Sziasztok! :) Úristen, hatalmas meglepetéssel láttam, hogy a mai oldalmegjelenítések száma meghaladta a 60-at :O Nekem ez nagyon sokat számít, továbbá köszöntöm a 25. feliratkozót is :3 Bocsánat gyermekeim, hogy ilyen késői órában rakom fel a következő részt, de teljesen kiment a fejemből, minden időmet leköti a másik blog :/ Nem panaszkodok, imádom csinálni :) Nos, itt is lenne a rész, jó olvasást <3
Mary mozdulatlanul feküdt az ágyán, és a
Claire-től kapott levelet markolászta. Amint magára maradt, azonnal
felbontotta.
Drága Anya!
Csak tudatni akarom
veled, hogy szeretlek! Nem bánom, hogy a lányod vagyok! Ne búslakodj, ne érezd
rosszul magad! Legyél vidám, mert ha te boldog vagy, akkor én is! Örökké
szeretni foglak!
A lányod!
Az asszony már annyiszor elolvasta, hogy
szinte kívülről tudta. Nem volt hosszú a levél, de neki mindennél többet
jelentett. Mindenhova vitte, mert úgy érezte, ha nem így tenne, akkor biztosan
megőrülne. Semmit nem tudott Benről, még a napokat sem számolta. Gépiesen
feküdt le aludni, mert kellett. Nem érezte az étel ízét, de evett, mert
kellett. Fürdött, mert kellett, és beszélgetett néha a barátságos ápolókkal,
mert azt szintén kellett. Már lassan azt is elfelejtette, milyen a boldogság.
Szomorú sem volt, csupán üres. Semmit nem csinált szórakozásból. A többi
beteggel nem érintkezett, hallgatott egész nap. Még a parkban sem sétálgatott,
pedig a nővérek nap, mint nap unszolták, hogy tegyen legalább egy kis kört a
friss levegőn erre folyton ugyan az volt a válasz: fejrázás. Csupán ült a
szobájában az ágya szélén, és az ölében heverő papírlapot morzsolgatta.
– Azért jól sikerült a tegnapi
megbeszélés – jegyezte meg Jack.
A konyhában ültek Bennel, Lexivel, és
Johnnal. Charlie még az este folyamán otthagyta őket.
Erőtlenül támasztották a konyhaasztalon
fájós fejüket. Ben csupán morgott egyet; nehezére esett a beszéd.
– Ja – felelt álmosan Lexi, és a szájához
emelte a kávés csészét. – Most már csak az a dolgunk, hogy várjunk. Ha
elkezdődik, azt úgy is tudni fogjuk.
Lopva Benre sandított. A férfi tudta,
hogy a nő, Claire-re célzott. Ő is a kávéja után nyúlt, majd kihúzott egy szál
cigit a dobozából, majd lassú mozdulatokkal meggyújtotta.
Mikor némiképp felébredt, és a fejfájása
is tompult kissé, elköszönt Lexiéktől, és a Dodge-ba pattanva, Appleton felé
kanyarodott. Meg kellett látogatnia a lányát! El sem tudta hinni, hogy előző
este bulizott. Mardosó bűntudata támadt. Ő szórakozott, míg Claire a kórházban
senyvedt. Ennél rosszabb apa már nem is lehetne!
Két-három óra múlva, leparkolt a St.
Elizabeth kórháznál. Egy plüssmackót szorongatva kászálódott ki a kocsiból.
Saját bűntudatát akarta kompenzálni az ajándékkal. Úgy tartotta maga előtt a
mackót, mint ahogy a maci tartotta a tenyerére varrt piros szívet, SZERETLEK
felirattal. Az orvosok megmosolyogták, amint a játékkal végigvonult a folyosón.
Azt hihette volna az ember, hogy egy három éves kislányhoz jött látogatóba.
Kopogás nélkül nyitott a kórterembe.
Mint mindig, Claire most is olvasott. Még Bentől kért pár könyvet, hogy ne
unatkozzon egyedül, nomeg – ezt az apjának nem árulta el – de így le tudta
kötni a figyelmét, valamilyen szinten enyhíteni tudta a fájdalmakat.
Felpillantott a könyvből, aztán
elmosolyodott. Megjelölte az oldalt ahol tartott, és becsukta. Gondosan letette
maga mellé a fehér kis gurulós asztalra, majd félre húzódott, hogy Ben le
tudjon ülni.
– Szia, Clairry! Hogy érzed magad?
– Jól – felelte a lány, bár mindketten
tudták, hogy ez hazugság. Mindig ezt válaszolta, nem látta értelmét a
panaszkodásnak.
– Nézd, mit hoztam neked! – Ben a lánya
elé tartotta a mackót. Claire szeme megtelt könnyel, de nem sírta el magát.
– Én is készültem, ám – mondta Claire,
miközben egy színes borítékot nyújtott át a férfinek. – Ezt csak akkor bontsd
fel, ha már haza értél!
Ben bólintott, és mélyen a zsebébe
süllyesztette a levelet.
– Később jöttél – mondta a lány. Nem
szemrehányás volt, csupán ténymegállapítás.
– Igen, volt egy kis dolgom.
Claire bólogatott, és egy fél pillanatra
összeráncolta a homlokát. Ismét begörcsölt a hasa.
– Anyu? Hogy van?
– Voltam már nála, de az ápolók még nem
engedtek be hozzá. Azt mondták, pihennie kell. Ma is megpróbálom, hátha.
A lány erre is csak bólintott. A
fontosabb beszélgetéseken, már átrágták magukat napokkal ezelőtt, mostanra már
kifogytak a témákból.
Claire óvatos mozdulatokkal Ben felé
araszolt a takaró alatt. Mikor odaért hozzá, átölelte a nyakát.
– Szeretlek, apu! – súgta a fülébe.
Rekedtes volt a hangja, mintha a sírás fojtogatná.
A férfi megsimogatta a hátát.
– Én is szeretlek!
– Akármi lesz, ne hagyd anyut magára!
Vigyázz rá!
– Ígérem! – Ben arcán végig folyt egy
könnycsepp. Gyorsan letörölte.
– Apu, álmos vagyok.
Ben értette a célzást. Bólintott, egy
utolsó puszit nyomott Claire arcára, megcirógatta a fejét, majd az ajtó felé
indult.
– Ne feledd, mit ígértél! – szólt utána
a lány.
– Nem felejtem!
Ahogy Ben becsukta maga mögött a
kórterem ajtaját, nekidőlt, és mélyeket lélegzett. Alig tudta visszatartani a
kitörni akaró zokogást. Ennek nem így kellett volna történnie! Olyan fiatal!
Annyi tapasztalatgyűjtéssel teli év várt rá!
Tehetetlen volt. Nem tudta, hogy fogja
majd viselni, Claire elvesztését. Azt viszont tudta, hogy nem szabad majd
összeomolnia.
Amint hazaért, lehuppant az egyik
konyhai székre. Le kéne foglalnia magát, de mivel? Már az egész házat
körbenyalta – lánya volt szobáját kivéve –, a padlástól, a pincéig. Berakott
még egy adag ruhát a mosógépbe. Végül úgy döntött, hogy ledől egy kicsit
pihenni. Magához vett egy vastag, és unalmasnak ígérkező szakkönyvet, hátha
könnyebben el tud majd aludni.
Nem járt sikerrel. Egy óra elteltével,
még mindig nem akart leragadni a szeme, a sorokra sem tudott figyelni. Mozognia
kell!
Kikelt az ágyból, átöltözött, és
futásnak eredt.
Már lement a nap, mikor verejtéktől
csurom vizesen, lihegve beesett a bejáratin. Nem kímélte magát, csak percekre
állt meg, hogy igyon pár kortyot. Elszokott már az edzésektől, a teste
félreérthetetlen jelzésekkel támasztotta ezt alá. Az izmai égtek, a szíve ki
akart szakadni a mellkasából, viszont jobban érezte magát, sikerült levezetnie
a feszültsége egy részét. A könnyek, most verejték formájában gyöngyöztek a
homlokán.
Kapkodva ivott, aztán a fürdőszoba felé
vette az irányt. Amikor levette magáról a vizes ruhákat, valami kiesett a
nadrágzsebéből. A Claire-től kapott levél. A mosógép tetejére rakta, mielőtt
beállt volna a zuhany alá. Még mindig nem bontotta fel a borítékot. Na, majd
fürdés után... A ruhákat is ki kellett vennie a gépből. Hetek alatt, egyetemi
tanárból, háziasszonnyá avanzsálódott.
A meleg vizet hidegnek érezte, ahogy
magára irányította a vízsugarat. Libabőrös lett tőle, mégsem sietett. Felrakta
a zuhanyrózsát a tartójára, a feje fölé, aztán aláállt. Élvezte, ahogy a víz
lefolyik a testén.
Fogalma sem volt meddig áztatta magát,
azonban a bőre már jelezte, hogy túl sokáig. Gyorsan megtörölközött, magához
vette a levelet, és átsétált a hálószobába. Egy pillanatra megtorpant Claire ajtaja
előtt. Azóta nem lépett be oda, amióta Jack keresésére indult... Végül megrázta
a fejét, és becsukta maga után a háló ajtaját. Felöltözött, ám az ördögi
kísértés nem csillapodott. Farmerban és pólóban sétált át a szomszéd
helyiségbe. Amint benyitott, öklömnyire zsugorodott a gyomra.
Az ágy bevetetlen volt, az ablak
melletti kis asztalkán rajzok sorakoztak. Soha nem nézte meg, miket alkotott a
lánya. Szorongva lépett oda az asztalhoz, majd eltátott szájjal hajolt a lapok
fölé. Szinte mindegyik fekete grafitceruzával volt rajzolva, közepén egy sötét,
elmaszatolt alakkal.
Ben két ujja közé csippentette a
legfölsőt, majd homlokráncolva szemügyre vette, a magas, robosztus alkatú
lényt, aki egy lángoszlop közepén állt, fekete gombszemével gonoszul nézett fel
a lapról. Hosszú, nyílhegyben végződő farkát, körbetekerte a testén, akár egy
vastag kötelet, méregfogakkal teli szája vicsorba torzult. Semmi kétség nem
fért hozzá, hogy Claire egy démont rajzolt le újra, és újra. Ben még nem látta
őket ilyen formában, a lány azonban bepillantást nyerhetett a világukba,
megláthatta az igazi külsejüket.
Felmarkolta az asztalról, mind a két
tucat lapot. Meg kell mutatni Charlie-nak, vagy John atyának. Végül Charlie
mellett döntött, ő közelebb volt. Claire leveléről teljesen megfeledkezett.
Automatikusan csúsztatta újra a zsebébe, és kiviharzott a házból.
Nem szerette otthon zavarni az öreget,
főleg nem ilyen későn – este nyolc fele járhatott –, de muszáj volt megtudnia,
hogy kit ábrázolnak a rajzok. Ezáltal talán közelebb juthatnak egy kicsit a
megoldáshoz, fény derülhet rá, hogy a háttérben, ki mozgatja ezeket az ördögi szálakat.
Hangosan kopogott, és várt. Hosszú
percek teltek el, mire Charlie végre ajtót nyitott neki.
– Benny! Hát te, mit keresel itt?
– Ezt látnod kell!
Ben invitálás nélkül lépett be a házba,
majd egyből a nappaliban találta magát. Körül sem nézett, pedig lett volna itt
mit látni. A tágas nappali falán plazmatévé, a méregdrága kanapé előtt
üvegasztalka. Az antik szőnyegbe szinte belesüppedt az ember lába. A hatalmas
ablakok előtt földig leomló függöny. Merőben eltért John atya lakásától. Amíg
az egyik régi volt, tele Jézus-szobrokkal, és imakönyvekkel, addig a másik
gazdagságról árulkodott. Fennhangon hirdette: a tulajdonosának nincsenek
megélhetési gondjai. Egy hosszú élet, megérdemelt jutalma…
– Gyere, üljünk le! – mutatott Charlie a
modern kanapéra.
Amíg Charlie összehúzott szemöldökkel a
kezébe nyomott rajzokat tanulmányozta, Ben idegesen dobolt a térdén. Nagy
sokára az öreg megszólalt:
– Ismerős… Várjál csak! Mindjárt jövök.
Bennek felcsillant a szeme. Végre! Annyi
nap után van valami, amin elindulhatnak! Öt perc elteltével, az igazgató
visszatért, egy vaskos könyvvel a kezében. A kötet egyáltalán nem illett a
szobába. Megsárgult lapjaival, inkább egy templomban lett volna a helye.
Charlie kapkodva fellapozta, majd az
egyik oldalt hosszasan tanulmányozta. Összevetette a Claire által
alkotottakkal.
– Kis eltérésekkel, de ugyan az.
A vendége elé tolta a rongyos könyvet,
és Ben rábámult az egész oldalt betöltő képre. Tényleg csak kis eltérések
voltak. A könyvben lévő alak, nem állt lángokban, és apró szarvak álltak ki a
fejéből. Amúgy minden stimmelt: kopasz volt, testes, hosszú, éles farok fonta
körbe. A szája viszont csukva volt.
Ben elolvasta a kép alatt található
rövidke szöveget:
Baál,
a Pokol Hadvezére, Belzebub egyik legfőbb bizalmasa.
– Baál?
– Igen – bólintott sötéten Charlie.
Ben még egyszer elolvasta a mondatot.
– A Pokol Hadvezére?
– Úgy van! A könyv szerint, Baál vezeti
a Sötétség Seregeit.
– Miért? Több is van? – hüledezett Ben.
– Van. A közönséges démonok, a Holtak,
és a Hatalmasok.
– Mit jelent az, hogy Hatalmasok?
– A Hatalmasok, azok a démonok, akik
Belzebub mellé álltak, amikor Isten száműzte őket a Paradicsomból. Például,
Abbadon, Azazel, Belphegor, Beliar, Dumah. Köztük van Baál is, a legnagyobb. Ő
irányítja az – úgymond – démoni katonákat. Sokan vannak a Hatalmasok.
Körülbelül öt-hatezren.
– És a közönséges démonok, meg a holtak?
– Az egyszerű démonok, ahogy a holtak
is, innen, a Földről származnak. Haláluk után, a Pokolba kerültek. Nero,
Caligula, Hitler, és még sorolhatnám. A holtak annyiban különböznek tőlük, hogy
ők kényszerből szolgálják Belzebubot. A holtak cellában vannak odalent,
kínozzák őket. Nem akarnak ott lenni, de muszáj nekik. Ők is a Földről
származnak. Olyan lelkek, akik megjelenhettek a Mennyek Bírósága előtt, míg a
többiek nem. Nero és társai, egyenesen a Pokolba kerültek, nem jártak a
Mennyországban.
– Belzebub… vagyis Lucifer?
Charlie halkan felnevetett.
– Igen, ismertebb nevén Lucifer, bár
elég sokféleképpen hívják.
Bennek túl sok volt az információ.
– Honnan tudsz te ennyi mindent? –
kérdezte elképedve.
– Érdekelt a téma – vont vállat Charlie.
– És az angyalokkal mi a helyzet?
– Az egy másik lapra tartozik, ne menjünk
most bele. Az bonyolultabb, összetettebb.
Ben megértően bólintott. Amúgy sem
akarta feltartani az öreget.
– Szóval, Baál! Úgy hallottam Jacknek
volt már vele dolga.
– Volt – mosolygott Charlie. – Most
pedig félhet. Ha Baál tényleg itt van, akkor fel fogja őt keresni.
– Ezek szerint Claire látta. Pokoli
hadvezér. Ez megmagyarázza, a kölyköket. Erősebb sereget akar összerakni
magának? Nem elégedett a mostanival?
– Meglehet – felelte Charlie.
– Hát, nem lettünk okosabbak… – húzta el
a száját Ben.
– Dehogyisnem! Most már tudjuk, hogy
mire kellenek nekik a gyerekek.
– Eddig is tudtuk – legyintett a férfi.
– Csak sejtettük! – javította ki
Charlie.
Ben számára ugyan az volt, de nem akart
vitatkozni Charlie-val.
– Bocs, hogy ilyen későn, csak úgy
betoppantam.
– Semmi gond – rázta a fejét mosolyogva
az igazgató.
– Elszaladhatnék még gyorsan vécére?
Charlie felnevetett, és az egyik
félreeső helyiség felé mutatott. Ben bólintott, majd eltűnt az ajtó mögött.
Hirtelen megzörrent a zsebében, a már majdnem elfeledett levél. Pisilés közben
kihalászta, és felbontotta a borítékot. Mosolygott mikor olvasni kezdte, aztán
ahogy haladt lejjebb a papíron, úgy lett az arca egyre sötétebb.
Drága Apa!
Azt hiszem, hogy ez
lesz az utolsó beszélgetésünk. Nagyon szeretlek, és vigyázz mindkettőtökre! Ne hibáztasd magad semmiért sem, te megtetted, amit
tudtál! Légy erős!
Ölel: a lányod!
Bennek baljós érzése támadt, mikor
befejezte a rövidke, lényegre törő írást. Valami hajtotta a kórház felé,
valamilyen erő azt akarta, hogy vigye el Claire-t a St. Elizabethből. „Azt
hiszem, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk.” Ez mit jelentsen? Itt az idő?
Soha többet nem fogja viszontlátni a lányát?
Hirtelen lepillantott. Még mindig a
vécékagyló előtt állt, letolt gatyával. Kapkodva felrángatta, miközben kilépett
a mosdóból. Elhatározta magát:
– Nagyon pofátlan lennék, ha megkérnélek
rá, hogy gyere velem? – kérdezte Charlie-tól a férfi. Nem akart egyedül a
kórházba menni, és ha jól tudta, akkor még lehetett ilyenkor is látogatni.
– Hova? – nézett rá értetlenkedve az
öreg.
– A St. Elizabethbe. Ezt ma kaptam
Claire-től. – Ben átnyújtotta a gyöngybetűkkel írt levelet. Charlie elolvasta,
aztán változatlanul zavarodott arckifejezéssel nézett vendégére.
– Mi van vele?
– Nekem ez nem tetszik – rázta a fejét
Ben.
– Ez csak egy szimpla írás. Ami aranyos
is – tette hozzá somolyogva Charlie.
– Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban.
Ben nem tudta érthetőbben elmagyarázni,
még ő sem tudta pontosan, hogy mit is érez, vagy gondol. Az első mondat
váltotta ki belőle ezt a reakciót. „ Azt hiszem, hogy ez lesz az utolsó
beszélgetésünk.”
Ettől a mondattól lett nyugtalan, ijedt.
Tudta, hogy egyszer majd el kell engednie Claire-t, de remélte, hogy azaz
„egyszer”, jó sokára lesz. És most, tessék! Egy mondat miatt pánikolt be…
Megrázta a fejét.
– Tudod mit? Majd holnap reggel bemegyek
hozzá. – Nyugalmat akart erőltetni a hangjára, nem nagyon sikerült.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Charlie.
Ben makacsul bólintott. Kezet rázott
barátjával, mielőtt kilépett a bejáratin. Langyos esti szellő simogatta az
arcát. Próbált higgadt maradni. Meg akarta győzni magát, hogy feleslegesen
aggodalmaskodik. Reggel majd beszél Claire-rel. Azt a lehetőséget nem is akarta
számításba venni, hogy addigra a lány talán már nem lesz a kórházban.
Amint hazaért, letelepedett a
konyhaasztalhoz, felnyitott egy dobozos sört, és cigire gyújtott. Meg akarta
nyugtatni, megviselt idegeit. Nem sikerült… erre a harmadik doboz sör után jött
rá.
Már jócskán benne járt a hajnalban,
mikor végre el tudott aludni. Ébren is Claire körül forogtak a gondolatai, így
nem csoda, hogy álmában szintúgy.
A hőségtől tikkadozva, egy folyosón
találta magát. Cellák vették körül. Ahogy végigsietett a rácsok között,
mindenhonnan félig oszló kezek nyúltak ki felé. Ordibáltak, könyörögtek, egy
számára ismeretlen nyelven. Végül az egyik cella előtt megtorpant. A sötét
sarokban, egy lány kuporgott. A térdeit maga alá húzta, csontsoványra fogyott
karjaival ölelte át őket, hosszú barna haja eltakarta az arcát. A cellája falán
véres felirat díszelgett; Ben nem tudta elolvasni. Ahogy a lány ráemelte a
tekintetét, a férfi felordított.
A saját hangjára ébredt. Felült a takaró
alatt, és hevesen dobogó szívvel bámult körbe a szobában. Izzadtság csorgott
végig a hátán. Szaporán pislogott. Nem tudta kitörölni emlékezetéből a lány
arcát... Claire arcát…
Képtelen volt visszaaludni. Kimászott az
ágyból, majd letrappolt a csigalépcsőn a konyhába. Egy üvegpohárba vizet
töltött, magához vette a cigarettás dobozát, és kiállt a bejárati ajtó elé. Már
világosodott. Mélyeket szippantott a reggeli levegőből. Száműzni akart a
fejéből minden zavaró gondolatot, eredménytelenül. Ismét nyugtalanság fogta el.
Még is be kellett volna mennie tegnap este a kórházba?
Ezt a kérdést nem tudta kiverni a
fejéből. Folyton ott motoszkált, az agyának valamelyik rejtett zugában. Végül
elhatározásra jutott: nyolctól lehet látogatni, tehát ő odamegy nyolcra. Egy
perccel sem később!
Egész előtt tíz perccel bepattant a
Dodge-ba. Legszívesebben ezerrel repesztett volna végig a fél városon, ám még
épp időben elcsitította őrült gondolatait, majd pontban egészkor, lefékezett a
St. Elizabeth előtt. Gondosan bezárta a kocsit, és a recepcióhoz sétált. A pult
mögött ücsörgő nő, már jól ismerte, mosolyogva bólintott, és intett neki, hogy
nyugodtan mehet.
Claire kórterme előtt, Ben mély
lélegzetet vett, aztán benyitott. Egy szörnyű másodpercig azt hitte, hogy
rémálma folytatódik, ugyanis Claire ágya üres volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése