2015. május 1., péntek

II. fejezet, 7. rész

Sziasztok! :) Annak örömére, hogy ma nincs senki sem otthon, május elseje alkalmából folytatódik a történet, immár a második fejezettel! :) Remélem elnyeri a tetszéseteket, kicsit beindulnak az események, Ben is akcióba lendül. Nem is árulok el többet, csupán annyit, hogy ez már a második nap, rohamtempóban zajlanak a dolgok. Szemszöget most nem írok, mert szerintem követhető lesz :) Jó olvasást!
Puszi! :)
~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Claire zihálva felült az ágyon. A hold ezüstösen világított be az ablakon. Hajnali egy fele járhatott. A lány lehunyta a szemét, és próbált megnyugodni. Mélyeket szippantott, majd kikelt a takaró alól, és az ablakhoz sétált. A legkisebb mozdulat is kínszenvedéssel járt. Törött orra lüktetett, a lehorzsolódott térdén feszült a bőr, kificamodott bokájára meg alig tudott ráállni. Minden egyes lépésnél, összerándult a teste. Óvatos mozdulatokkal szélesre tárta a szárnyakat, hogy beengedje az éjszakai levegőt. Úgy érezte, szüksége van rá. Kikönyökölt a párkányra, és belebámult a sötét messzeségbe. Nem látta a fényárban úszó Pierce Parkot, se a gyönyörű tájat, melyet Ben annyira szeretett. Gondolatai teljesen máshol jártak.
Álmában, vérvörös paripán lovagolt, egy macskakővel kirakott utcán. Tényleg utca volt? Nem tudta volna megmondani, hiszen – mint általában – az álomképek mindinkább elhomályosodtak előtte. Az út két oldalán, ahol a járdának kellett volna lennie, rothadó hústól bűzlő ketrecek magasodtak, bennük oszladozó emberekkel. Emberekkel? Jó, oké, fogjuk rá… Mikor rájuk nézett, el sem borzadt, mintha ez lenne a világ természetesebb dolga. Végeérhetetlenül vágtatott, majd az egyik ketrecnél megállt, és közönyösen bepillantott a rácsok mögé. A büdös kalitka hátsó sarkában, lehajtott fejjel, egy csont sovány alak kuporgott. Hosszú barna haja csimbókosan lógott, melléig felhúzott térdére. A cella falán vérrel írt felirat csillogott, azonban nem tudta elolvasni, számára idegen nyelven íródott. Mikor a félmeztelen lény felnézett rá, saját magára ismert benne.
A vad módjára bezárt Claire-nek, nagy, sötét, pupilla nélküli szeme volt, majd mikor sikolyra nyitotta száját, elővillant fogatlan, vértől vörös ínye.
Ekkor riadt fel. A szívére szorította a kezét, ami még mindig úgy zakatolt a mellkasában, mintha azon nyomban ki akarna ugrani a nyitott ablakon, a csillagtalan éjszakába. Izzadságtól nedves pizsamája a hátára tapadt, amitől fázott is kicsit, és a fejébe ismét fájdalom nyilallt. Halkan felnyögött.
Mindig is hitt az álmokban. Úgy gondolta, hogy komoly jelentéssel bírnak, és hülyeség figyelmen kívül hagyni őket. Az álom megmutatja az ember titkos félelmeit, frusztrációit. Ezzel a látomással azonban nem tudott mit kezdeni. Megmagyarázhatatlan szorongás telepedett rá. Hirtelen olyan érzése támadt, hogy nincsen egyedül, és minden lépését figyelik.
Kezdett fázni, így hát visszazárta az ablakot, és bebújt a takaró alá. Még a fejére is ráhúzta, és magzatpózba gömbölyödött, akár egy kisbaba.
Aznap éjjel senki nem tudott nyugodtan aludni a házban. Mary félálomban forgolódott, és értelmetlen szavakat motyogott, míg Ben feküdt mereven, és a plafont bámulta.
Reggel azonban semelyikük nem adta ennek jelét. Úgy viselkedtek, mintha mind a hárman, kellőképpen kipihenték volna magukat. Maryt korán kivetette magából az ágy, és öt órakor már ott sertepertélt a konyhában. Ablakot nyitott, és kiment a postaládához, hogy kiürítse. Éppen a szokásos adag kávéját főzte, mikor – nagy ijedtségére – váratlanul megcsörrent a falra szerelt vezetékes telefon. Kikerekedett szemmel bámult rá. Ki a fene lehet az, ilyenkor? Ruganyos léptekkel odabattyogott, és felvette:
– Igen, tessék!
A vonal túloldaláról, egy felháborodott hangú nő válaszolt:
– Jó reggelt kívánok! – Arrogáns hangja bántotta az asszony fülét. – Ben Davist keresem!
– A felesége vagyok – válaszolta Mary, és még jobban elcsodálkozott.
– Nagyszerű, maga is megteszi. Tud róla, hogy tegnap délután a lánya brutálisan megverte az én Abbymet?!
Mary eltátotta a száját, másodpercekig nem is tudott megszólalni.
– Elnézést! Megtudhatnám a nevét? - nyögte végül.
– Hát persze, hogy megmondom! Kate Jones vagyok! Abby Jones édesanyja!
– Üdvözlöm Mrs. Jones…
– Maga csak ne üdvözölgessen engem! – Mrs. Jones hangja élesen csattant, és Marynek el kellett tartania a telefont, nehogy halláskárosodást szenvedjen. – Ha lehet, akkor bíróság elé viszem az ügyet! – sivította a nő.
– Bocsásson meg – hogy majdhogynem hajnalban zargat a lakásomon, akarta mondani, végül mégis így folytatta –, de nem hiszem, hogy odáig kéne fajulnia ennek az egésznek.
Mary próbálta nyugtatni a dühös asszonyt, ám ezzel csak azt érte el, hogy még jobban felhergelte, már ha ez lehetséges volt egyáltalán.
– Mit képzel magáról, hogy majd nekem megmondja, mit csináljak, és mit ne?! Az én Abby lányomat tegnap el kellett vinnem az orvoshoz, hogy helyre rakják a vállát. Iszonyú kínokat élt át! – Mrs. Jones úgy ordított, mintha ő élte volna át azokat az iszonyú kínokat, amiről beszélt.
– Sajnálom, de az esetről nem tudok semmit – mentegetőzött Mary, közben meg megfelelő szavakat válogatott, amikkel majd leszidhatja Claire-t. Úr isten! Mit csináltál, te lány?
– Egyből gondoltam! Milyen anya az ilyen?! Erőszakra nevelni a gyereket?! Felháborító! A maga lánya, minden ok nélkül neki támadt Abbynek. Szegény lányom, csupán várta a buszt! Jó lenne, ha a kölyke körmére nézne néha!
– Asszonyom! Nem hiszem, hogy ilyen hangnemben kéne beszélnie velem.
– Úgy beszélek, ahogy akarok!
Marynek most már tényleg el kellett tartania a fülétől a kagylót, úgy is nagyon jól hallotta Mrs. Jones minden egyes szavát. Azon sem csodálkozott volna, ha a hangzavarra Ben is felébred.
– Azt ajánlom, hogy fogadjon egy ügyvédet!
– Elnézést! Megtudhatnám, hogy pontosan mi is történt?
Mrs. Jones vett egy nagy levegőt, mintha azzal az egy nagy levegővel akarná végig mondani az egészet.
– Az én Abbym békésen állt az iskola előtti buszmegállóban a barátaival, amikor is a maga lánya támadóan odalépett hozzá, és a hajánál fogva lerántotta a földre. Ütlegelte, és rugdosta, még az arcába is köpött! Olyan szavakkal illette az én drágámat, amit nem szívesen mondanék ki hangosan. Elhordta mindenféle utcalánynak, ez a szebbik megfogalmazás. – Itt pár másodperc szünetet tartott, majd folytatta: – Persze azért az én Abbym sem hagyta magát, párszor megütötte a kölykét, de sajnos komolyabb sérülést nem tudott okozni!
Az arrogáns nő szavai hallatán, Marynek ökölbe szorult a keze. Kis nyugalmat erőltetett magára. Nem akart lesüllyedni Mrs. Jones szintjére.
– Nézze, hölgyem. Amint Claire felkelt, beszélek vele! Úgy gondolom, hogy semmi szükség nem lesz ügyvédekre, nyugodtan el tudjuk intézni ezt egymás között is. Kérem! Miután beszéltem a lányommal, leülhetnénk és megvitathatnánk az esetet.
– Ide figyeljen, Mrs. Davis…
– Csak ennyit kérek, hölgyem! Legyen szíves! Váltanék pár szót Claire-rel is.
Mrs. Jonesnak nem tetszett, hogy a szavába vágtak – ezt Mary pontosan tudta – viszont a vonal túlvégén hirtelen csönd lett. Az asszony már kezdte azt hinni, hogy egyszerűen rárakták a telefont, mikor Mrs. Jones újra megszólalt:
– Legyen! Ma még hívni fogom! – Azzal köszönés nélkül lecsapta a kagylót.
– Bunkó paraszt – dörmögte Mary, majd ő is visszatette a telefont a helyére.
Pár percig csak állt az üres konyhában, nem volt egyszerű megemésztenie a hallottakat. Hogy Claire ilyet tett volna? Elképzelhetetlen volt a számára. Minél tovább rágódott a dolgon, annál idegesebb lett, ezért úgy határozott, hogy azonnal felmegy a lány szobájába, és tisztázza vele, ezt a nyilvánvaló félreértést. Hiszen az lehetetlen, hogy ilyet csinált volna! Képtelenség! Mrs. Jones drágalátos Abbyje biztosan kiszínezte a történetet! Erre Mary akár mérget is vett volna.
Nagyot ugrott, mikor hangos sziszegés jelezte, hogy készen van a kávé. Az asszony a szívére szorította a kezét, odalépett és elzárta. Nem töltötte ki magának, ugyanis már nem volt rá szüksége. Kate Jones váratlan telefonja kellőképpen felébresztette.
Feltrappolt a szűk csigalépcsőn az emeletre, majd kopogás nélkül benyitott a lánya szobájába. Claire még aludt. Amint a nő belépett a helyiségbe, pokoli forróság csapta meg, mintha egy kazánházba nyitott volna. Mi a franc…?Körbe kémlelt a szobában, bár feleslegesen. Tudta ugyanis, hogy Claire-nél nincs radiátor, se semmi, ami ekkora hőt tudna leadni. Emiatt gyakran veszekedett is Bennel, hiszen Claire szobája télen olyan volt, akár egy kripta. Szinte látszódott bent a lehelet. Csodával határos módon, azonban a lány csak nagy ritkán betegedett meg. Rettenetesen erős immunrendszerét az apjától örökölte.
Mary épphogy megkerülte az ágyat, és máris leizzadt. Hogy képes ilyen melegben aludni? Vagy velem van a baj, és csak én érzem úgy, hogy mindjárt meggyulladok?
Lehajolt a lányához, és gyengéden megrázta. Ez a meleg belőle jön! Állapította meg döbbenten, és visszarántotta a kezét. Claire bőre olyan tüzes volt, hogy képtelenség volt hozzá nyúlni. Azonnal el kell vinni orvoshoz! Akár negyven fölött is lehet a testhőmérséklete! Az asszony tudta, hogy ez életveszélyes.
Claire azonnal felriadt, amint az anyja hozzáért, és bágyadtan pillantott fel rá. Ébredéskor a szeme színe, mindig egy árnyalattal világosabb, ám most mintha sötétebb lett volna.
Az asszony elrejtette aggodalmát, és lágy hangon megszólalt:
– Ébresztő, kicsim! Orvoshoz kell mennünk.
Claire nyűgösen felmordult, és a másik oldalára hengeredett. Még a takarót is a fejére húzta, jelezve, hogy hagyják békén, még túl korán van. Mary azonban nem adta fel. Tétova mozdulattal, ismét felé nyúlt, és megsimogatta a takarót, ott ahol a feje domborodott.
– Clairry, beszélnünk kell!
A lány meg sem moccant. Még mindig tűz forró! Az asszony úgy határozott, hogy mielőtt elvinné az orvoshoz, bedugja a hideg zuhany alá. Talán attól majd csillapodik a láza.
Maryről patakokban folyt az izzadság, ezért odalépett az ablakhoz, és szélesre tárta, beengedve ezzel az áprilisi szellőt. Egy darabig becsukott szemmel állt az ablak előtt, élvezve a hűs levegőt.
Visszafordult az ágy irányába, és ismét ébresztgetni kezdte a lányát.
Fél óra könyörgés után, Claire végre felkelt, és elcsoszogott a fürdőszobába. Az asszony összeráncolt homlokkal nézett utána. Szemmel láthatóan nehezére esett minden lépés, amit megtett. Marynek eszébe jutott az apja, az öreg Marvin, aki hatvan éves korában sétált így át a szobán.
A lány összeszorított ajakkal csoszogott át a fürdőszobába. Nagyon ügyelt rá, nehogy felszisszenjen fájdalmában. Jól gondolta: a tegnapi verekedésnek most itta meg a levét. Úgy tippelt, hogy néhány bordája is megzúzódhatott. Nem beszélve a térdén éktelenkedő csúnya horzsolásról, és bedagadt orráról, ami kezdte felvenni a szivárvány összes színét.
Mikor beállt a tükör elé, hogy megvizsgálja magát, fájdalmas grimaszba torzult az arca. Na, ezt hogyan magyarázza meg a szüleinek? Tudta, hogy itt már a lépcsős-megbotlásos-sztori nem fogja megállni a helyét!
A fürdés fájdalmas procedúrának bizonyult. Alig tudott mozogni, sajgott mindene, a fejét is beleszámítva. A hideg víz csípte a bőrét, amitől heves remegés kapta el.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre kikászálódott a tus alól, és óvatosan törölközőbe csavarta magát. Belebújt a műanyag papucsába, úgy ment le a csigalépcsőn. Azt sem bánta volna, ha megcsúszik, és a nyakát szegi. Akkor végre, vége lenne az egész rémálomnak, amibe belecsöppent.
Még mindig feltett szándéka volt, hogy szóljon az apjának, hogy megkérje: ne várjon egy percet sem, vigye egy diliházba. Majd ott jól elkockázgat a többi gyógyóssal. Vagy mégsem! Inkább egyből kérjen neki egy gumiszobát, ahol zavartalanul teleportálgathat, az egész hátralevő életében, ami – remélte – elég rövid lesz.
Ahogy leért a konyhába, megkönnyebbülten látta, hogy apja már az asztalnál ül, félig kihűlt kávéja fölött, Mary mellette foglalt helyet. Mindketten őt bámulták, na meg a sérüléseit. Mérgesnek tűntek. Nagyon mérgesnek!
– Mi a reggeli? – Claire hangja egy kicsit rekedt volt, mint minden reggel. Megköszörülte a torkát, és kérdőn pillantott az anyjára.
– Semmi – közölte Mary, és papírvékonyságúra zárta össze az ajkait.
– Éhes vagyok – mondta panaszosan a lány, korgó gyomrát masszírozva. Az apja előhúzott egy cigarettát a dobozából, és maga elé rakta a hamutálat.
– Képzeld, Claire, milyen reggelem volt – kezdte az asszony. – Kábé egy órája lejöttem, hogy csináljak magamnak kávét, majd – épphogy felraktam főni – megcsörrent a vezetékes. Ha kitalálod, hogy ki hívott, akkor kapsz reggelit.
Claire-nek elkerekedett a szeme. Milyen eljárás ez? Ilyen még nem történt vele. Mary mindig aranyos és megértő volt, most pedig úgy viselkedett, mint egy nevelőtiszt. A lány ingerült lett.
– Honnan a francból kéne tudnom, hogy ki keresett?! – Mivel a szülei nem válaszoltak, nem reagáltak semmit, kényszeredetten elhúzta a száját. Biztos még mindig álmodom! Gondolta, és megszólalt: – Charlie Morgan?
– Hideg – morogta Ben.
Akárcsak te, apa!
– Akkkkkoor… az egyik tanítvány a Lawrence-ből?
– Hideg.
– Darth Vader?
– Claire, ne szórakozz! – pirított rá az anyja.
– Rendben! Lássuk csak… – A lány az abszurd gondolatra, elmosolyodott. – Esetleg Marvin bácsi szelleme odaátról?
– Na, ebből elég! – Mary az asztalra csapott, és felpattant a helyéről. – Mondd neked valamit az a név, hogy Kate Jones?
– Tűz forró – szólalt meg az apja, és beleszívott a cigijébe.
Claire rosszat sejtve, lassan megrázta a fejét. Nem mondhatta azt, hogy: igen. Az olyan lett volna, mint egy vallomás. Igen, én vertem be annak az undok Abby Jonesnak a képét! És akkor mi va’?! Nem mondhatta ezt, pedig valami legbelül, mégis ezt akarta válaszolni. Küzdött az ellen, hogy kirobbanjon belőle. Még a száját is összeszorította.
– Tényleg nem ismered? – erősködött az anyja. Ismét fejrázás volt rá a válasz. – Akkor biztosan Abby Jonest sem ismered.
Claire elgondolkodott. Ha ebben is hazudik, akkor a további meséjét sem fogják neki elhinni. Nem mintha érdekelte volna, hogy mit hisznek el neki a szülei, és mit nem, csupán a szentbeszédtől akarta magát megkímélni. Az a hűvös nyugalom, ami elárasztotta a lelkét, mélyen aggodalommal töltötte el. Komolyan eltöprengett azon, vajon mikor változott így meg a hozzáállása? Nem érdekelték a szülei, az osztálytársai, a jegyei, sőt, még a betegsége sem. Ez is azt jelenti, hogy megőrültél, ahogy Marvin bácsi!
Megrázta magát, és ártatlan szemekkel az anyjára nézett.
– De, őt ismerem! Évfolyamtársam.
Mary, Benhez fordult:
– Legalább ebben nem hazudik.
– Elmondanátok, hogy mégis mi folyik itt? – A lány, ugráló tekintettel nézett a felnőttekre. Mary karba fonta mellkasa előtt a kezét és visszaült a faszékre.
– Természetesen elmondjuk – hangzott az asszony nyájas válasza. – Abby Jones, jó modorú anyja, éppen azt panaszolta el kétségbeesetten, hogy az imádott kislányát tegnap el kellett vinnie az orvoshoz.
Claire szorongva összébb húzta magán a hideg törölközőt. Annyira feszült volt, hogy még remegni is elfelejtett.
– Mi közöm van nekem Abby Joneshoz?
– Semmi, kislányom, hacsak… nem pont te miattad ugrott ki a válla, egy csúnya verekedés következtében.
Na, tessék! Helyben vagyunk! A bíróság előtt állok. Gyerünk! Mondják csak ki a halálos ítéletet! Mire várnak?!
A lány, ideges gondolatai ellenére, próbált ártatlan arcot vágni, nem-tudom-hogy-miről-beszélsz-mami nézéssel. Ez a taktika tizenöt évvel ezelőtt még simán bevált, mikor Claire véletlenül leverte a porcelán tányérkészletet a polcról, mikor kiskanálért nyúlt, mostanra azonban Mary kiismerte annyira, hogy ne dőljön be az effajta trükköknek.
A konyhában mélytengeri csend uralkodott, muszáj volt, hogy valaki darabokra törje azt, akárcsak a tányérokat.
– Nem tudom, hogy miről van szó, anya. – Claire úgy gondolta, hogy ha kimondja, attól hihetőbbnek fog tűnni. Most azonban ez sem bizonyult elegendőnek. Mary még mindig szigorúan ült az asztalnál, egyenes derékkal, és Ben még mindig cigizett. Ez lehetett a második… vagy a harmadik szál?
– Claire! Tudjuk, hogy te tetted!
Bumm! Mint egy kalapácsütés, úgy harsant a csempézett helyiségben. Ms. Davis! Kíván tanúkat szólítani? Nem? Akkor életfogytig tartó szobafogságra ítélem!
– Miből gondoljátok? – próbálta menteni a menthetetlent a lány.
– Abból, hogy mostanában furán viselkedsz, későn jársz haza az iskolából, és tegnap véres voltál – vette át a szót Ben, és sorolta a megdönthetetlen érveket. – Továbbá, fel van horzsolódva a térded, az orrod pedig olyan vörös, hogy akár bohócnak is elmehetnél. Nem vagyok orvos, de megállapíthatom, hogy csúnya ütést kapott, így a kétszeresére dagadt. Jegelned kéne.
– Mondtam már! Elbotlottam a lépcsőn!
– És ezt mégis ki hiszi el? A homlokunkra van írva, hogy: PALIMADÁR? – ordította Mary, pipacspiros arccal.
Claire legszívesebben belekiabálta volna az arcukba, hogy: IGEN! Ismét uralkodnia kellett magán. Remegni kezdett. A testhőmérséklete rohamosan növekedett, és a hányinger kerülgette. Nagyot nyelt.
Ha már így alakult, akár el is mondhatja a saját verzióját is! Szemlátomást a szülei mit sem tudnak az egészről.
– Legyen! Beszámolok mindenről!
Kihúzott egy széket az asztal alól, és lassan ránehezedett. A mozdulatsor, újabb grimaszokat vájt az arcára.
– Izgatottan várjuk.
A lány vett egy mély levegőt, és behunyta a szemét. Felidézte magában a történteket. Nem volt olyan nehéz. Mindenre pontosan emlékezett: a jóleső kárörömre, ahogy Abbynek hangos reccsenéssel kiugrott a válla, a pofonokra, amiket adott és kapott. Legélénkebben azonban az érzések maradtak meg benne. A jeges nyugalom, az élvezet mikor térdre kényszerítette az undok kis kurvát!
Térdelj le! Most mondd ki! Jó hangosan, hogy mindenki hallja!
A lelkéből feltörő diadalérzet – mikor meghallotta Abby reszkető hangját, amint bocsánatért esedezik – mély nyomot hagyott benne. A győztes hadvezérek érezhettek ilyet, mikor országokat hódítottak meg, népeket igáztak le.
Claire visszarántotta magát a valóságba, és beszélni kezdett. Töviről-hegyire elmondott mindent, attól kezdve, hogy Abby Jones egy hónapja folyamatosan követi, és megalázza úton-útfélen. Meggyónt. Még azt sem hagyta ki, hogy a kövér lány a hajánál fogva rángatta végig az iskola udvarán, és csak a szerencsének köszönhette – na meg a szomszédban leselkedő vénasszonynak –, hogy ép bőrrel megúszta.
Mary szörnyülködve hallgatta a rémmesét, ám Ben nem volt annyira meglepve. (Na jó, azért a hajcibálós jelenetről még ő sem tudott.) Claire különös átéléssel részletezte a verekedést. Minden másodpercéről beszámolt.
Mikor végzett, teljesen átfagyott a vizes törölközőben. Szerencséjére Mary is észrevette, mennyire didereg, ugyanis felküldte a szobájába.
A lány után tapintható feszültség maradt a konyhában.  Az asszony meredten bámulta a víztócsát, amit Claire hagyott ott, mint egy névjegyül, Ben pedig újabb Philip Morrisra gyújtott. Elgondolkozva nézett maga elé. Végül, a hosszúra nyúlt csendet a nő törte meg:
– Mit szólsz ehhez?
Odafordult a férjéhez, ám Ben nem nézett vissza rá. Még mindig a csigalépcsőt tanulmányozta. Egy újabb hosszú szünet után, végül ő is megszólalt. A hangja ábrándosan csengett.
– Láttad a szemét, Mary?
Az asszony hitetlen pillantással pislogott rá.
– Valahogy ebben a helyzetben kevésbé érdekelt a szeme! A lányunknak súlyos problémái vannak! Lehet, hogy el kéne vinnünk egy pszichológushoz?
A férfi úgy tett mintha meg sem hallotta volna a felesége kérdését.
– Mikor a verekedésről beszélt… láttad a szemét?
– Miért? – kérdezett vissza ingerülten Mary.
– A színe… mintha megváltozott volna… – Ben lehamuzta félig leégett cigijét, de nem szívott bele.
– Biztosan a fényviszonyok miatt… – legyintett a nő – de, Ben… szerintem ez most a legkisebb baj!
Mary próbálta visszaterelni a férfit a valóság talajára, ám láthatóan nem járt sikerrel.
– Sötét volt…
– Ben! – szólt hangosan az asszony.
Ben rémült arccal nézett rá. Kezdte megérteni a dolgokat. Mintha lámpát kapcsoltak volna a fejében. A tekintete zavaros, és félelemmel teli lett.
– Nincs igazad, Mary! Ez nagyon is komoly! – Ben felpattant az asztaltól, és elnyomta a cigijét.
– Fel kell hívnom Charlie-t! – határozott a férfi, és sietős léptekkel felszaladt a lépcsőn.
Mary megcsóválta a fejét. Teljesen össze volt zavarodva. Előbb a korai telefonhívás, aztán Claire beismerő vallomása, most meg Ben fura viselkedése. Egyre jobban úgy érezte, hogy kicsúszik a kezéből a családja irányítása. Már csak az hiányozna, ha elkezdene hangokat hallani. Az aztán űberelne mindent! Még egy jó darabig ülve maradt, felkönyökölt az asztalra, és üres tekintettel bámult a semmibe.
Claire amint beért a szobájába, ledobta magáról a hideg törülközőt, és öltözködni kezdett. Komótosan mozdult minden egyes ruhadarabért, ám így sem tudta elkerülni a folyton belényilaló fájdalmat. Mi a francért csináltam? Mit akartam vele elérni? Ha valaki megmondja, akkor kap tőlem egy csokor virágot! Claire még az anyjánál is jobban kikészült. Érezte, hogy nem tudja irányítani a tetteit, a gondolatait, és lassan már az érzéseit sem. Az utóbbi napokban nehezen tudta visszafojtani a feltörni készülő dühkitöréseit. A verekedés valamelyest csillapította, de nem sokáig. Máris feszíteni kezdte belülről, mintha lenyelt volna egy lufit, és időről-időre felpumpálták volna benne. Csak az isten tudja, hogy mikor pukkad szét, és mikor múlik már el ez az egész rémálom!
Éppen a pólóját készült felhúzni, mikor, a már jól ismert fejfájás váratlanul rátört. Felordított, térdre rogyott, miközben két tenyerébe fogta a fejét. Muszáj összetartanom, különben szétrobban! Lelki szemeivel már látta is, amint a poszterekkel díszített falat, beborítja az agyveleje. A szemgolyója tompán nekiütődik az ablaknak, és lassan lefolyik róla. Minden csupa vér…
Mintha egy baltát vágtak volna a fejébe. Ahogy nyikorogva kinyílt az ajtó, a hang élesen robbant a fülébe. Aztán a kín hirtelen megszűnt, és egy új érzés kerítette hatalmába. Eltompult, szinte a kábulat vékony fonalán himbálózott.
Egy erős kéz megérintette a vállát, mire lassan fordult a feje, pedig úgy megrémült, hogy legszívesebben újra felordított volna. Hallotta, hogy meg is teszi, de a szája nem mozdult. Belül sikított! A tekintete elhomályosult, és lángba borult minden porcikája. Tüzet viszont sehol nem látott. Csupán a képzeletem játszadozik velem! De akkor miért vagyok ennyire szarul?!
Felegyenesedett, bár nem akart. A szőnyegen térdelve akarta megvárni, amíg jobban lesz. A lábai azonban önálló életre keltek. Megfordult, és szemben találta magát az apjával.
– Clairry! Mi a baj, kicsim?
Aggódó hangja, mintha egy ajtó mögül szólt volna. Apa! Segíts! Sikította kétségbeesve. Valami baj van velem! Nem én ülök a volán mögött! Egy idegen átvette felettem az irányítást, engem meg elkábított!
De mikor kinyitotta a száját, azon egy mély, állatias morgás tört fel, amit eddig nem is tudott, hogy képes ilyesmire. Mi vagyok én? Vérfarkas?! Hisztérikusan felvihogott magában.
Ott állt az apja előtt, félig felhúzott pólóban, farmerban, és morgott. Aztán a szája mozogni kezdett, és értelmes mondatokat köpött:
– Tűnj innen, hajtó! Jól vagyunk!
Claire látta, hogy Ben sóbálvány-szerűen áll a szoba közepén. Ismét dagadni kezdett benne a lufi, az idegesség, és a pusztítás lufija. Így van apa! Menj innen! Bántani fog! Tudom! De arról foga sem volt, hogy ki fogja bántani az apját. Nagy valószínűséggel, az a valaki, aki manipulálja őt.
Ben igyekezett leküzdeni, az egyre növekvő rettegését. Most már nem csak fel akarta hívni Charlie-t, hanem fel kellett hívnia.
– Ki vagy, pokolfajzat?
Az idegen gúnyosan felnevetett, ismét Claire hangján.
– Nem fogom elárulni magamat!
– Van egy rossz hírem: már megtetted! – Ben diadalittas képet vágott, mint aki most nyerte meg az év fogadását. – Hogy erre miért nem gondoltam? – dörmögte. – Végig te működtél a háttérben.
Claire szája vigyorba torzult, félelmetesen elővillantva fogsorát.
– Talált süllyedt! Most pedig húzz el innen! Dolgom van!
– Nekem is. Visszaküldeni téged oda, ahonnan jöttél!
– Most fenyegetni próbálsz? Milyen édes! – újra felnevetett, majd a lány jobb karja megrándult, legyintett egyet, ahogyan a szúnyogokat szokás elhessegetni, minek következtében, az egyik szekrényen álló váza Ben felé repült, és hangos csattanással nekivágódott az ajtókeretnek, pár centivel kerülve csak el a férfi fejét.
– Nesze! Itt van az én fenyegetésem! Most pedig, takarodj!
Ben sarkon fordult, és bevágta maga mögött a szoba ajtaját. Az irodájába rohant, magához vette a telefonját, és remegő kézzel tárcsázott. Türelmetlenül várta, hogy a túloldalon valaki felvegye.
– Igen, tessék!
– Charlie! Ráérsz ma, még tanítás előtt?
– Benny, mi a baj?
– Rá kell érned! Nagy gáz van! Azonnal indulok!
– Oké – hangzott a rekedt, értetlenkedő válasz.
A férfi köszönés nélkül tette le a telefont. Felkapott magára egy farmert, lerohant a csigalépcsőn. Majdnem orra bukott, de még időben sikerült megkapaszkodnia a korlátban. Úgy döntött, hogy Maryt is magával viszi. Nem szerette volna otthon hagyni, a lányukkal kettesben.
Az asszony, még mindig a konyha asztalnál ült, a reggeli újságot lapozgatva. Csupán egy póló, és egy rövidnadrág volt rajta.
– Mary! Velem kell jönnöd most azonnal! – állította kész tények elé feleségét.
– Miért? Hova?
– Útközben majd elmondom, csak gyere!
Persze Bennek esze ágában sem volt elmondani az igazat. Még nem. Tudta, hogy a nő nem nézné őrültnek, de úgy határozott, majd a Charlie-val való beszélgetés után osztja meg vele aggodalmát.

Az asszony nem ellenkezett sokat, összehajtotta az újságot, felkapott magára egy pulcsit, és követte férjét.

2 megjegyzés:

  1. Lélegzetvisszafojtva bámultam a képernyőt. Remek! :D
    Talán ez volt a legjobb rész eddig. Annyira lekötött, hogy hihetetlen. Elkezdett rajta az agyam forogni, és nincs is jobb írás annál, ami ilyesmiket vált ki belőlem.
    Nagyon várom a következőt, hajrá továbbra is! :* :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon szépen köszönöm a pozitív véleményedet, és örülök, hogy tetszett! :) Jövőhét pénteken érkezik a következő, kicsit lassítok a tempón :P
      Puszi!!

      Törlés