2015. július 27., hétfő

V. fejezet, 24. rész




Mary az út felét végig sírta, a másik felében pedig, meredten bámulta az alattuk rohanó utat. Ben dióhéjban elmondott neki mindent, amit Jackkel és John atyával beszéltek, és most próbálta feldolgozni az információkat. Abban a percben ugyan azt élte át, amit minden lányos anyuka, amikor megtudja, hogy a féltve őrzött gyermeke, idő előtt bekapta a legyet.
Már látta is maga előtt, ahogy harmincegynéhány évesen, egyedüli anyaként kíséri az iskolába gyerekét, korán kel, megcsinálja a szendvicseket, segítség nélkül vészeli át a keményebb időszakokat, amikor a gyerek még csak pár hetes. Senki nem kívánja ezt a lányának!
Az viszont, teljesen feldolgozhatatlan volt a számára, hogy egy démonbaba növekszik Claire-ben. Egy ismeretlen élőlény, egy parazita. Nem tudták, hogy fog megszületni, hogy Claire életben marad-e a szülés után, és azt sem tudták, hogy ha világra jön, akkor mit kezdjenek vele. Hányingere volt, a folyamatos stressztől. Körmei már nem voltak, szinte tövig rágta az összeset. Rossz szokás, tudta. Miután Ben megszakította a kapcsolatot Jackkel, abba is hagyta, ám az események hatására, ismét kiújult ez a kényszere. Valamilyen pótcselekvést keresett magának, és mivel nem dohányzott, maradtak a körmei. Az ujjbegyei már fájtak, de őt ez nem érdekelte. A másik kezével a combján dobolt.
Ben nyugtalanul figyelte feleségét. Soha nem akarta ilyen állapotban látni őt. Legszívesebben ráordított volna: HAGYD MÁR ABBA! De megértette. Neki is szörnyű volt a helyzet, amibe belecsöppentek. Ő dohányzott, körömrágás helyett, ami sokkal károsabb volt, Mary azonban nem förmedt rá emiatt. Percenként gyújtott rá a kocsiban, és még az sem izgatta, hogy büdös lesz utána a Dodge. Százötvennel repesztettek, és úgy kalkulált, hogy ha minden jól megy, két óra alatt ismét átlépik Appleton határát.
A mögöttük haladó autót Jack vezette, Johnnal az oldalán. Nem tudták, hogy mi várja őket majd a kórházban, ahogy Ben sem, aki kissé tartott a Claire-rel való találkozástól. Legutóbb nem éppen úgy váltak el, ahogy szerette volna. Most már nem csak Mary érezte úgy, hogy cserbenhagyták a lányukat. Borzalmas volt a tudat, hogy ha ők otthon lettek volna, akkor ez az egész meg sem történik.
Ben még egy cigire gyújtott, Mary tovább csócsálta a szájában a letépett körömdarabkákat, Jack mogorván bámult maga elé, John pedig egy újnak látszó könyvet lapozgatott. Mind a négyen szótlanul hagyták maguk mögött a mérföldeket.
Ahogy odaértek a St. Elizabeth kórházhoz, Ben be sem zárta a Dodge-ot, egyből a bejárathoz szaladt. Úgy rohant, mint egy nappal azelőtt, mikor kihozták, az alélt Claire-t a rendőrségről. A férfi beleszédült, ha arra gondolt, hogy csupán egy nap telt el azóta.
Jack tisztes távolból követte a feldúlt házaspárt a recepcióhoz, ahol egy mogorva, szőke hajú nő köszöntötte őket.
– Claire Davishez jöttünk – hadarta Mary.
– Igen, egy pillanat. – A szőke nő, hosszú, hegyes körmeivel ütemesen dobolt a billentyűzeten, aztán kisvártatva bólintott. – Harmadik emelet, 107-es kórterem.
Mary szó nélkül a liftek felé fordult, meg sem köszönve az információt. Olyan erővel tenyerelt rá a zöld hívógombra, hogy az majdnem úgy is maradt. Tekintete a lift és a lépcső között cikázott, azt latolgatva, vajon melyik lehet a gyorsabb, ám választani már nem volt ideje, ugyanis halk zörgéssel kitárult előttük a liftajtó, majd egyenként bemasíroztak a fülkébe. Szinte tapintható volt a feszültség, ami a négy embert beburkolta. John még mindig olvasott, az asszony egy helyben toporgott, Ben a farmerja zsebét babrálta. Végre zöttyent egyet a lift, és mint a puskagolyó, Mary kilőtt előre. A férje lobogott utána. A 107-es szoba, a folyosó elején helyezkedett el, így nem kellett sokáig keresgélniük a tucatnyi fehér ajtó között. Mary olyan lendülettel tépte fel az ajtót, hogy félő volt, a kezében marad a kilincs. A sarokvasak fájdalmasan felsikítottak a kíméletlen bánásmód miatt.
A nő, amint megpillantotta lányát, vesztett lendületéből. Akárha falnak ütközött volna, megtorpant, így Ben egyenesen nekirohant a hátának. Claire a középső ágyban feküdt lehunyt szemmel. Falfehér arca majdhogynem beleolvadt a párnába; látszólag nem hatott a vértranszfúzió. Hosszú, barna haja keretet adott arcának
Mary lassan közeledett felé, mintha egy haldoklóhoz készülne odalépni. Jack a falnak támaszkodva, érdeklődve pillantott a lányra. Akkor látta utoljára, amikor a második osztályt kezdte. Csak úgy rohan az idő! Az egyik percben még pelenkát cserél az ember, a másikban pedig már unokákra vigyáz. Megállapította, hogy Claire olyan gyönyörű nővé cseperedett, mint az anyja.
Az anyja, aki most csapott vállakkal állt az ágya mellett, és sírásra görbülő szájjal nézett le rá. Claire váratlanul megmozdult, aztán elmosolyodott. Nem mesterkélten, inkább nyugodtan. A bérgyilkos mosolyog így, miközben torkon szúrja az áldozatát.
– Sziasztok – köszönt, és kinyitotta nagy, tiszta kék szemeit.
– Szia, kicsim – suttogta Mary. – Hogy érzed magad?
– Jól vagyok, csak az utamba állt egy kés – felelte Claire, még mindig mosolyogva.
Ben tekintete a dudorodó fehér takaróra vándorolt, és a gyomra csinált egy hátraszaltót. Hát mégis igaz! A férfi közelebb lépett az ágyhoz, magára vonva ezzel lánya pillantását.
– Apu!
Ahogy lenézett Claire-re, egy ártatlan kislányt látott. Figyelmeztetnie kellett magát, nehogy bedőljön az azúrkék szemeknek, hiszen a démon még benne lehet, sőt! Biztos volt benne, ám azért tett egy kísérletet.
– Clairry! – Óvatosan leült az ágy szélére, majd közel hajolt a lányhoz, úgy suttogta el kérdését: – Hol van?
Claire megértette a célzást, és a halántékára szorította a mutatóujját.
– Itt. Ha elmegy, akkor meghalok – jelentette ki tárgyilagos hangon.
Bent szíven ütötte a mondat, nem kevésbé az a tény, hogy Claire nyomát sem mutatta a félelemnek. Magában már megbékélt a gondolattal. A férfi megtörölte nedvesedő szemét, majd gyengéden megfogta a lány kezét, ami még mindig melegebb volt az átlagosnál.
– Ez biztos?
Kérdésére egy apró biccentés volt a válasz. Ben nem szólt semmit, azonnal átlátta a helyzetet. Megdermedve bámult Claire-re.
Claire-re, akinek sikerült az öngyilkosság, tehát elvileg már halott. Nem segítene rajta az ördögűzés!
Elengedte a forró kezet, majd felállt.
– Egy kicsit magatokra hagylak, beszélgessetek. Mindjárt jövök!
A fejével intett Jacknek, és a papnak, hogy kövessék. Kinyitotta a szobából nyíló ajtót, ami a teraszra vezetett. A két férfi követte, aztán, mikor megbizonyosodtak róla, hogy nem hallhatja őket senki, Ben rágyújtott.
– Elkéstünk – szólt rekedtes hangon.
– De hát… – hápogott Jack, és a teraszajtó üvegén át visszanézett a lányra, aki most barátságosan beszélgetett, az orrát fújó Maryvel.
Ő is rágyújtott.
– Már csak a démoni lélek tartja életben. Ha kiűzzük belőle, akkor…
Ben arcán egy árva könnycsepp indult útnak, és állapodott meg az állán.
– Honnan tudod? Ezt ő mondta? – hitetlenkedett Jack.
– Igen. – A férfi szomorúan bólintott. Még egy könnycsepp… Nem sokáig tudta visszatartani, a vulkánként kitörni készülő zokogást.
– Most már csak azt kéne kitalálnunk, hogy mi ezzel a céljuk! Miért párosodnak?
– Hadsereg – adta meg a választ John. – A gyerekek várhatóan erősebbek, strapabíróbbak lesznek, ráadásul még csak el sem lehet őket takarítani a Földről! Az ördögűzés semmit sem érne náluk, mert saját testük van.
Ben alig hallotta John szavait. Túlságosan lekötötte a gyász. A legrosszabb azonban még is az volt, hogy látta Claire arcát, miközben azt mondta: Ha elmegy, akkor meghalok. Közönyös volt, feladta. A férfi érezte, hogy a lány már várja azt a percet, számít rá, és ha tehetné, megsürgetné.
– Mi legyen, Ben? Végre hajtjuk rajta az ördögűzést?
Ben felkapta a fejét. Olyan szinten belefeledkezett a gondolataiba, hogy először nem is értette Jack kérdését. Megrázta magát, hosszasan mérlegelt, aztán döntött:
– Még nem! Előbb nézzük meg, hogyan reagál rá a gyerek. Teszteljük le Cindyn. Ha sikerül, és elvetél, akkor talán…
Rettentően nehezére esett kiejteni a szavakat. Mardosta a bűntudat, akár egy mérges kígyó. Kudarcot vallott! Nem váltotta be Marynek tett ígéretét. Semmi nem úgy alakult, ahogy remélte, ahogy szerette volna.
Az atya komoran bólintott. Nem is próbálta leplezni rosszallását. Ben és Jack elnyomták a cigijüket, majd visszatértek a kórterembe. Claire-t változatlanul derűs hangulatban találták, Mary azonban szívből zokogott. Ben nem tudta tovább nézni a jelenetet. Vett egy mély lélegzetet, és kilépett a terem előtt futó folyosóra. Azzal a lendülettel, bele is ütközött egy orvosba, aki ettől megtántorodott, és kis híján elesett.
– Bocsánat – morogta Ben.
– Semmi baj – válaszolta gyorsan az orvos. – Kihez jött látogatóba?
– A lányomhoz.
Ben nem volt beszélgetős kedvében, csupán egyedül akart lenni. Az orvos arca elsötétedett.
– Bemutatkoznék – mondta. – Dr. Stinson vagyok, Claire orvosa.
– Ben Davis – biccentett Ben, és kezet ráztak.
– Fogadja őszinte sajnálatomat, Mr. Davis!
– Meg tudná mondani, hogyan történt a baleset?
– Persze! Claire… hogy is mondjam…
– Ne kíméljen doktor úr!
– Öngyilkosságot kísérelt meg, de hála istennek már jobban van.
– Ne haragudjon, Dr. Stinson; erre magamtól is rájöttem. Arra lennék kíváncsi, hogyan csinálta!
– Hasba szúrta magát egy konyhakéssel.
 Hasba? Mintha valaki gyertyát gyújtott volna Ben agyában. Nem magával akart végezni…! Így már világos volt számára minden. Claire nagyon is tisztában van vele, mi történik körülötte. Erre a gondolatra, a férfi még jobban elszomorodott. Dr. Stinson a vállára tette a kezét, majd erősen megszorította.
– Még egyszer nagyon sajnálom. – Úgy szabadkozott, mintha ő lett volna a gyilkos. – Egy hétig megfigyelés alatt tartjuk.
Ben erre nem reagált. Tenni akart valamit! Akármit, csakhogy lekösse viharos gondolatait.
– Bocsásson meg… Visszamegyek a lányomhoz – mondta, azzal faképnél hagyta az orvost.
Minél hamarabb el akarta kezdeni Cindy ördögűzését. Azzal is előrébb lesznek. Épp olyan tragikusan látta a helyzetet, mint amilyen volt. Nem egészen huszonnégy órája, Claire hasa nem volt ekkora! Ez alátámasztotta az atya beszámolóját, ám a férfi mindaddig szkeptikusan fogadta a rémhírt, míg a saját szemével meg nem bizonyosodott róla. A magzat rohamtempóban növekedett, ő pedig egy percet sem akart tovább késlekedni.
Átkarolta Maryt, majd gyengéden felhúzta az ágyról. A nő értetlenül pislogott rá, könny fátyolozta szemén át. Ben leült a helyére. Claire kíváncsi tekintetét apjára függesztette, tengerkék szemén megcsillant a mennyezeti lámpa fénye. Odakint kora esti szürkület burkolta be a várost.
– Szeretlek, Clairry! Ezt soha ne feledd! Most viszont mennünk kell. – Búcsúzóul egy csókot nyomott a lány meleg homlokára.
– Én is szeretlek titeket – válaszolta Claire csüggedten.
Annyira nehéz volt otthagynia, de muszáj volt.
Amint hazavitte Maryt, és beléptek a házba, pillantásuk azonnal a konyha padlóján szétterült, alvadt vértócsára ugrott, szinte vonzotta a szemüket. Még a kés is ott hevert a közepén. A férfit, a látvány még gyorsabb cselekvésre sarkallta.
Bekísérte Maryt a hálószobába, gondosan betakargatta, majd nyomott egy csókot a homlokára.
– Kezdjünk hozzá, atyám! – jelentette ki magabiztosan, miután bezárta maga mögött a bejárati ajtót, és a sötétben fehéren világító Dodge-hoz lépett.
Lerítt a papról, hogy nem nagyon fűlik hozzá a foga, de nem volt más lehetőség. Felemelte a telefont, aztán tárcsázott.
Claire-t felkavarta szülei látogatása. Az arcát belefúrta a nagy, fehér párnába, ami addigra már teljesen átnedvesedett, patakként folyó könnyei nyomán. Még Rosier gúnyos mondataira sem figyelt oda. Ha bőgsz, mint egy csecsemő, attól jobb lesz? Mit foglalkozol velük? Egyszer mindenki meghal. Ez a természet rendje.
A természet rendje, mi? Mit tudsz te a természetről? Mit tudsz te rólunk, emberekről? Te egy senki vagy! Majd pont te fogsz nekem itt papolni a természetről! Válaszolt vissza gondolatban Claire.
Mondhatsz, amit csak akarsz. A véleményemen nem fog változtatni.
Ki nem szarja le a véleményedet?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése