2015. augusztus 29., szombat

VII. fejezet, 29. rész

Sziasztok! :) Nagyon sajnálom a késést, de enyhén szólva, összecsaptak a fejem fölött a hullámok. A tegnapra ígért részt, nem tudtam hozni, de ma már itt van :) Ismét Bennel folytatom, láthatjuk, mit csinált az alatt a néhány nap alatt, amíg a többiek távol voltak. Remélem ez is elnyeri a tetszéseteket :) A fejezet címe pedig: Itt az idő. Sokat sejtet :) Nemrég megnyitotta a kapuit a kritikai blogom, a Feketén-fehéren ahol nem csupán kritikákat olvashattok, hanem kérhettek is, sőt cikkeket is tartalmaz! Köszönöm, ha szántok rá pár percet :)
Jó olvasást <3
U.i.: Remélem, hogy ezt a részt nem úgy fogja bemásolni a Blogger, mint az előzőt... próbáltam megcsinálni, hogy ne legyen ilyen sok távolság a sorok között, de nem tudtam :(
~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ 

 Ben a megbeszélést követő napokon, ha csak tehette, mindig meglátogatta Claire-t a kórházban. A lánynak látszólag semmi baja nem volt, azt leszámítva, hogy normális körülmények között, már nem élt volna. Mary állapota válságosra fordult. Miután Ben visszatért Madisonból, kivette a felmosórongyot a kezéből, mire az asszony kis híján dührohamot kapott. 
– Ne! – sikította. – Hagyjál! Fel kell takarítani! Nem maradhat itt!
– De már nincs is ott semmi – érvelt Ben, és a nő hóna alá nyúlt, hogy felsegítse a földről.
– Ne hazudj nekem! – sivította tovább Mary, és vonaglani kezdett a férfi kezei között. Minden áron szabadulni akart. – Ne nézz hülyének! Látom, amit látok, nem vagyok vak!
– Jó, akkor egyezzünk meg abban, hogy majd én megcsinálom – sóhajtott fásultan Ben. – Neked most le kell feküdnöd.
Hihetetlen, de sikerült meggyőznie az asszonyt. Mary hagyta, hogy talpra segítse, és felkísérje az emeleti hálószobába. Ben gyengéden az ágyra fektette, majd a kellemes idő ellenére, be is takargatta. A nő azonnal elaludt, Ben pedig neki látott, hogy elpakolja a rongyot, és a mosószereket. Ahogy szokott, csőstül jön a baj…
Mary nem látogatta meg többet a lányát. Ben nem engedte, hogy ilyen állapotban bemenjen hozzá. Az elkövetkező négy napban, a kórház, és az otthona között ingázott. Egyre türelmetlenebbül várta, hogy a hajtók visszatérjenek, a többiekkel. Csak egy kis nyugalomra vágyott, de tudta, hogy azt nem fogja megkapni, amíg le nem zajlik ez a mizéria, ami isten tudja meddig fog tartani!
Claire sem kapta meg a beígért megleckéztetést Baáltól. Ezt jó jelnek vette, már kezdte azt hinni, hogy elfeledkezett róla. Ő kevésbé tudta elfelejteni a rá váró megpróbáltatásokat. A hasa egyre jobban fájt, a gyerek megállás nélkül forgolódott. Néha olyan érzése volt, mintha ki akarná tépni magát belőle. Gyakran ordított, így az orvosok átrakták egy különálló szárnyba, hogy ne zavarja a betegeket. Száműzöttnek érezte magát, aki mások terhére van. Rosier nyugodtan terpeszkedett a fejében, mintha minden joga meg lenne rá, hogy ott legyen, miközben gúnyos megjegyzésekkel illette. A lány a fájdalomtól gyakran el is ájult. Örült ezeknek az öntudatlan pillanatoknak. Napi fél órákat aludt, folyton fájt a feje, és mindennek a tetejébe, még be is lázasodott. A dokik csak álltak, és vakarták a fejüket, ugyanis ilyen esettel, még nem találkoztak eddigi pályafutásuk során. Hosszas konzultációkat folytattak, ám nem jutottak előrébb az ügyben. Annak ellenére, hogy Claire terhes volt, gyógyszereket adtak neki, és meg akarták indítani a szülést, ami ellen a lány hevesen tiltakozott. Tudta ugyan, hogy a babának mindenképpen világra kell jönnie, csak nem itt, ebben a kórházban, és nem ilyen hamar. A fájdalomcsillapító pirulák hasztalannak bizonyultak, egy kicsit sem enyhítették a kínjait.
Mint mindenki, Ben is tehetetlen volt. Gyakran sírt, amikor nem látta senki, egyik Philip Morrisról gyújtott a másikra, és rákapott az ivásra is. Aki azt mondja, hogy a pia megoldás minden bajra, hogy ha berúgsz, akkor pár órára elfelejted a gondjaidat, az vagy hazudik, vagy téved. Esetleg saját magának keres kibúvókat, indokokat arra, hogy miért is van szüksége alkoholra. Nem látja be, hogy egyszerűen függő, és mindegy mi történik, ő iszik.
Ben nem félt attól, hogy rászokik... Mostanában már semmi nem érdekelte. Az élete kezdett darabokra esni, úgy érezte, szép lassan cselekvőképtelenné válik. Ez volt a legrosszabb az egészben. Már nem tudta többé azzal áltatni magát, hogy majd megoldja, újra boldogan élhetnek. Claire nélkül el sem tudta képzelni az életét. Még nem szervezte a temetést, pedig legbelül tisztában volt vele, hogy kéne, ám elhessegette a tényt, még nem szándékozott ilyenekkel foglalkozni.
Jack és Lexi négy nap alatt, igyekeztek fenntartani a normális élet látszatát. Moziba, étterembe mentek, esténként pedig egy helyi szórakozóhelyen ütötték el az időt. Táncoltak, nevettek, és nem vettek tudomást, a fejük felett egyre sötétebbé váló viharfelhőkről. Rengeteget sétáltak, beszélgettek, igyekeztek elterelni a gondolataikat. Tökéletesen persze nem sikerült, viszont átmenetileg igen. Ott motoszkált bennük a kétely a rájuk váró feladattal kapcsolatban, ezt azonban soha nem mondták, szándékosan söpörték a szőnyeg alá.
Jack folyamatos kapcsolatban volt John atyával, hogy értesüljön a fejleményekről, de a pap nem tudott neki semmi újat mondani. John alig evett, alig aludt, éjt nappallá téve kutakodott, megoldást keresett, eredménytelenül. Erről alig írtak valamit a könyvek, csupán pár mondatban említették, azok sem szolgáltak semmi információval. Azt ugyan megtudta, hogy csapdába lehet őket csalni, és lebénítani néhány órára, de a végleges megoldásról, nem szólt a fáma.
Charlie is hasonló eredményekre jutott. Ő szintén minden nap beszélt Johnnal telefonon. Charlie úgy érezte – nem alaptalanul –, hogy túl nagy falat ez nekik. Már most vesztésre álltak, pedig igazából még el sem kezdődött...
Mindenki erre a megállapításra jutott, bár a tényt képtelenek voltak elfogadni. Muszáj lesz megoldani, különben a démonok az ő világukra is ráteszik a kezüket!
Mary majdnem egy teljes napig aludt mozdulatlanul. Ben, plusz haladékot kért az egyetemen. Még álmában is a felesége mellett akart lenni. Liz Cook nem örült neki, de elfogadta a magyarázatot: Mary is megbetegedett, Ben nem hagyhatja magára.
Amint az asszony felébredt, látszott rajta, hogy sokkal jobban van, ennek ellenére a férj elhatározta, hogy elviszi egy pszichológushoz. Ott jó kezekben lesz. Mikor a tervét Maryvel is közölte, a nő mélységesen felháborodott, és megsértődött.
– Nem vagyok bolond, Ben! Miért kell ezt csinálnod?
– Csak azt kértem, hogy beszélgess egy dokival, semmi mást – védekezett a férfi. – Szeretném, ha fel tudnád dolgozni a történteket.
– Diliházba akarsz küldeni? – Mary majdnem elsírta magát.
– Nem erről van szó! – Ben óvatosan átkarolta a nőt. – Biztonságban akarlak tudni. Elképzelhető, hogy napokig nem fogok hazajönni, és utálnám magam, amiért egyedül hagylak itthon. Az intézetben figyelni fognak rád, nem leszel magányos.
– Ben… – Mary már zokogott, miközben Ben a fejét simogatta.
– Csupán néhány napról lenne szó…
– Tudod, hogy az apám is így végezte… Nem teheted ezt velem!
Mary könnye már teljesen átitatta Ben vállán a pólót.
– Te nem fogod úgy végezni, mint Marvin. Azt nem engedem! Mindig melletted fogok állni, támogatlak majd, most viszont arra kérlek: hadd vigyelek el.
– Még el sem köszöntem, Claire-től!
– Menet közben beugrunk a kórházba is – ígérte a férfi.
Sok időbe tellett, mire Mary megnyugodott, Ben pedig segített neki a csomagolásban. Fájó szívvel engedte el az asszonyt, de tudta, hogy mindkettőjüknek így lesz a legjobb, ez volt a logikus döntés.
Mary csupán néhány percre hagyta abba a sírást. A szeme bedagadt, az orra kipirosodott. Az Összeomlás nevű szakadék szélén kapaszkodott, lába a semmit kaszálták. Csupán egy kicsi választotta el attól, hogy elengedje, és lezuhanjon. Az a „kicsi” jelenleg Bent jelentette. Hitt neki, még a lányuk öngyilkossága ellenére is, hiszen Ben azt mondta: minden rendben lesz! Mary vakon bízott benne, mást nem is tehetett volna.
Amint beértek a kórházba Claire-hez, a két nő azonnal egymás nyakába borult, együtt zokogtak. Nyílt titok volt közöttük, hogy ez az utolsó találkozásuk. Hosszasan beszélgettek, és Maryben újra feltámadt a bűntudat. Látta, hogy a lányának szüksége lenne rá, látta, hogy iszonyatos kínokat él át, akárhogy is próbálja leplezni. Bocsánatot kért tőle mindenért, még azért is, amit nem csinált.
Fájdalmasan összeszorult a szíve, mikor el kellett hagynia a kórtermet, és be kellett csuknia maga után az ajtót. Claire, a csecsemő korában kapott félszemű nyulat szorongatta, miközben könnyes szemmel mosolyogva integetett neki. A lány még levelet is írt, és az anyja lelkére kötötte, hogy később nyissa majd fel. Az apjának is készített egyet, de azt későbbre tartogatta. Annak még nem jött el az ideje.
Az intézetben barátságosan fogadták az asszonyt. Hosszú csókkal vált el a férjétől.
– Pár nap! A szavamat adom rá! – búcsúzott Ben.
Mikor már ismét a Dodge volánja mögött ült, úgy érezte, hogy szétszakadt a családja. Egy hete még az volt a legnagyobb gondja, hogy mikor javítsa ki a diákjai dolgozatait, most meg… Claire-nek csupán napjai vannak hátra, Mary intézetben, ő meg haza indul.
Könnyes szemmel megmarkolta a kormányt, majd gázt adott.
A következő két napban takarítással foglalta le magát. Kitakarította az egész házat, a padlástól, a pincéig. Valami hasznosat akart csinálni. Éppen a pókhálókat szedte le a sarkokból, egy hosszú nyelű seprű segítségével, amikor váratlanul megcsörrent a telefonja. Annyira megrémült, hogy kis híján leesett a székről, amin állt. Nyugalmat erőltetett magára, lekászálódott a rozoga alkotmányról, biztos talajt érezve a talpa alatt, és felvette.
– Mondjad, Jack!
– Rob jelentkezett. Nemrég szállt le a gépe az O’Hare-en. Körbetelefonáltam a többieket is. Várhatóan késő este, vagy hajnalban érkeznek meg, úgyhogy holnap meg is tartanánk a gyűlést, Johnnál!
– Értettem! – válaszolta örömtelen hangon Ben.
– Figyelj, Ben! Hallottam Maryről… Charlie mesélte… Nagyon sajnálom!
A hangja őszintén csengett. Mary neve hallatán Bennek összeugrott a gyomra.
– Köszönöm – felelte. Mást hirtelen nem tudott kinyögni.
– Semmiség! – mondta Jack. – Akkor holnap dél körül, számítok rád! Charlie-nak majd szólok, ezzel nem kell bajlódnod.
– Oké.
Elköszöntek egymástól, és Ben bontotta a vonalat. Már örülni sem tudott a beígért találkozás miatt. Mit beszélhetnének még meg? Már rájöttek, hogy semmit nem tehetnek a gyerekekkel szemben. Már nem reménykedett az isteni csodában. Maryvel együtt a maradék reményszikrát is elvesztette. Most már csak az hajtotta, hogy betartsa a feleségének tett ígéretét, miszerint érte megy majd. Csupán egy dolog hajtotta, mégpedig az hogy túlélje a rá váró szar heteket, hiszen rajta kívül az asszonynak már nem maradt senkije.
Folytatta a takarítást. Az összes sarokban leszedte a pókhálókat, berakott egy adag ruhát a mosógépbe, hófehérre pucolta a fürdőszobában a csempék közötti fugát egy rossz fogkefével, lepakolta a dolgozószobájában a könyveket a polcról, hogy aztán egyesével szépen visszarakja mindet.
Este hulla fáradtan dőlt be az ágyába, mélyeket szippantott az illatos takaróból, amit frissen szedett ki a mosógépből, aztán perceken belül elaludt.
Kora reggel a telefonján beállított ébresztő keltette. Morogva kinyomta, és a szemét dörzsölgetve mászott ki az ágyból. Egy percre el is felejtette, hogy miért is kelt ilyen korán, aztán az első adag kávé után megrohamozták az emlékek, és az azokkal kapcsolatos érzések. Cigire gyújtott, közben maga elé húzta, a tiszta, üveg hamutálat. Mostanában nem ment el bevásárolni, így azt ette, amit talált. Elővette, a két hetes kemény kenyeret, vágott belőle három szeletet, amiket vastagon megkent nutellával. Gyorsan befalta. Még aznap le akarta mosni a Dodge-ot. Este eszébe jutott, hogy az autót lehagyta a takarítandók listájáról.
Mikor végzett a kocsi, kívül-belüli suvickolásával, lefürdött, majd kicsivel előbb, mint tizenegy, bepattant a vadiújnak tűnő járgányba. Ben még a motor hangját is szebbnek hallotta, ahogy beindította, pedig tudta, hogy ez csak illúzió. Bekapcsolta a rádiót zenehallgatás céljából, és mikor már legalább kétszer végigpörgették a lejátszandó zenék listáját, Ben lefékezett John atya házánál, majd leállította a motort.
Egykedvűen kopogtatott a bejáratin, és mikor kinyílt az ajtó, Jack kócos haja tűnt fel mögötte. A háta mögül éktelen ricsaj szűrődött ki az utcára. Mondania sem kellett, Ben sejtette, hogy már mindenki megérkezett.
John valószínűleg nem arra tervezte a lakását, hogy több tíz látogatót fogadhasson. Eléggé szűkös volt a hely, a kicsivel kevesebb, mint ötven hajtó számára. Ben egy pohár vizet szürcsölgetve, amit John nyomott a kezébe, belépett a nappaliba. Ahogy körbehordozta a tekintetét, az jutott eszébe, hogy bizarrabb társaságot keresve sem lehetett volna találni. Ott voltak Ming emberei, sajátos kínai arcukkal, Dimitri és az oroszok, Greg, az összetéveszthetetlen németekkel, Rob a furcsán mosolygó hollandokkal, és Jimmy a magyarokkal, akik most elhúzódva a többiektől, kritikusan szemlélődtek a házban. A magyarok közül, különösen kitűnt egy magas, szikár férfi. Egyszerű farmerja zsebébe csúsztatott kézzel támasztotta a falat. Láthatóan nem szerette túlságosan a tömeget, próbált minél messzebb kerülni tőlük.
A külföldiek egyenként felálltak aztán bemutatkoztak. Mindenkinek megvolt a maga akcentusa, ami alapján akár még be is lehetett volna azonosítani őket. Ben végig a magyar férfira volt kíváncsi. Felkeltette az érdeklődését. Mint ahogy utoljára derült ki, Szabó Laci volt az. A külföldiek jól kijöttek a többiekkel, viccelődtek a neveiken, és próbálták kimondani őket, több-kevesebb sikerrel.
A hangzavar közepette, Jack is elvesztette a hangját egy kis időre, aztán úgy döntött, hogy feláll John asztalára, így hívva fel a figyelmet magára.
– Köszöntök mindenkit! Nagyon hálás vagyok, amiért eljöttetek! Dimitri előzetesen már jelezte, hogy az emberei szólnának néhány szót.
Az emberei kifejezés láthatóan nem tetszett az oroszoknak. Összeráncolták a homlokukat, de nem szóltak inkább semmit. Jack lelépett a rögtönzött színpadról, hogy Alek Szimonovnak adja át a helyet. Alek rugalmasan felpattant, ami Johnnak némi ráncot varázsolt, amúgy is barázdált arcára. Ben meg is tudta érteni. Ő sem nézné jó szemmel, ha összetaposnák a konyhaasztalát.
– Sziasztok! – köszönt nehézkesen Alek. Látszott rajta, hogy nem szokott hozzá az angolhoz, minden egyes szót gondosan mérlegelt, mielőtt kimondta. – Talán új információkkal szolgálhatunk. Dimitri barátomnak is mondtuk, hogy előttünk nem ismeretlen az ügy.
Alek megállt, kortyolt egy kis vizet, a lába előtt heverő üvegpohárból, majd folytatta:
– Galina! Gyere! Mondd el te, téged érint a legjobban.
Galina Petrova pirulva felegyenesedett a szőnyegről, ahol helyet szorított magának. A nőt tömzsi testalkattal, széles vállakkal, és hosszú szőke hajjal adományozta meg a természet. Ben első ránézésre, talán férfinek is hitte volna, ám amikor megszólalt, a hangja lágyan lengte körbe a jelenlévőket.
– Pár héttel ezelőtt a húgocskámat, Calinát, megszállták, teherbe esett. – Eddig a történet semmi újat nem mondott a hallgató társaságnak. – Egy héttel ezelőtt öngyilkos akart lenni. Megakadályoztam, kórházba vittem, ahonnan három-négy napja tűnt el, feltehetően elrabolták. Úgy gondoljuk, hogy sikerült megszülnie a babát, de ezt nem tudjuk biztosra, ugyanis még mindig nem került elő, nem tudtunk vele beszélni.
A jelenlévők zúgolódni kezdtek, Bennek elkerekedett a szeme. Vajon Claire-re is ez a sors vár? Egyszer csak bemegy hozzá meglátogatni, és már nem lesz ott? A férfinek összeszorult a szíve, kellemetlenül szúrni kezdett a szeme.
– Lehet tudni, hogy miért vitték el? – kérdezte valaki a tömegből, német akcentussal.
– Úgy gondoljuk, hogy a démonok maguk akarták levezetni a szülést.
– Logikus – bólintott komoran Niu Feng. – A helyükben én is ezt csinálnám.
– Ezek szerint a fülükbe jutott Cindy tragédiája, és a vetélés – súgta Charlie, Ben fülébe.
Ben csupán elhúzta a száját. Nem is tudott volna titokban maradni… Feltehetően a démonok, minden gyerekre odafigyelnek, ami tényleg logikus volt, ahogy az alacsony, rövid fekete hajú nő mondta.
Galina Petrova lelépett az asztalról, és ismét eltűnt a tömegben. Jack vette át a helyét.
– Szóval, ez a helyzet. Oroszországban már elkezdődött. Ezek szerint csupán néhány napunk maradt, hogy kitaláljunk valamit.
– John? Charlie? – várakozó pillantást vetett a két férfire. – Ti kutattatok. Valami eredmény?
John Charlie-ra nézett, és az öreg igazgató bólintott. Elhelyezkedett a „színpadon”, és nagy levegőt vett, miután rendszerezte a gondolatait.
– Azaz igazság, hogy konkrét módszert nem találtunk, hogyan lehetne megölni őket, viszont bezárni be tudjuk, ám ez nem végleges megoldás… Azon még gondolkodni kell…
– De nincs időnk a gondolkodásra! – háborodott fel a magyar Csizmadi Peti.
– Ez igaz – hagyta helyben Charlie. – Azonban, ha elfogunk egyet, kísérletezni tudunk rajta.
– Például, ha levágjuk a fejet – csattintotta össze a tenyerét Niu Feng.
– Mindjárt hányok – nyögte Amy O’Hara, aki köztudottan nem bírta az erőszakot.
George, a férje, védelmezően átkarolta. Niu Feng közbeszólására többen bólogattak.
– Nem tudunk biztosra semmit, minden lehetséges módszert ki kell próbálni – mondta Charlie.
– Persze folyamatos kapcsolatban leszünk egymással, így tudunk egyeztetni, a kísérleteket illetően – szólt közbe Jack is.
– Ennyi? Akkor a semmiért jöttünk? Nem tudtok semmi újat mondani? – háborgott Varga Dani.
– De igen. El lehet őket kábítani, legyengíteni. – Charlie hangja kissé sértődötten csengett. Nem voltak neki szimpatikusak a magyar hajtók. – A rendszerint használt dupla szentháromság-csapdának, hatni kellene rájuk, ahogy a szentelt víznek, és a keresztnek is.
– Az elkábítás, hogyan működne? – kérdezte a német Claus Müller.
– Szenteltvízbe mártott golyó a fejbe – válaszolta szemrebbenés nélkül Charlie. Amy felnyögött. – Az lelassítja őket, talán még el is ájulnak néhány órára.
– Mindig csak „talán”, meg „lehet” – fortyogott Csizmadi Peti.
– Igen. Többet fogunk tudni, ha már szemtől szemben leszünk velük.
– Akkor már elkéstünk! - ellenkezett Caspar Breitner, a holland.
– Mindenképpen meg kell várnunk, hogy megszülessenek – tárta szét a karját Charlie. – Különben ártatlanok is meghalnak.
– Honnan tudod, hogy a szülésbe nem halnak bele? – vetette fel Sze-ma Jin.
Galina Petrova olyan arcot vágott, mintha valami nagyon büdöset dugtak volna az orra alá. Erre a lehetőségre nem is mert gondolni. Sze-ma nem kapott választ.
Jing Yan feltette a kérdést, ami már mindegyikükben megfogalmazódott:
– Nem gondoljátok, hogy egy kicsit kevesen vagyunk ehhez a kiterjedt akcióhoz?
Feszült csend telepedett a telezsúfolt szobára. Ben és Charlie gyors pillantást váltottak. De, pontosan ezt gondolták.
– Akkor is meg kell próbálni! – kiáltott fel határozottan Claus Müller, páran helyeslően bólogattak hozzá.
Charlie elhagyta a „színpadot”, és Jack lépett a helyére.
– Na, akkor! – dörzsölte össze a tenyerét. – A terv a következő: levadásszuk a pokolfajzatokat, néhány órára „kikapcsoljuk” őket, biztonságos helyre hurcoljuk, és a többi az majd jön magától. Olyan nincs, hogy nem lehet megölni őket! Biztos van rá módszer, csak azt még nem tudjuk.
Elszórtan taps hangzott fel. Láthatóan tetszett a többieknek a rögtönzött szónoklat.
– Mit értesz biztonságos hely alatt? – tette fel a kérdést Szabó Laci. A gyűlés kezdete óta, most szólalt meg másodjára, ha azt is beleszámítjuk, hogy bemutatkozott.
– Biztonságosnak számít, ha nem tudnak onnan kijönni – adta meg az egyértelmű választ Jack. – Például egy pince, ahol a padlón ott a dupla szentháromság jele, a falakon keresztek. De természetesen nem papírvékonyságú falakra gondolok... Nem szabad hétköznapi démonokként kezelni őket, ennek ellenére kezdetben még is úgy kell, aztán reméljük, majd kialakul.
Laci kielégítőnek találhatta a választ, mert nem tett fel újabb kérdést.
– Remek! Akkor nincs több mondanivalóm. – Jack végérvényesen lelépett az asztalról.
A többiek azonban még nem távoztak. Lexi úgy gondolta, hogy közelebb hozza egymáshoz egy kicsit a társaságot, és John kertjében, hevenyészett grillpartit dobott össze.
A sütögetés késő estig elhúzódott, mindenki annyit ivott amennyi beléfért. Ennek az lett az eredménye, hogy a tűz körül mindenki ölelgetett mindenkit, jókat beszélgettek, nevetgéltek, és öt-hat órára elfelejtették a gondjaikat. Még Szabó Laci is feloldódott, összefüggéstelen mondatokkal fárasztotta azt, aki meggondolatlanul szóba állt vele.
Hajnalban szállingózni kezdtek a vendégek, a korai utazásra hivatkozva. Haza kellett térniük, és hozzá kellett látniuk a félkész terv kidolgozásához. Ben nem ment haza Appletonba, az éjszakát Johnnál töltötte.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése