2015. május 14., csütörtök

II. fejezet, 9/1

Sziasztok! :) Amint ígértem, fel is teszem a kilencedik rész első felét. Mivel hosszú lett, szétbontottam. Azt hiszem, ez izgalmasra sikeredett, egy kis bepillantást nyerhetünk Ben múltjába, igaz még ködösen, de a végére remélem letisztul majd :) A második fele egy nagy múltba tekintős halmaz lesz (?), szóval készüljetek fel :D Azt holnap teszem fel. Na de nem is húzom tovább az időt, jó olvasást! Véleményezni ér :P
Puszi!
~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ 

 Ben kapkodva szállt ki a Dodge-ból, majdnem a biztonsági övet is elfelejtette kikapcsolni. Mary aggódva követte, előtte szaladó férjét. Ahogy beléptek az iskolába, Ben felé fordult.
– Jobb lenne, ha te kint maradnál, amíg beszélek Charlie-val!
– Akkor mi a francért vagyok itt? – fortyant föl az asszony.
– Később! – intett Ben. – De most kérlek, várj itt!
Mary elhúzta a száját. Nem tetszett neki a dolog, de semmi kedve nem volt vitatkozni, így csupán kedvetlenül bólintott. Ben egy csókot nyomott az arcára, és már ott sem volt.
A férfi türelmetlenül kopogott az igazgatói iroda ajtaján, majd benyitott. A helyiségben le voltak húzva a redőnyök, mint általában, így a barnára festett szoba, még sötétebbnek hatott. Lakója csak annyi fényt engedett be, hogy ne menjen neki semminek. Ben meg sem várta, amíg a szeme hozzászokik a kinti fényesség után, a benti sötéthez. Kezet rázott a mosolygó igazgatóval, és leült vele szemben, a kényelmes bőrfotelek egyikére.
– Mondd, Benny! Mi olyan sürgős, amit telefonon nem lehet megbeszélni? – Charlie előhúzta elmaradhatatlan pipáját asztala fiókjából, és komótosan rágyújtott, Ben pedig kihalászott egy szál cigarettát a dobozból.
– Súlyos problémám van, Charlie! Nagyon remélem, hogy te tudsz nekem segíteni!
– Ki vele! – biztatta Charlie.
– Egy démon került az utamba, öreg!
Charlie elképedt, az arca megnyúlt, Ben jól látta a félhomályban. Másodpercekig szóhoz sem jutott. A pipafüst beborította mindkettőjüket.
– Egy démon? – ismételte megrökönyödve.
– Az!
Az igazgató mélyen hallgatott. Elgondolkozva bámult maga elé.
– Ez Jackre tartozik, ez a szakterülete. Miért nem őt hívtad?
Ben lehamuzta a cigijét, és elhúzta a száját.
– Tudod, hogy – enyhén fogalmazva - nem felhőtlen a kapcsolatunk. Nem éppen barátilag váltunk el egymástól.
Charlie bólintott.
– Mikor kijelentetted, hogy kiszállsz, nem viselte valami jól, ez igaz, de ez nagy falat lenne nekünk, te is tudod!
Bennek egyet kellett érteni a barátjával.
– Az isten verje meg! Tíz éve, hogy abbahagytam! Miért pont most talált meg a rohadék? – Erélyesen rácsapott a lakkozott asztallapra, minek következtében az üveg hamutartó nagyot ugrott.
– Ki az érintett? – kérdezte homlok ráncolva Charlie.
– Claire – válaszolta fásultan a férfi. – Máskülönben nem is jöttem volna!
– A kurva életbe! – morogta az idős férfi.
Síri csend telepedett az irodára. Ben elnyomta a cigit, és egy újabbra gyújtott.
– Mindenben segítek, amiben tudok, Benny! – biztosította Charlie. – De beszélned kell Jackkel! Amilyen gyorsan csak lehet! Nem várhat!
– Tudom, Charlie, tudom! Bár nem szívesen, de fel fogom keresni…
– Jobbat most nem tudok sajnos mondani. Biztos vagy benne, hogy démon?
– Persze, hogy biztos vagyok benne! – válaszolta ingerülten a férfi. – Épp elégszer láttam ilyet, ennek ellenére egyedül nem vagyok képes megbirkózni vele.
– Értem – bólintott komolyan az igazgató. – Tudod, mit kell tenned… Félrevezetés! Viselkedj normálisan a közelében, semmiféleképpen ne gyanakodjon rád, mert akkor elbújik. Meg kell nyugtatni, hamis biztonságérzetet kell benne kelteni, attól megmutatja magát, így könnyebb lesz megszabadulni tőle. Derítsd ki, hogy hívják! Ha tudjuk a nevét, nyert ügyünk van.
– Találkozhattam már vele korábban – mondta halkan Ben, csakúgy magának. – Van egy olyan érzésem, mintha ismerne. Viszont ha így van, akkor ez akár bosszú is lehet…
– Vissza tudsz emlékezni az ördögűzésekre, melyeken részt vettél? – Charlie ismét kihúzta az asztalfiókot, majd tollat és egy lapot vett elő belőle. Ben megrázta a fejét.
– Homályosan…
– Gyerünk! Gondolkozz! – unszolta barátja, tollával a fényes asztalfelületet kopogtatva.
Ben lehunyta a szemét, és lázasan kutatott az agyában. Akár egy diafilm, úgy pörögtek előtte a képkockák: Mary az ágyban, egy könyvvel a kezében, Claire, amint füzetei fölé görnyed ceruzája végét rágva… Még korábbi kell… Ő, Ben dolgozatokkal a kezében… Rengeteg emlék az egyetemről, a kollégáiról, Sturól, az örökmozgó Chrisről, a mindig jóindulatú Liz Cookról… Korábbi! Korábbi! Makacsul unszolta magát, ám ahogyan egyre mélyebbre csúszott, az örvényként kavargó képek tengerében, annál pontatlanok voltak, elmosódottak, akárha egy tejüveg mögül nézné őket. Gyakran csupán egy-egy mondatfoszlány hatolt a fülébe, vagy szagok, érzések. Régi barátjára, bajtársára gondolt, Jackre, és a megismerkedésükre… Tudta, arra a napra mindig is emlékezni fog, mégpedig kristálytisztán…
Megállította a képeket, majd egyesével kezdte el őket vizsgálni. Egy vámpír, éles, koszos körmeivel végigszántja a hátát, pontosan a gerince mentén… a mai napig nem gyógyult be teljesen… A házuk pincéjében, patkányokon kísérletezik… Megvallja feleségének, hogy miért tűnik el napokra, és miért szabdalják hegek a testét… Jack révén megismerkedik Charlie-val… Betöri egy motelszoba ajtaját, meglátja a kisfiú szétmarcangolt teste fölé hajoló, se emberi, se állati lényt; a licantropot, ami a következő pillanatban nekiront – mancsai a mellkasához csapódnak –, ledönti a lábáról, aztán Ben gondolkodás nélkül lecsapja a szörny fejét egy hosszú pengéjű bárddal…  Egy csapat, elszánt boszorkány elől futnak Jackkel New York utcáin… Egy antimon izmos karjai fonja körbe a testét… Egy barátságtalan helyiségben találja magát, csupasz falak veszik körül. Látja a szoba közepén felállított széket, benne egy megkötözött, kíntól eltorzult arcú férfi ordít, túlharsogva Jack kántálását. Ben elborzadva áll a habzó szájú, kifordult szemű férfivel szemben, és csupán egyetlen dolgot akar: legyen már vége!
– Azazel – morogta a férfi, Charlie pedig némán leírta a nevet.
Ben tovább vizsgálgatta emlékeit. Ezúttal négyen állnak körbe egy rángatózó nőt. Izzadságtól csatakos, piszkosszőke haja rátapad az arcára, méregzöld szemei a mennyezetet bámulják, úgy visít…
– Rosier. – Charlie ezt is lejegyezte.
Egy négy éves forma kislány bokáján, és csuklóján erős kötelekkel, melyek mélyen a bőrébe vágnak, szitkokat kiált rájuk, míg édesanyja zokogva kuporog a szoba sarkában…
– Furcalor.
Innentől kezdve felgyorsulnak a képek. A megvadult családapa elől menekül a családja… Egy kicsavarodott kezű, lábú férfi hever a hideg kövön… Az asszony, tompa puffanásokkal csapkodja fejét a falhoz… A hatéves kisfiú könyörtelen mozdulattal tekeri ki húga nyakát… Ben megállás nélkül sorolni kezdi a neveket, Charlie szorgalmasan körmöl:
–  Haurus, Mammon, Dumah, Belphegor.
Ben ekkor kinyitotta a szemét, és belebámult az igazgató gondterhesen csillogó szemébe. Charlie letette a tollat, elhúzta a száját, majd hátradőlt bőrfotelében.
– Csodálatos. Csak hét jelölt jöhet szóba, már ha ragaszkodsz az elméletedhez, miszerint már találkoztatok korábban.
– Igen, úgy érzem – ráncolta a homlokát Ben. Barátja szavai kissé elbizonytalanították. Miből gondolja, hogy ismeri a betolakodót? Nem tudott ésszerű választ adni rá.
– Figyelj! Én utána nézek ezeknek – itt a papírra bökött – aztán hívlak, ha találtam valamit, te pedig légy nagyon óvatos! Ne ingereld, ne tegyél semmi olyat, ami árthat az ügynek, értve vagyok?
Ben elhúzta a száját.
– Persze, feltéve, hogy elfelejti a fenyegetésemet. – Charlie sötéten, gyanakodva pillantott a férfire.
– Mit tettél? – kérdezte halkan.
– Azt, amit minden ember tett volna! – emelte fel a hangját Ben. – Megmondtam neki, hogy visszaküldöm a pokolba!
– Elment az eszed? Hát semmit nem tanultál az alatt a néhány év alatt, míg Jack mellett voltál? Szerinted okos dolog, így bánni azokkal a lényekkel?
– Nem gondolkodtam! – fakadt ki Ben, és széke karfájára csapott. – Megtudtam, hogy az egyetlen gyermekemet megszállták, ráadásul tehetetlen vagyok az ügyben! Elszállt az agyam! Kövezz meg érte!
– Jól van, jól van. – Charlie megadóan emelte karját a magasba. – Csak azt akarom mondani, hogy remélem, legközelebb már óvatosabb leszel.
– Úgy beszélsz róla, mintha ez egy újabb átlagos akció lenne – jegyezte meg sötéten Ben, majd felegyenesedett.
– Benny… én…
– Semmi baj, öreg! – vágott barátja szavába a férfi. – Igazad van.
Hátat fordított az igazgatónak, majd búcsúzóul mutató-és középső ujját felmutatva, kilépett a helyiségből.
Amint behúzta maga után az ajtót, nagyot sóhajtott. Az eltelt pár évben mindent megtett, hogy újra felvehesse a kapcsolatot Jackkel. Azonban a férfi, folyton kerülte őt, nem válaszolt az sms-ekre, a hívásokra. Ben fejében párszor már megfordult, hogy talán nem is él, azonban ezt a feltevést állandóan elhessegette. Arról azonnal értesült volna…
Dühös volt. Azt hitte – naivan –, hogy egy életre maga mögött hagyhatja a múltját, ám úgy látszik, tévedett. A világért sem akarta belekeverni Maryt, azonban nem volt más választása. Ebben az esetben a lányukról volt szó, az asszonynak tudnia kellett mindenről!
Mary a kék takarítóruhába öltözött Ann-nel beszélgetett. Nem nagyon tudott odafigyelni a nőre, gondolatai egészen máshol jártak. Nem szívesen hagyta otthon a beteg Claire-t. Remélte, volt értelme annak, hogy eljött a férjével Charlie-hoz. Rossz előérzete támadt, olyan anyai megérzés féle. Tudta, hogy a lánya komoly veszélyben van, és azt is tudta, hogy Ben mitől olyan ideges. Arra gyanakszik, hogy Claire nem önszántából viselkedik így! Fogalma sem volt, hogy miért gondolja ezt, de biztos volt benne, hogy így van. Lehet, hogy Ben múltjával van összefüggésben? Mert ha igen, akkor eléggé benne vannak a lekvárban.
– Azok az átkozott kölykök, mindig akkor trappolnak végig a sáros bakancsaikkal, amikor frissen fel van mosva – panaszkodott éppen Ann, Mary pedig megértően bólogatott, holott egyáltalán nem figyelt a feldúlt takarítónőre. Mintha kilométerekről hallotta volna a hangját. Az igazgatói iroda ajtaját bámulta. Vajon miről beszélhetnek?
Ahogy Ben kilépett az irodából, Marynek görcsbe rándult a gyomra. A férfi gondterheltnek látszott.
– Senki nem szól rájuk! – hatoltak a fülébe Ann szavai. – Összetehetnék a két kezüket, amiért még nem mondtam fel! Ennyi pénzért senki nem vállalná el ezt a piszkos melót!
– Bocsásson meg, de most sürgős dolgom van – szakította félbe Mary a takarítónőt, azzal otthagyta az aula közepén. Ann a partvis nyelére támaszkodva nézett utána.
– Elkényeztetett asszonyok – morogta az orra alatt. – Nem érzik át mások problémáját. Pont, mint a szomszédom! Az is, mekkora hárpia!
Mary nem hallotta szavait, de ha hallotta is volna, akkor sem foglalkozott volna vele. Kezét tördelve lépett oda Benhez.
– Mi a fészkes fene folyik itt? Megmagyaráznád?
Ben vett egy mély lélegzetet.
– Előbb menjünk haza, otthon beszéljük meg, vagy a kocsiban, de ne itt – félve pillantott Ann felé, aki szemlátomást egy kis szaftos pletykára éhesen, egyre közelebb söprögetett hozzájuk.
Mary is követte a tekintetét, majd bólintott.
Percekkel később, miután becsapták a Dodge ajtaját, Ben homlokát ráncolva a felesége felé fordult. Nem tudta, hogy mégis hogyan kezdje el, ezért egyből a lényegre tért.
– Claire-rel komoly problémák vannak. – Na, nem mondod? kommentálta magában az asszony. – Nagyon úgy fest a dolog, hogy nem teljesen önmaga. – Rettenetesen hülyén hangzott a mondat a férfi szájából, de ez volt az igazság. Mary reakciója megegyezett Charlie-éval. Megnyúlt az arca a döbbenettől.
– Hanem? Bökd már ki! – Szája kiszáradt, a vérnyomása az egekbe szökött.
– Emlékszel még a houstoni esetre? – Az asszony értetlenkedve megrázta a fejét. – Na, és New Yorkra? Austinra? Memphisre? Detroitra? – Marynek megcsillant a szeme, kezdte kapisgálni, mire akar célozni a férfi.
– Azt akarod mondani…
– Egy démon szállta meg – jelentette ki tárgyilagosan Ben, és abban a pillanatban az asszony tudta, hogy nem téved.
Úgy érezte, mintha éveket repült volna vissza az időben, mikor megtudta, hogy a férfi, akit szeret, mivel foglalkozik, komolyan elgondolkozott azon, hogy egy: Ben megőrült, kettő: fejvesztve elrohan, és vissza sem néz. Aztán Ben kijelentette, hogy kiszáll, és ettől Mary kimondhatatlanul megnyugodott. Most pedig, tessék! Már megint itt tartanak! Feltette a több ezer dolláros kérdést:
– Most mit csináljunk?
Ben majdnem megvonta a vállát, mikor eszébe jutott a legkézenfekvőbb ötlet.
– Felkeresem Jacket.
Nem szívesen mondta ezt ki, de tudta, hogy ebben a helyzetben ezt kell tennie. Mary egyetértően bólintott, bár legszívesebben megkérdezte volna tőle: Jól átgondoltad? Biztosan ezt akarod? Tudta, hogy Ben nem akarja, de meg van kötve a keze. Ha pár kósza vámpírról lenne szó, akkor eszébe sem jutott volna Jack. Ám ebben az esetben, muszáj volt, és a muszáj az nagy úr, ám!
Amint haza értek, Ben egyből az emeleti irodája felé vette az irányt. Leült az asztalához, és a kezébe vette a telefont. Hosszasan bámulta a készüléket, mintha csak arra várna, hogy a kezében füstölögni kezd, és felrobban. Eszébe jutott az első találkozása Jack Harris-szel…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése