2015. július 12., vasárnap

V. fejezet, 21. rész

Sziasztok! Ahogy mondtam, itt is van a következő rész, az előző ijesztően rövid volta miatt. Nem is tudok mit írni, így hirtelen, úgyhogy beszéljen helyettem, maga a rész :3 Jó olvasást <3

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Jack és Ben külön autóval mentek, így elkerülhették az esetleges kínos csöndeket. Egymástól függetlenül gondolkozhattak, és nem kellett beszélgetniük sem.
Jack, ígéretéhez híven, felhívta John atyát, és időpontot kért tőle. John atya kisfiú kora óta ismerte Jacket, a család jó barátja volt, még a keresztelkedést is ő vezette le annak idején. John nem volt felszentelt ördögűző, de jobban értett hozzá, mint akárki, akit Jack ismert. Komolyan foglalkozott a démoni erőkkel, tanulmányozta őket, még könyveket is írt róluk, persze csak magának. Soha nem szánta kiadásra. Az atya nagy tiszteletnek örvendett állam szerte, így természetes volt, hogy mindenki hozzá fordult, ha problémája adódott. Ez most jól jött Jacknek, mert John – bár ezt a férfi nehezen tudta elhinni – új információkkal tudott szolgálni a számára.
– Jackie! Minek köszönhetem, hívásodat? – kérdezte barátságosan John, miután felvette a telefont.
– Atyám, baj van. Minél hamarabb találkoznunk kéne!
– Milyen bajra gondolsz, fiam?
Ördögien nagy pácba kerültem – válaszolta a férfi. – Maga az egyetlen, akihez ilyen helyzetekben fordulhatok.
– Megszállásos eset? – aggodalmaskodott John.
– Pontosan. Az egyik ismerősöm lányáról van szó. – Egy fél pillanatra csend támadt a vonal túlvégén. – Atyám! Itt van még?
– Persze, hogy itt. Csak a furcsa egybeeséseken gondolkoztam…
– Ezt hogy érti? – ráncolta a homlokát Jack, miközben kirakta az irányjelzőjét, majd fél kézzel balra tekerte a kormányt.
– Néhány napja felkeresett, egy húsz év körüli fiatal lány. Zaklatott volt, össze-vissza beszélt; a szokásos nóta. Azt állította, hogy egy idegen hang a fejében, dolgokra kényszeríti. Érthető módon, azt hitte, hogy megőrült. Meg volt róla győződve, hogy démon költözött belé.
– Nem értem atyám, mi olyan különös ebben? Fel szokták önt keresni ilyen ügyekben, nem?
– De, de – hagyta rá John. – Akár szokványos esetnek is mondhatnánk, ha ő lett volna az egyetlen, ám sajnos nem így van. Egymástól függetlenül, nők és férfiak látogatnak el hozzám nap, mint nap, azzal a képzettel, hogy megkísértette őket a Sátán. Lassan olyan a templom, mint egy autópálya. Éjjel-nappal dolgozok, gyóntatok, és lelket öntök ezekbe a szerencsétlenekbe.
– Próbálta kiűzni belőlük?
– Nem, mert nincs rá időm. Ha még egy-kettőről lenne szó… tízzel-hússzal mit csináljak? Egyedül kevés vagyok hozzá. Arról nem is beszélve, hogy nagyon kockázatos lenne.
– De hát már csinált ilyet, meg sem tudom számolni, hányszor – érvelt Jack.
– Ez igaz fiam, csakhogy van egy kis bökkenő, ugyanis terhes nőkkel még soha nem próbáltam. Nem tudhatjuk, milyen hatással lenne a magzatra.
Jack szobormerevvé dermedt a kormány mögött, aztán megrázta a fejét.
– Hogy mit mondott? Terhes nők? Mégis hány évesek?
– Húsz, talán huszonegy. Szégyellik, ami történt. Csupán egy árulta el, hogy nem saját akaratából lett állapotos, ám az rejtély, hogy kitől, és hogyan.
– Lehet, hogy erőszak? Esetleg családon belüli? – Jacknek egyre jobban nem tetszett a dolog.
– Erősen kétlem, fiam. Valamennyiüknek jól ismerem a szüleit. Nem tudnám róluk elképzelni.
– Biztosan terhesek? Azt mondta atyám, hogy csak pár napja…
– Igen, ez biztos! Láttam. Többen azt mondták, hogy egy-két napja történt, viszont mikor beültek a gyóntató fülkébe – megjegyzem alig fértek be –, úgy néztek ki, mintha már legalább négy hónaposak lennének.
– Nem lehet, hogy hazudtak?
– Minden elképzelhető, de egy ilyenben miért hazudnának? Azért jönnek el hozzám, hogy bevallják a bűneiket.
– Maga mondta: szégyellik, hogy ilyen fiatalon estek teherbe – morfondírozott Jack.
– Tudom, mit mondtam, ahogyan azt is, hogy igaz, amit állítanak. Jó emberismerőnek tartom magam, így általában el tudom dönteni, hogy mikor titkolóznak előttem.
– Értem, atyám.
– Ha az ismerősének igaza van, és tényleg megszállták a lányát, akkor az a lány, csak egy a sok közül. Beszéltem már a feljebbvalóimmal, és ők is értetlenül állnak a dolog előtt. Elrendelték az áldozatok teljes kivizsgálását, hogy biztosak legyenek benne, nem csak tömeghisztériáról van-e szó, ám én tudom, hogy nem. Láttam a szemüket, Jack! – A pap hangja rémülten csengett, Jack pedig hitt neki. – Azonnal ki kell derítenünk, hogy mi a fészkes fene folyik, különben itt kő-kövön nem marad. Abból semmi jó nem fog származni, ha a Sátán beteszi ide a lábát!
– Nyugodjon meg, atyám! – mondta Jack. – Sietünk, hamarosan Madisonba érünk.
– Rendben, fiam! Tudod, hol találsz.
Jack elköszönt, majd bontotta a vonalat, ám nem tette el a telefont; Bent tárcsázta. Köszönés, és bevezető nélkül, csak ennyit mondott, mikor a férfi fogadta a hívást:
– Felhívtam a papot. Madison felé vedd az irányt!
– Oké! – válaszolta Ben, és letette a mobilt.
Jack úgy döntött, hogy majd akkor sokkolja a hírekkel Bent, amikor már odaértek. Lehet, hogy Claire már állapotos, csak ezt se Mary, se Ben nem tudja? Így morfondírozott a férfi. Ha igen, akkor hatalmas szarba keveredtek, de nem akkorába, amit le lehet törölni a cipő talpáról, hanem akkorába, ami beteríti az egész utcát, és olyan áron tudsz belőle kimászni, hogy közben az egész ruhádat bepiszkítja. Most először sajnálta meg Bent azóta, hogy meglátta Lexi nappalijában terpeszkedni.
Viszont az a lehetőség is fennáll, hogy őt kihagyták a babaváró buliból, hiszen a többi áldozatnál sem lehet pontosan tudni, hogy mi is történt valójában. Jack erősen kételkedett benne, hogy a démonok is képesek lennének a szaporodásra. Már ha ez is az ő művük, és nem csupán véletlen egybeesés… De hogy ennyi véletlen legyen!
Jack sosem hitt a véletlenekben. Hitte, hogy minden okkal történik, hogy meg van írva a sorsa mindenkinek. Úgy képzelte el, hogy van egy nagy könyv, amiben lehetséges alternatívák vannak. Ha például George Smith ezen az úton indul el, akkor lehetséges, hogy ez és ez történik vele, ha viszont a másik úton halad tovább, akkor ez és ez. Valamilyen szinten mi irányítjuk az eseményeket, de nem mindegyiket.
Lehetséges, hogy Claire csak puszta véletlenségből került bele a buliba, mintha keresnél egy megadott címet, csak rossz ajtón lépnél be. Vagy a sors direkt rossz lapokat osztott neki. Szándékosan vezették a rossz ajtóhoz, mintha tervük lenne vele. Minden elképzelhető. Ezen a szinten már csak a feltételezések maradtak. Jack úgy érezte, eltávolodtak a tények szilárd talajától. Remélte, hogy egyszer fény derül minden megválaszolatlan kérdésre.
Ezalatt Ben, Charlie-val beszélt:
– Sikerült, öreg! Beszéltem Jackkel, és nehezen, de elvállata az ügyet! – újságolta lelkesen barátjának.
– Ezek szerint nem ment simán a dolog – állapította meg Charlie.
– Hogy őszinte legyek… pontosan erre számítottam. Hálás vagyok neki, amiért segít – mondta Ben, és nem is hazudott.
Legszívesebben jó erősen megölelte volna Jacket, és körbepuszilgatta volna, Lexivel együtt.
– Jacknek sincs ötlete, hogy mi ez az egész? – kérdezte Charlie.
– Senkinek sincs, barátom – válaszolta csüggedten a férfi. – Most Madisonba tartunk, Jack egyik pap ismerőséhez. Nem tudom, ki az ipse, de nagyon remélem, hogy érti a dolgát, mert ha nem, akkor csak időpocsékolás.
– Jól van, Benny! Amint Appletonba értek, azonnal tájékoztass!
– Rendben! – válaszolta Ben, aztán elköszönt Charlie-tól.
Amint a mobil az anyósülésre került, ismét megcsörrent. A férfi a kezébe vette, majd elkomorult az arca, a kijelzőn ugyanis Mary neve villogott. Fogalma sem volt, hogy mit mondhatna neki.
– Szia, kicsim! Minden rendben?
– Itt igen, de nálad? Mesélj már, mert megőrülök! – Az asszony hangja hisztérikusan csengett.
– Eddig jól alakul minden. Beszéltem Jackkel, most pedig egy paphoz tartunk.
– Paphoz?
– Igen. Ha lehet, akkor sürgetni fogom az ördögűzést.
– És ha baj lesz belőle?
– Nem lesz! – jelentette ki zárkózottan Ben. Ebbe a lehetőségbe bele sem mert gondolni. – Hívlak, ha tudunk valami biztosat, kicsim! Ne aggódj! Bízz bennem!
– Bízok – mondta Mary, de a szavaira rácáfolt a hangsúlya.
Bennek olyan érzése támadt, mintha egy robothoz beszélne. Mary színtelen hangja megrémítette.
– Szeretlek, de most le kell tennem! Próbálj meg aludni, és üdvözlöm Betépett Besst!
Erre egy halk kuncogás volt a válasz. A férfi füleinek szinte zene volt, Mary nevetése. Vissza sem tudott emlékezni, mikor hallotta utoljára az asszony önfeledt kacagását.
– Én is szeretlek, mackó!
Ben elmosolyodott, majd letörölte az arcán végig gördülő könnycseppet. Mikor elköszöntek egymástól, a férfi újra ledobta a telefont maga mellé az anyósülésre, és úgy szorította a kormányt, hogy az ujjai belefehéredtek. Minden reményét egy ismeretlen emberbe kellett helyeznie, ami elképzelhetetlenül nehéznek bizonyult a számára.
Tudta, hogy Jack régi barátja, de be kellett látnia, hogy Jack sok kétes hírű barátra tett szert az elmúlt évek során. Csak vissza kellett gondolnia Tessre, aki egy prostituált volt, Jimmyre, aki a hajtó életmód mellett, felcsapott betörőnek is. Persze csak gazdasági okokból, ahogy ő fogalmazott, hogy tudja fedezni a kiadásait. Rob hírhedt drogdíler, ugyancsak gazdasági megfontolásból.
Bennek hirtelen csupán ennyi jutott az eszébe, de ez is bőven elég volt ahhoz, hogy ne bízzon vakon Jack messziről jött ismerőseiben, viszont meg volt kötve a keze. Ebben a helyzetben minden segítség jól jött! Már ha ez az atya segítséget tud nyújtani…
Rákanyarodtak a 151-re, és azon robogtak tovább. Mindkét férfit kétségek gyötörték, ahogy Maryt és Claire-t is.
A lánynak óráról órára jobban gömbölyödött a hasa, amitől pánikba esett. Tudta, hogy ez nem normális, hogy képtelenség! Járt ő is biológia órára. A teste abnormálisan viselkedett. Egy örökkévalóságnak érezte azt a néhány órát, amit a vécékagyló mellett térdelve töltött. Ahogy Baál tűz mardosta alakja kezdett a homályba veszni, úgy tört fel benne egy számára eddig ismeretlen érzés: az élni akarás!
Nem hagyhatja, hogy a sátángyerek megszülessen! Valamit mégis tennie kell ellene. A pár napja előhívott képességét, tovább finomította, így most már teljesen ki tudta zárni a gondolataiból Rosiert, ha akarta. Ehhez viszont nyugodtan, öntudatosan, hideg fejjel kellett gondolkodnia, ami nem nagyon volt jellemző rá. Mindig is egy hirtelen haragú, nemtörődöm lány volt, aki percek alatt képes feladni mindent. Az utóbbi öt-hat órában ezt is tette: feladta. Hihetetlen, hogy az eltelt két napban, csupán akkor, a fürdőszoba nedves, hideg padlóján gondolt bele jobban saját helyzetébe. Hiszen ő csak egy báb, akit kényük-kedvük szerint felhasználnak, akár egy gumikesztyűt. Kipucolják vele a szaros vécét, utána pedig egyszerűen kidobják a kukába.
Testében váratlanul fellobbant a harag, elborult az arca. Összeszorította a fogait, majd a hányingerrel küzdve felegyenesedett. Az önérzete nem engedte, hogy ezt tegyék vele! Ő van itthon, a Föld az embereké, ahova semmilyen démon nem teheti be a mocskos lábát! Főleg uralkodási célból nem! Nincs joguk hozzá!
A düh kiszorított belőle minden más érzelmet. Mélyeket lélegzett, elzárta a gondolatait Rosier elől – ami ebben az állapotában nem is tűnt olyan nehéznek, mint várta –, azután elhagyta a helyiséget. A démon abban a pillanatban feléledt, Claire minden nyugtalan rezdülését érezte, tudta, hogy utasa át akarja törni a láthatatlan falat az agyában, hogy megtudja, mire készül Claire. De a lány ezt nem hagyta, dacosan folytatta útját a konyha felé. Kizárta a félelmet, éppen úgy, ahogy a démont is. Az agya egyik félreeső zugába száműzte, és ez egyértelműen nem tetszett Rosiernek. Egyre hangosabban, egyre idegesebben dörömbölt, ordított, azonban Claire figyelmen kívül hagyta agonizálását.
Maga mögött hagyta a lépcsőt, és a konyhapulton árválkodó késekhez lépett. Rosier láthatatlan szeme kikerekedett a felismeréstől. Hisztérikusan sikított, dobálta magát a testben, de ezen kívül, semmit sem tehetett. Képtelen volt meggátolni a lányt, aki eddig soha nem tapasztalt erőt gyakorolt.
Erősen rámarkolt a legélesebbnek látszó kés nyelére, aztán gondolkozás nélkül a hasába döfte. Ha egy percig is tétovázott volna, akkor talán nem tudta volna végre hajtani elképzelését. Claire tisztában volt vele: ő mindenképpen meghalna – Rosier már beígérte neki –, legalább úgy haljon meg, hogy a gyereknek is vége!
Mindketten felordítottak. Claire hangosan, Rosier pedig belül vergődött tehetetlenül. A lány belekapaszkodott a pult szélébe, de ujjai lecsúsztak a sima felületről, ő pedig a kőre rogyott, és nem mozdult. A köré gyűlt vértócsa már teljesen eláztatta ruháját, mikor az iszákos szomszéd asszony, Mrs. Donelly rátalált.

2 megjegyzés:

  1. De jó, hogy nem tette ki az előbb megírt komimat :(:(
    Szóval nagyon tetszett, ahogy Claire a kezébe vette az ügyet :D Illetve izgatottan várom mire jutnak majd Jackék :O:O Imááádtam ezt a részt^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, h írtál :P ja, claire végre csinált vmit... :D Tudtam, h tetszeni fog :D

      Törlés