2015. június 7., vasárnap

A Szövetség felbomlik

Sziasztok! :) Ahogy ígértem, egy újabb novellát hoztam nektek, mert úgy vettem észre, hogy sokkal olvasottabbak, mint a Démoni horda részei :D Ez egy abszolút fantasy írás, kicsit kusza, nyitott véggel, ahogy szoktam :P Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni ehhez a bejegyzéshez, csupán annyit, hogy jó olvasást! Véleményeket változatlanul várok, hogy mit, és hol kéne javítani! Sokat segítene :) 10-én érkezem a 15. résszel, ami eseménydús lesz! Ezt garantálhatom :3 Imádlak titeket, köszönöm, hogy rendszeresen olvassátok a történetet, kattintotok!
Puszi! :)

~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~


A Szövetség felbomlik

Tatem városára leszállt a bársonyos éjszaka. Millió csillag vette birtokába az égboltot. Közöttük a Hold úgy terpeszkedett, mint egy méhkirálynő a kaptár közepén.  Briana, nagy barna szemét a magasba emelte. Mindig is arról álmodozott, hogy egyszer majd ellátogat egy másik, távoli bolygóra. Elvágyódott a Földről. Legszívesebben olyan messzire menekült volna, amennyire csak lehetséges. Egy másik bolygó megteszi. Talán odáig nem ér el édesapja vasszigora. Nem kéne megfelelnie mindenkinek. A szüleinek, a szülei által vezetett népnek, de legfőképpen önmagának. Amióta az eszét tudta, mindig boldogtalan volt. Vissza sem tudott emlékezni, hogy mikor kacagott utoljára szívből. Talán még a kiságyában, amikor fogalma sem volt róla, hogy ha felnő, milyen gondok szakadnak majd a nyakába. Egy napon ő örökli a királyságot, de – ellentétben a legtöbb uralkodócsemetével – ő egyáltalán nem vágyott ekkora hatalomra. A hideg is kirázta, ha a fényes, őszintétlen partikra gondolt, amiket minden hónap utolsó szombatján tartottak Surym várában, az otthonában. Surym, Tatem központi részén helyezkedett el, köré épült a birodalom. Ötvennél is több tornyával magasan kiintegetett a többi lakóépület közül. Édesapja mindig is szerette a fényűzést. Többek között, a bál megtartása is az ő ötlete volt.
Briana a tekintetét a tiszteletreméltó palota felé fordította. Akárhány vendég megfordult náluk, mind el volt ájulva a kastély szépségétől. Északtól délig, Cair Núrn birodalmától Ignis királyságáig minden ember áhítattal szólt Surymról, és a benne uralkodó királyról. Briana édesapja, Mangor nem is próbálta leplezni mennyire büszke a kastélyára, ami immár több mint egy évezrede a családja birtokában állt. Folyamatosan csinosítgatta, újítgatta. Briana úgy érezte – nem alaptalanul –, hogy Mangor inkább tekinti a gyermekének Surymot, mint őt.
A lány szomorúan megrázta a fejét, és ismét a csillagokra nézett. Ha csak a kastélyra gondolt, már elfogta a hányinger. Undorodott tőle. Saját börtönét látta benne. Ezért sem várta a napot, mikor a Főtéren kihirdetik: ő örökölte Surymot, s vele együtt az egész Birodalmat! Ilyenkor mosolyogni szokás. Mélyen meghajolni, és a nagyobb hatás kedvéért egy-egy könnycseppet elmorzsolni. Persze a könnyek a meghatottságtól fakadnak, és nem a bánattól. Legalábbis ez lenne a normális menete a koronázási ceremóniának. Lelki szemei előtt már látta is, ahogy ott áll fent a pódiumon, szemek százai szegeződnek rá, míg a fejébe nem nyomják a koronát. Ő meg merev testtartással, karját lóbálva kényszeredetten elhúzza a száját, ami mosoly akar lenni, de mindenki látja, hogy egyáltalán nem az. Majd gépszerűen meghajol, és felhangzik a lanyha taps. Úgy fogja majd érezni magát, mintha egy kést szorítanának a torkához, kényszerítve, hogy fogadja el a trónt.
Nagyot sóhajtott. Lehelete fehér füst módjára szállt a levegőben az arca előtt. Még jobban összevonta magán prémes bundáját. Ez nincs rendjén, gondolta, nagyon nincs. Még csupán az esztendő derekán jártak. Hatalmas forróságnak kéne lennie, még ilyen késői órán is. Briana elszakította tekintetét az égbolttól, maga elé meredt. Jól látszott a tegnap esett hó a deres pázsiton. A lány ismét megcsóválta a fejét. A természet készül valamire…
– Szomorú, ugye?
Briana riadtan összerezzent, majd a hang irányába fordult. Az almafa vastag törzse mögül, a sötétségből kibontakozott a vénasszony púpos alakja.
– Jó estét, Dina! – köszönt illedelmesen a lány.
Dina, a birodalom Látója, figyelmen kívül hagyta a köszöntést. Nagy, véreres szemei, a háta mögött búsan integető csupasz gyümölcsfára vándoroltak.
– A természet készül valamire – mondta ki hangosan Briana gondolatait. – Gyászba öltöztek a fák. Nyári havazásról pedig még az üknagyanyám mesélt, mint amolyan legendát. A Nagy Háború előtt, örökös tél köszöntött a birodalmakra.
Dina szavaitól Brianát kirázta a hideg. Hallott már a Nagy Háborúról. Több mint három évszázada a Birodalmak, és Királyságok fellázadtak egymás ellen. Az uralkodók egymásra mutogattak. Kenturion Birodalma úgy gondolta, hogy a nagy Királyságok mellett neki már nem jutott elég hely, ezért területet akart szerezni magának. Békés megoldás, és tárgyalások helyett, szövetségeseket gyűjtött maga köré. Sikerült elnyernie Emyn Vorn, Bolca, és Glaciem bizalmát. Kenturion uralkodója arra hivatkozott, hogy a birodalma a csomópont. Minden út – legyen kereskedelmi, hajózási – belőle indul. Fenyegetőzött, hogy ha nem kapja meg a környező Királyságokat, akkor lezárja az útvonalakat. Ez meg is történt. A szomszédos Pachemben felütötte a fejét az éhezés. Az emberek fosztogatni kezdtek, kivették a másik szájából az utolsó falatot is. Sokan vándoroltak Tatembe, mint a legközelebbi Birodalomba, ám ott sem volt jobb a helyzet. Végül Tatem, Ignis, Nan Helm, és Caelum uralkodói szövetséget kötöttek, ami annyi év után is töretlen maradt. Caelum büszkélkedhetett a legnagyobb földterülettel, így maximálisan veszélyeztetve érezte magát. Félt, hogy Kenturion be akarja kebelezni, a többi Királysággal együtt. Cair Núrn, Mather, és Finibia semlegességet fogadtak, ám az elhúzódó háborúból kénytelenek voltak kivenni a részüket. Caelum irányításával a Négyes Szövetség – így nevezték magukat az ellenállók – megtámadta Kenturiont. A több tíz esztendeig elhúzódó háború hatalmas áldozatokat követelt. Tatem birodalma porig égett. A tűz még Surym várát sem kímélte. Bár a palota felét meg lehetett menteni, az akkori uralkodó nagy erőfeszítéseket tett a kastély újjáépítése érdekében. Caelum majdnem elnéptelenedett. Ignist, és Nan Helmet sem kímélték a kenturioni hordák. Betörtek Finibiába, Cair Núrnba, és Matherbe is, így a három Birodalom szintén csatlakozott a Négyes Szövetséghez. Hatalmas túlerővel kellett Kenturionnak, Emyn Vornnak, Bolcának, és Glaciemnek szembenéznie. A lázadók katonái porig rombolták Kenturiont, mire a többi Birodalom – félve, hogy hasonló sors vár rájuk – kapitulált. Meglengették a hófehér lobogót, és kiszálltak a háborúból, magára hagyva az elárvult Kenturiont. Az egykor büszke, és kapzsi Birodalomnak nem volt más választása. Sírva emelte a magasba, vértől és hamutól mocskos kezeit.
– Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az intő jeleket. – A lány összerezzent. Annyira beletemetkezett a gondolataiba, hogy teljesen elfeledkezett a vénasszonyról. – A természet mindig figyelmeztet bennünket. – Dina ráncos kezét az almafa felé nyújtotta. – Két éve már, hogy nem terem rajta gyümölcs, idén pedig még dús lombkoronáját is a szekrényében hagyta.
Briana elmosolyodott. Szerette hallgatni Dinát. Akárhányszor találkozott a púpos vénasszonnyal, az mindig sejtelmesen, viccesen beszélt. Legalábbis a lány számára viccesen. Dina egy vérbeli Látnok volt. Mangor is nagyra becsülte. Komolyabb döntései előtt, hosszasan leült tanácskozni Dinával, és mivel általában Dina jól döntött, ezért Mangor szintén. A Birodalom virágzott, senki sem panaszkodott. Briana irigyelte a vénasszonyt képességéért, Dina viszont inkább megszabadult volna tőle. Gyakran átokként emlegette, nem áldásként.
– A sok tudás egy idő után felemészt. Nézd meg, mi lett belőlem! – Ekképpen panaszkodott.
– Sajnálom Dina, de most vissza kéne térnem a kastélyba. Még a végén észreveszik, hogy nem vagyok a szobámban.
Dina révetegen bólintott, majd hirtelen elkapta Briana karját. Olyan erővel szorította, amilyet a lány ki sem nézett volna belőle. A fájdalomtól Briana felszisszent.
– Mondd meg Mangor királynak, hogy minél hamarabb keressen fel. – Briana belenézett a véreres szemekbe, amik most határtalan félelemről árulkodtak.
– Jó, megmondom neki – biztosította a vénasszonyt, majd szelíden lefejtette Dina csontos ujjait a felkarjáról, és hátat fordított neki. Dina még sokáig állt a néptelen udvaron, egyre csak a fejét rázva.

Briana hangtalanul behúzta maga utána a palota nagy, kétszárnyú ajtaját, és elindult a fáklyákkal megvilágított folyosón. Mindig is kísértetiesnek találta a kastélyt, főleg este. A fáklyák halovány fénye szétfolyt a falakra aggatott hatalmas festményeken. A lánynak olyan érzése támadt, hogy a képeken, büszkén feszítő néhai uralkodók, és azok családja, a szemükkel őt követik, és összesúgnak a háta mögött. Megszaporázta lépteit, és nagyot sóhajtott, mikor betette maga után a szobája ajtaját. Leült a kényelmes baldachinos ágyra, s lehúzta magas szárú csizmáján a zipzárt. Hirtelen felkapta a fejét. Eddig azt hitte, hogy rajta kívül mindenki alszik, ám úgy látszik tévedett. Hangos, határozott léptek dobogtak végig a parkettán, mígnem nagy csattanást hallott. A nyugtalanító zajok, csakis a szomszéd szobából szűrődhettek át, ahol édesapja aludt. Majd a csattanást követően, karistoló hangok ütötték meg a fülét, mint mikor valami, vagy valaki kaparja a padlót. Briana felpattant, nem törődve a csizmájával, aminek a szára most búson lógatta a fejét. Az ajtóhoz sietett. Némi habozás után kinyitotta, majd kilépett a félhomályba burkolózó folyosóra. Megtorpant Mangor hálószobája előtt. Sokat kockáztatott. Ha benyit, és ezzel megzavarja az apját, akkor a férfi minden eddiginél nagyobb büntetésben részesíti. Viszont volt egy olyan megérzése, hogy édesapja bajban van. Azok a kaparászó hangok… Végül egy elfojtott kiáltás meggyőzte, hogy a megérzése helyén való. Berontott a helyiségbe, s földbe gyökerezett a lába. A helyiségben káosz uralkodott. A baldachinos ágy az oldalára fordult, a hátát mutatva a lánynak. A faliszőnyeg letépve himbálózott, a nyitott ablakon befújó szélben. Édesapja a parkettán hevert bekötött szájjal. A lábánál fogva vonszolta az ablak felé egy caelumi katona. Briana felismerte, hiszen csak Caelumnak voltak szárnyas zsoldosai. A férfi, szárnyait széttárva ugrott fel az ablakpárkányra. Mangor a padlót kaparta, meg akart valamiben kapaszkodni. A zsoldos, a rémült Briana barna szemébe nézett.
– Üzenetet hoztam Elomirtől, Caelum uralkodójától – szólt mély, búgó hangon. – A Négyes Szövetséget ezennel felbontjuk! Mangor, Tatem uralkodója megszegte a szabályokat, mikor aljas módon kémeket küldött Caelumba. Ezt nem fogjuk annyiban hagyni! Készüljetek!
Még mielőtt a lány akár csak egy lépést tehetett volna, a katona kiugrott az ablakon, magával rántva Mangort is, és öles szárnycsapásokkal eltűnt, a millió csillag pöttyözte éjszakában. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése