kapott levelet markolászta. Amint magára maradt, azonnal felbontotta.

Drága Anya!
Csak tudatni akarom veled, hogy szeretlek! Nem bánom, hogy a lányod vagyok! Ne búslakodj, ne érezd rosszul magad! Legyél vidám, mert ha te boldog vagy, akkor én is! Örökké szeretni foglak!
A lányod!

Az asszony már annyiszor elolvasta, hogy szinte kívülről tudta. Nem volt hosszú a levél, de neki mindennél többet jelentett. Mindenhova vitte, mert úgy érezte, ha nem így tenne, akkor biztosan megőrülne. Semmit nem tudott Benről, még a napokat sem számolta. Gépiesen feküdt le aludni, mert kellett. Nem érezte az étel ízét, de evett, mert kellett. Fürdött, mert kellett, és beszélgetett néha a barátságos ápolókkal, mert azt szintén kellett. Már lassan azt is elfelejtette, milyen a boldogság. Szomorú sem volt, csupán üres. Semmit nem csinált szórakozásból. A többi beteggel nem érintkezett, hallgatott egész nap. Még a parkban sem sétálgatott, pedig a nővérek nap, mint nap unszolták, hogy tegyen legalább egy kis kört a friss levegőn erre folyton ugyan az volt a válasz: fejrázás. Csupán ült a szobájában az ágya szélén, és az ölében heverő papírlapot morzsolgatta.


– Azért jól sikerült a tegnapi megbeszélés – jegyezte meg Jack.
A konyhában ültek Bennel, Lexivel, és Johnnal. Charlie még az este folyamán otthagyta őket.
Erőtlenül támasztották a konyhaasztalon fájós fejüket. Ben csupán morgott egyet; nehezére esett a beszéd.
– Ja – felelt álmosan Lexi, és a szájához emelte a kávés csészét. – Most már csak az a dolgunk, hogy várjunk. Ha elkezdődik, azt úgy is tudni fogjuk.
Lopva Benre sandított. A férfi tudta, hogy a nő, Claire-re célzott. Ő is a kávéja után nyúlt, majd kihúzott egy szál cigit a dobozából, majd lassú mozdulatokkal meggyújtotta.
Mikor némiképp felébredt, és a fejfájása is tompult kissé, elköszönt Lexiéktől, és a Dodge-ba pattanva, Appleton felé kanyarodott. Meg kellett látogatnia a lányát! El sem tudta hinni, hogy előző este bulizott. Mardosó bűntudata támadt. Ő szórakozott, míg Claire a kórházban senyvedt. Ennél rosszabb apa már nem is lehetne!
Két-három óra múlva, leparkolt a St. Elizabeth kórháznál. Egy plüssmackót szorongatva kászálódott ki a kocsiból. Saját bűntudatát akarta kompenzálni az ajándékkal. Úgy tartotta maga előtt a mackót, mint ahogy a maci tartotta a tenyerére varrt piros szívet, SZERETLEK felirattal. Az orvosok megmosolyogták, amint a játékkal végigvonult a folyosón. Azt hihette volna az ember, hogy egy három éves kislányhoz jött látogatóba.
Kopogás nélkül nyitott a kórterembe. Mint mindig, Claire most is olvasott. Még Bentől kért pár könyvet, hogy ne unatkozzon egyedül, nomeg – ezt az apjának nem árulta el – de így le tudta kötni a figyelmét, valamilyen szinten enyhíteni tudta a fájdalmakat.
Felpillantott a könyvből, aztán elmosolyodott. Megjelölte az oldalt ahol tartott, és becsukta. Gondosan letette maga mellé a fehér kis gurulós asztalra, majd félre húzódott, hogy Ben le tudjon ülni.
– Szia, Clairry! Hogy érzed magad?
– Jól – felelte a lány, bár mindketten tudták, hogy ez hazugság. Mindig ezt válaszolta, nem látta értelmét a panaszkodásnak.
– Nézd, mit hoztam neked! – Ben a lánya elé tartotta a mackót. Claire szeme megtelt könnyel, de nem sírta el magát.
– Én is készültem, ám – mondta Claire, miközben egy színes borítékot nyújtott át a férfinek. – Ezt csak akkor bontsd fel, ha már haza értél!
Ben bólintott, és mélyen a zsebébe süllyesztette a levelet.
– Később jöttél – mondta a lány. Nem szemrehányás volt, csupán ténymegállapítás.
– Igen, volt egy kis dolgom.
Claire bólogatott, és egy fél pillanatra összeráncolta a homlokát. Ismét begörcsölt a hasa.
– Anyu? Hogy van?
– Voltam már nála, de az ápolók még nem engedtek be hozzá. Azt mondták, pihennie kell. Ma is megpróbálom, hátha.
A lány erre is csak bólintott. A fontosabb beszélgetéseken, már átrágták magukat napokkal ezelőtt, mostanra már kifogytak a témákból.
Claire óvatos mozdulatokkal Ben felé araszolt a takaró alatt. Mikor odaért hozzá, átölelte a nyakát.
– Szeretlek, apu! – súgta a fülébe. Rekedtes volt a hangja, mintha a sírás fojtogatná.
A férfi megsimogatta a hátát.
– Én is szeretlek!
– Akármi lesz, ne hagyd anyut magára! Vigyázz rá!
– Ígérem! – Ben arcán végig folyt egy könnycsepp. Gyorsan letörölte.
– Apu, álmos vagyok.
Ben értette a célzást. Bólintott, egy utolsó puszit nyomott Claire arcára, megcirógatta a fejét, majd az ajtó felé indult.
– Ne feledd, mit ígértél! – szólt utána a lány.
– Nem felejtem!
Ahogy Ben becsukta maga mögött a kórterem ajtaját, nekidőlt, és mélyeket lélegzett. Alig tudta visszatartani a kitörni akaró zokogást. Ennek nem így kellett volna történnie! Olyan fiatal! Annyi tapasztalatgyűjtéssel teli év várt rá!
Tehetetlen volt. Nem tudta, hogy fogja majd viselni, Claire elvesztését. Azt viszont tudta, hogy nem szabad majd összeomolnia.
Amint hazaért, lehuppant az egyik konyhai székre. Le kéne foglalnia magát, de mivel? Már az egész házat körbenyalta – lánya volt szobáját kivéve –, a padlástól, a pincéig. Berakott még egy adag ruhát a mosógépbe. Végül úgy döntött, hogy ledől egy kicsit pihenni. Magához vett egy vastag, és unalmasnak ígérkező szakkönyvet, hátha könnyebben el tud majd aludni.
Nem járt sikerrel. Egy óra elteltével, még mindig nem akart leragadni a szeme, a sorokra sem tudott figyelni. Mozognia kell!
Kikelt az ágyból, átöltözött, és futásnak eredt.
Már lement a nap, mikor verejtéktől csurom vizesen, lihegve beesett a bejáratin. Nem kímélte magát, csak percekre állt meg, hogy igyon pár kortyot. Elszokott már az edzésektől, a teste félreérthetetlen jelzésekkel támasztotta ezt alá. Az izmai égtek, a szíve ki akart szakadni a mellkasából, viszont jobban érezte magát, sikerült levezetnie a feszültsége egy részét. A könnyek, most verejték formájában gyöngyöztek a homlokán.
Kapkodva ivott, aztán a fürdőszoba felé vette az irányt. Amikor levette magáról a vizes ruhákat, valami kiesett a nadrágzsebéből. A Claire-től kapott levél. A mosógép tetejére rakta, mielőtt beállt volna a zuhany alá. Még mindig nem bontotta fel a borítékot. Na, majd fürdés után... A ruhákat is ki kellett vennie a gépből. Hetek alatt, egyetemi tanárból, háziasszonnyá avanzsálódott.
A meleg vizet hidegnek érezte, ahogy magára irányította a vízsugarat. Libabőrös lett tőle, mégsem sietett. Felrakta a zuhanyrózsát a tartójára, a feje fölé, aztán aláállt. Élvezte, ahogy a víz lefolyik a testén.
Fogalma sem volt meddig áztatta magát, azonban a bőre már jelezte, hogy túl sokáig. Gyorsan megtörölközött, magához vette a levelet, és átsétált a hálószobába. Egy pillanatra megtorpant Claire ajtaja előtt. Azóta nem lépett be oda, amióta Jack keresésére indult... Végül megrázta a fejét, és becsukta maga után a háló ajtaját. Felöltözött, ám az ördögi kísértés nem csillapodott. Farmerban és pólóban sétált át a szomszéd helyiségbe. Amint benyitott, öklömnyire zsugorodott a gyomra.
Az ágy bevetetlen volt, az ablak melletti kis asztalkán rajzok sorakoztak. Soha nem nézte meg, miket alkotott a lánya. Szorongva lépett oda az asztalhoz, majd eltátott szájjal hajolt a lapok fölé. Szinte mindegyik fekete grafitceruzával volt rajzolva, közepén egy sötét, elmaszatolt alakkal.
Ben két ujja közé csippentette a legfölsőt, majd homlokráncolva szemügyre vette, a magas, robosztus alkatú lényt, aki egy lángoszlop közepén állt, fekete gombszemével gonoszul nézett fel a lapról. Hosszú, nyílhegyben végződő farkát, körbetekerte a testén, akár egy vastag kötelet, méregfogakkal teli szája vicsorba torzult. Semmi kétség nem fért hozzá, hogy Claire egy démont rajzolt le újra, és újra. Ben még nem látta őket ilyen formában, a lány azonban bepillantást nyerhetett a világukba, megláthatta az igazi külsejüket.
Felmarkolta az asztalról, mind a két tucat lapot. Meg kell mutatni Charlie-nak, vagy John atyának. Végül Charlie mellett döntött, ő közelebb volt. Claire leveléről teljesen megfeledkezett. Automatikusan csúsztatta újra a zsebébe, és kiviharzott a házból.
Nem szerette otthon zavarni az öreget, főleg nem ilyen későn – este nyolc fele járhatott –, de muszáj volt megtudnia, hogy kit ábrázolnak a rajzok. Ezáltal talán közelebb juthatnak egy kicsit a megoldáshoz, fény derülhet rá, hogy a háttérben, ki mozgatja ezeket az ördögi szálakat.
Hangosan kopogott, és várt. Hosszú percek teltek el, mire Charlie végre ajtót nyitott neki.
– Benny! Hát te, mit keresel itt?
– Ezt látnod kell!
Ben invitálás nélkül lépett be a házba, majd egyből a nappaliban találta magát. Körül sem nézett, pedig lett volna itt mit látni. A tágas nappali falán plazmatévé, a méregdrága kanapé előtt üvegasztalka. Az antik szőnyegbe szinte belesüppedt az ember lába. A hatalmas ablakok előtt földig leomló függöny. Merőben eltért John atya lakásától. Amíg az egyik régi volt, tele Jézus-szobrokkal, és imakönyvekkel, addig a másik gazdagságról árulkodott. Fennhangon hirdette: a tulajdonosának nincsenek megélhetési gondjai. Egy hosszú élet, megérdemelt jutalma…
– Gyere, üljünk le! – mutatott Charlie a modern kanapéra.
Amíg Charlie összehúzott szemöldökkel a kezébe nyomott rajzokat tanulmányozta, Ben idegesen dobolt a térdén. Nagy sokára az öreg megszólalt:
– Ismerős… Várjál csak! Mindjárt jövök.
Bennek felcsillant a szeme. Végre! Annyi nap után van valami, amin elindulhatnak! Öt perc elteltével, az igazgató visszatért, egy vaskos könyvvel a kezében. A kötet egyáltalán nem illett a szobába. Megsárgult lapjaival, inkább egy templomban lett volna a helye.
Charlie kapkodva fellapozta, majd az egyik oldalt hosszasan tanulmányozta. Összevetette a Claire által alkotottakkal.
– Kis eltérésekkel, de ugyan az.
A vendége elé tolta a rongyos könyvet, és Ben rábámult az egész oldalt betöltő képre. Tényleg csak kis eltérések voltak. A könyvben lévő alak, nem állt lángokban, és apró szarvak álltak ki a fejéből. Amúgy minden stimmelt: kopasz volt, testes, hosszú, éles farok fonta körbe. A szája viszont csukva volt.
Ben elolvasta a kép alatt található rövidke szöveget:

Baál, a Pokol Hadvezére, Belzebub egyik legfőbb bizalmasa.

– Baál?
– Igen – bólintott sötéten Charlie.
Ben még egyszer elolvasta a mondatot.
– A Pokol Hadvezére?
– Úgy van! A könyv szerint, Baál vezeti a Sötétség Seregeit.
– Miért? Több is van? – hüledezett Ben.
– Van. A közönséges démonok, a Holtak, és a Hatalmasok.
– Mit jelent az, hogy Hatalmasok?
– A Hatalmasok, azok a démonok, akik Belzebub mellé álltak, amikor Isten száműzte őket a Paradicsomból. Például, Abbadon, Azazel, Belphegor, Beliar, Dumah. Köztük van Baál is, a legnagyobb. Ő irányítja az – úgymond – démoni katonákat. Sokan vannak a Hatalmasok. Körülbelül öt-hatezren.
– És a közönséges démonok, meg a holtak?
– Az egyszerű démonok, ahogy a holtak is, innen, a Földről származnak. Haláluk után, a Pokolba kerültek. Nero, Caligula, Hitler, és még sorolhatnám. A holtak annyiban különböznek tőlük, hogy ők kényszerből szolgálják Belzebubot. A holtak cellában vannak odalent, kínozzák őket. Nem akarnak ott lenni, de muszáj nekik. Ők is a Földről származnak. Olyan lelkek, akik megjelenhettek a Mennyek Bírósága előtt, míg a többiek nem. Nero és társai, egyenesen a Pokolba kerültek, nem jártak a Mennyországban.
– Belzebub… vagyis Lucifer?
Charlie halkan felnevetett.
– Igen, ismertebb nevén Lucifer, bár elég sokféleképpen hívják.
Bennek túl sok volt az információ.
– Honnan tudsz te ennyi mindent? – kérdezte elképedve.
– Érdekelt a téma – vont vállat Charlie.
– És az angyalokkal mi a helyzet?
– Az egy másik lapra tartozik, ne menjünk most bele. Az bonyolultabb, összetettebb.
Ben megértően bólintott. Amúgy sem akarta feltartani az öreget.
– Szóval, Baál! Úgy hallottam Jacknek volt már vele dolga.
– Volt – mosolygott Charlie. – Most pedig félhet. Ha Baál tényleg itt van, akkor fel fogja őt keresni.
– Ezek szerint Claire látta. Pokoli hadvezér. Ez megmagyarázza, a kölyköket. Erősebb sereget akar összerakni magának? Nem elégedett a mostanival?
– Meglehet – felelte Charlie.
– Hát, nem lettünk okosabbak… – húzta el a száját Ben.
– Dehogyisnem! Most már tudjuk, hogy mire kellenek nekik a gyerekek.
– Eddig is tudtuk – legyintett a férfi.
– Csak sejtettük! – javította ki Charlie.
Ben számára ugyan az volt, de nem akart vitatkozni Charlie-val.
– Bocs, hogy ilyen későn, csak úgy betoppantam.
– Semmi gond – rázta a fejét mosolyogva az igazgató.
– Elszaladhatnék még gyorsan vécére?
Charlie felnevetett, és az egyik félreeső helyiség felé mutatott. Ben bólintott, majd eltűnt az ajtó mögött. Hirtelen megzörrent a zsebében, a már majdnem elfeledett levél. Pisilés közben kihalászta, és felbontotta a borítékot. Mosolygott mikor olvasni kezdte, aztán ahogy haladt lejjebb a papíron, úgy lett az arca egyre sötétebb.

Drága Apa!
Azt hiszem, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk. Nagyon szeretlek, és vigyázz mindkettőtökre! Ne hibáztasd magad semmiért sem, te megtetted, amit tudtál! Légy erős!
Ölel: a lányod!

Bennek baljós érzése támadt, mikor befejezte a rövidke, lényegre törő írást. Valami hajtotta a kórház felé, valamilyen erő azt akarta, hogy vigye el Claire-t a St. Elizabethből. „Azt hiszem, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk.” Ez mit jelentsen? Itt az idő? Soha többet nem fogja viszontlátni a lányát?
Hirtelen lepillantott. Még mindig a vécékagyló előtt állt, letolt gatyával. Kapkodva felrángatta, miközben kilépett a mosdóból. Elhatározta magát:
– Nagyon pofátlan lennék, ha megkérnélek rá, hogy gyere velem? – kérdezte Charlie-tól a férfi. Nem akart egyedül a kórházba menni, és ha jól tudta, akkor még lehetett ilyenkor is látogatni.
– Hova? – nézett rá értetlenkedve az öreg.
– A St. Elizabethbe. Ezt ma kaptam Claire-től. – Ben átnyújtotta a gyöngybetűkkel írt levelet. Charlie elolvasta, aztán változatlanul zavarodott arckifejezéssel nézett vendégére.
– Mi van vele?
– Nekem ez nem tetszik – rázta a fejét Ben.
– Ez csak egy szimpla írás. Ami aranyos is – tette hozzá somolyogva Charlie.
– Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
Ben nem tudta érthetőbben elmagyarázni, még ő sem tudta pontosan, hogy mit is érez, vagy gondol. Az első mondat váltotta ki belőle ezt a reakciót. „ Azt hiszem, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk.”
Ettől a mondattól lett nyugtalan, ijedt. Tudta, hogy egyszer majd el kell engednie Claire-t, de remélte, hogy azaz „egyszer”, jó sokára lesz. És most, tessék! Egy mondat miatt pánikolt be…
Megrázta a fejét.
– Tudod mit? Majd holnap reggel bemegyek hozzá. – Nyugalmat akart erőltetni a hangjára, nem nagyon sikerült.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Charlie.
Ben makacsul bólintott. Kezet rázott barátjával, mielőtt kilépett a bejáratin. Langyos esti szellő simogatta az arcát. Próbált higgadt maradni. Meg akarta győzni magát, hogy feleslegesen aggodalmaskodik. Reggel majd beszél Claire-rel. Azt a lehetőséget nem is akarta számításba venni, hogy addigra a lány talán már nem lesz a kórházban.
Amint hazaért, letelepedett a konyhaasztalhoz, felnyitott egy dobozos sört, és cigire gyújtott. Meg akarta nyugtatni, megviselt idegeit. Nem sikerült… erre a harmadik doboz sör után jött rá.
Már jócskán benne járt a hajnalban, mikor végre el tudott aludni. Ébren is Claire körül forogtak a gondolatai, így nem csoda, hogy álmában szintúgy.
A hőségtől tikkadozva, egy folyosón találta magát. Cellák vették körül. Ahogy végigsietett a rácsok között, mindenhonnan félig oszló kezek nyúltak ki felé. Ordibáltak, könyörögtek, egy számára ismeretlen nyelven. Végül az egyik cella előtt megtorpant. A sötét sarokban, egy lány kuporgott. A térdeit maga alá húzta, csontsoványra fogyott karjaival ölelte át őket, hosszú barna haja eltakarta az arcát. A cellája falán véres felirat díszelgett; Ben nem tudta elolvasni. Ahogy a lány ráemelte a tekintetét, a férfi felordított.
A saját hangjára ébredt. Felült a takaró alatt, és hevesen dobogó szívvel bámult körbe a szobában. Izzadtság csorgott végig a hátán. Szaporán pislogott. Nem tudta kitörölni emlékezetéből a lány arcát... Claire arcát…
Képtelen volt visszaaludni. Kimászott az ágyból, majd letrappolt a csigalépcsőn a konyhába. Egy üvegpohárba vizet töltött, magához vette a cigarettás dobozát, és kiállt a bejárati ajtó elé. Már világosodott. Mélyeket szippantott a reggeli levegőből. Száműzni akart a fejéből minden zavaró gondolatot, eredménytelenül. Ismét nyugtalanság fogta el. Még is be kellett volna mennie tegnap este a kórházba?
Ezt a kérdést nem tudta kiverni a fejéből. Folyton ott motoszkált, az agyának valamelyik rejtett zugában. Végül elhatározásra jutott: nyolctól lehet látogatni, tehát ő odamegy nyolcra. Egy perccel sem később!
Egész előtt tíz perccel bepattant a Dodge-ba. Legszívesebben ezerrel repesztett volna végig a fél városon, ám még épp időben elcsitította őrült gondolatait, majd pontban egészkor, lefékezett a St. Elizabeth előtt. Gondosan bezárta a kocsit, és a recepcióhoz sétált. A pult mögött ücsörgő nő, már jól ismerte, mosolyogva bólintott, és intett neki, hogy nyugodtan mehet.

Claire kórterme előtt, Ben mély lélegzetet vett, aztán benyitott. Egy szörnyű másodpercig azt hitte, hogy rémálma folytatódik, ugyanis Claire ágya üres volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése