2015. április 17., péntek

I. fejezet, 5. rész

Sziasztok, drágáim! :) Képtelen vagyok betartani az ígért egy hetet, úgy látszik. Annyira megörültem, mikor megláttam, hogy már kilencen (9!) követtek, és kíváncsiak vagytok rám, hogy vérszemet kaptam, és úgy határoztam, hogy már most kiteszem a következő részt :P (Legalább ennyi jó legyen a hétben, a sok éjszakázás mellett, amit a munkahelyem jóvoltából kell elszenvednem) Szóval, nem is húzom tovább az időt, nem untatlak titeket :) Jó olvasást, ez a rész érdekes lesz, de messze nem a legizgalmasabb :)
u.i.: lassan elérkezünk a fejezet végéhez, csak mellékesen megjegyzem :)
Puszi hegyek! :)
~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Ben halkan bekopogott lánya szobájába, majd – annak ellenére, hogy nem érkezett válasz az ajtó túloldaláról – benyitott. A lány a francia ágyon hevert, a plafont bámulva. Hosszú barna hajkoronája, lágyan hullámzott a takarón, azúrkék szemei fagyott golyóbisokként csillogtak. Rá sem nézett az apjára, mikor az becsukta maga után az ajtót. Ben tétován állt egy darabig az ágy mellett, majd leült rá.
Claire, felé fordította a szemét, ám a feje mozdulatlan maradt. Nyoma sem volt az arcán semmilyen vérnek, amit Mary mondott, és Ben egy percre elbátortalanodott. Lehetséges lenne, hogy az asszony képzelődött?
– Clairry… kicsim! – szólította meg babusgató hangon, mint ahogy az öt éves óvodásokat szokás.
Claire még mindig mozdulatlanul pihent, csupán ritkás pislogásai, és fel-lemozgó mellkasa árulta el, hogy még mindig él.
Mennyire szaladnak az évek! állapította meg Ben ámulva. Nemrég még írni tanította, most meg… lassacskán kész felnőtté érik. Arról fogalma sem volt, hogy Claire már nem is szűz. Két éve vesztette el egy buliban, Halloweenkor. Akkor kicsit morbidnak találta, de utólag visszagondolva, már csak jót nevetett rajta.
– Clairry! – szólította meg ismét a férfi, és óvatosan megérintette a lány kézfejét. Ahogy hozzáért, egyből vissza is rántotta a kezét. A puha bőr égette az ujjait. Egy percig dermedten ült a helyén, majd újra nekiveselkedett a mondanivalójának:
– Clairry, anyu nagyon aggódik érted. Miért lógtál az iskolából?
Látod apu, ez egy nagyon jó kérdés! gondolta Claire, de nem szólt semmit. Úgy tett, mintha nem is hallaná az apja, felé intézett szavait.
– Anyád állítása szerint, későn jöttél haza – próbálkozott tovább Ben, bár nem hitte, hogy akármit is ki tud húzni, makacs lányából.
Semmi reakció, csupán pár pislogás, és mozgó mellkas. Most már Ben is aggódni kezdett érte. Tanácstalan volt. Valahogy ki kéne zökkenteni Claire-t, ebből a szörnyű apátiából, de ötlete sem volt, hogyan. Mary nem túlzott, tényleg valami gond van Claire-rel.
Néhány másodpercig – talán óráig - néma csend telepedett a szobára. Ben végignézett a lány koszos farmerján, még koszosabb pulcsiján. Mibe keveredtél?
– Szólalj már meg! – emelte fel a hangját, ám ez semmilyen hatással nem volt Claire-re. Már azon volt, hogy megmarkolja a vállát, és kíméletlenül megrázza. Valami történt vele az iskolában – talán ezért nem ment ma be, talán menekül valami elől –, és minden áron ki akarta deríteni, hogy mi. Azonban erős gyanúja volt, hogy a lánytól nem fog megtudni semmit. Már csak egy ütőkártyája maradt:
– Ha nem mondasz semmit, akkor fel fogom keresni Charlie-t.
Ezzel a mondattal elérte a kívánt eredményt. Claire, felé kapta a fejét, még a nyaka is belereccsent. Eddig kifejezéstelen szeme, most nyugtalanul cikázott jobbra-balra.
– Jól hallottad – ütötte tovább a vasat az apja. – Úgyis rég beszéltünk már.
– Nem keresheted fel a dirit.
Claire rekedtes hangjára, Bent kirázta a hideg. A lány nyugodtnak látszott, ám belül rettegett. Még csak az kéne, hogy bemenjen az iskolába, Morganhez! Akkor kiderülne a reggeli szóváltása Abbyvel. Semmi kedve nem volt a szülei kérdezősködéséhez: Ki ez a lány? Mit akar tőled? stb. Eddig titokban tudta tartani. Feltett szándéka volt, hogy egyedül oldja meg a problémát. Nem volt szüksége a szülői közbeavatkozásra. Főleg most nem, amikor úgy látszott: végre sikerült végleg elvennie Abby kedvét az utána való koslatástól.
Bennek felcsillant a szeme. Most esetleg megtudhat valamit Claire-től.
– Miért ne? Van valami titkolni valód?
Semmi válasz. Mintha elzárták volna a csapot, amiből információ folyik.
– Talán bajba keveredtél? Netán többször jártál az iskola mellé? Nem ez volt az első alkalom?
Az utóbbiban Ben nem hitt, viszont muszáj volt szólásra bírnia lányát.
Claire-nek nagy fejtörést okozott, ez a hirtelen kialakult helyzet. Most hogyan tartsa távol az apját, Morgantől? Lehetetlen vállalkozásnak bizonyult. Charlie és Ben évek óta jó barátok voltak, havonta össze is jártak. Egyszer úgy is kiderülne minden, és akkor megint jönne a kérdezősködés. Mindig csak azok a kurva kérdések, amitől legszívesebben a falra mászna az ember! Valahogy csak meg kéne nyugtatnia az apját. Gyorsan ki kéne találni valamit! Soha nem volt az a hazudozós fajta, ráadásul mindig látszott az arcán, mikor nem mondott igazat. Ezt az anyjától örökölhette, ahogyan a karcsú alakját, a kicsi melleit, és a hosszú barna haját is. Mikor kinyitotta a száját, még nem gondolta végig a mondandóját, ám egy belső késztetés hatására, beszélni kezdett:
– Semmi ilyesmiről nincsen szó, apu. Tudod, hogy rendesen járok suliba, csak ma nem éreztem jól magam, és gondoltam, hogy ha sétálok egyet a friss levegőn, akkor jobban leszek. Meg sem fordult a fejemben, hogy lógjak. Csupán járni akartam egyet. – Ő lepődött meg a legjobban, ezen a hihetetlenül hihető hazugság-folyamon, ami csak úgy dőlt a szájából, mintha könyvből olvasta volna. Monológja végére, még egy biztató mosolyt is odabiggyesztett.
Bent azonban nem tudta ilyen könnyen lerázni.
– Érdekes… - A férfi hosszasan nézte a lányt. – Ha csak járni akartál, akkor mit kerestél több utcányira az iskolától?
– Nem tudom… Biztosan elgondolkoztam, és nem figyeltem oda.
Ben nem kímélte, tiszta vizet akart önteni a pohárba.
– Csúnyán beszéltél anyáddal. Nem erre tanítottunk!
Claire színpadiasan sóhajtott, de a mosoly nem hervadt le az arcáról.
– Kicsit ideges lettem. Anyu csak jött a faggatózásával, egyszerűen nem akarta abbahagyni. Ugye, megérted, apu? – A lány kiskutya szemekkel pislogott Ben felé. A férfi nem válaszolt, ám Claire úgy tippelte, hogy ezt a csatát félig megnyerte magának. Gondolatban a vállát veregette. Pár perc csönd után, Ben feltette az utolsó két kérdését:
– Miért jöttél későn haza, és mi ez a vér-dolog?
– Jaj… Elestem az iskola lépcsőjén, még a térdemet is felhorzsoltam. Megmutathatom, ha szeretnéd… – Claire készségesen kezdte felhúzni a farmerját, ám Ben csupán legyintett, és bólintott, hogy folytassa.
– Szóval megbotlottam a lábamban – tudom kicsit vicces – és éppen ott volt egy tanár. Odaszaladt hozzám, aztán addig kellett győzködnöm róla, hogy kutya bajom, míg lassan fél négy nem lett. Mire hazaértem, anyu már kész ideg volt, nem is értem. Most meg téged küld, hogy kifaggass – panaszkodott Claire, és úgy érezte, hogy eléggé meggyőző volt, a kis ártatlan meséje. Ezt alá is támasztotta, Ben következő mondata:
– Ismered, Maryt. Hajlamos rá, hogy a bolhából is elefántot csináljon.
Ben akkorra már el is felejtette, hogy tíz perccel ezelőtt, még igazat adott a feleségének, Claire furcsa viselkedése miatt. A lány egyetértően bólogatott. Hát persze, hogy tudja! Hogy ne tudná. Így van apu, teljesen ártatlan vagyok.
– Kérlek, nyugtasd meg anyut. Én is megtenném, de túl fáradt vagyok. Még fürödnöm is kéne, ugye megértesz? – Ismét a kiskutya szemek.
Bennek meglágyult a szíve, és jóságosan elmosolyodott. Úgy érezte, egy szempillantás alatt visszaröppent az időben, mikor még Claire babázott, és olyan nagyon ragaszkodott hozzá.
Egyszer Mary elküldte bevásárolni. Mikor Claire megtudta, hogy elmegy otthonról, keserves zokogásban tört ki, és követelte, hogy őt is vigye magával. Jó kislány lesz, csak a papa ne hagyja otthon! Sőt, anyut is vigyék magukkal, csakhogy teljes legyen a család. Mikor Ben lehajolt, hogy megmondja neki: Apu csak tíz percre ugrik ki a sarki zöldségeshez, és máris itthon lesz! Belenézett a kislány hatalmas kék szemébe, és egyszerűen nem tudta kinyitni a száját, elmagyarázni a dolgot. Csak állt ott, görnyedt háttal, és megbabonázva meredt a tüneményre. Képtelen volt neki nemet mondani, így a tíz perces villám bevásárlásból, egy egész délelőttöt betöltő családi program lett.
Ismét belenézett a lány szemébe – ami most mintha egy árnyalattal sötétebb lett volna –, és újra megállt körülötte az idő.
Milyen gyönyörű vagy, Clairry! Assz’em itt az ideje leporolni a vadászpuskát, az ablak mellé állítani, hogy kéznél legyen, ha netán egy udvarló megkörnyékezné a házat!
– Persze, hogy megértelek, kicsim! – válaszolta gyöngéden a férfi, és megsimogatta, Claire barna fürtjeit. Odahajolt hozzá, és egy csókot nyomott a homlokára. A lány bőre, még mindig iszonyatosan forró volt. Vagy csak ő képzelődik?
– Clairry, nagyon meleg vagy. Jól érzed magad?
Ben összeráncolta a homlokát, és a tenyerét a lánya arcához érintette. Nem kétséges, Claire lázas.
– Persze apu, semmi bajom. Ne aggódj!
– Én azért, mégis csak hozok egy hőmérőt – erősködött Ben, és felállt az ágyról.
Claire ingerülten forgatta a szemét, miközben ismét a plafonra szegezte a tekintetét. Amint az ajtó becsukódott Ben mögött, eltűnt az arcáról az erőltetett vigyor, szomorúságnak adva át a helyét. Még soha, de soha nem hazudott az apjának. Miért tett volna ilyet? Világ életében apás volt. Még az első szava is az volt: APU. Mi ütött belé? Mintha ösztönből csinálta volna. Hallott olyan emberekről, akik mások átveréséből élnek – apu mindig hangoztatta, amikor a tévé előtt ült, és a politikai csatornákat nézte –, de ő nem akart ilyen lenni. Sokszor hallotta már: Hazudik, mint a vízfolyás. Hát ő most, pontosan ezt csinálta; hazudott, mint a vízfolyás. Beszéd közben, megint bekerült a fülébe az a bizonyos dugó. Hangja tompán, messziről csengett.
Hihető volt a sztori… legalábbis apu elhitte. Ettől egy cseppet sem érezte jobban magát, sőt… Szeretett volna a dolgok mélyére nézni, szerette volna megérteni, hogy mi történik vele. Úgy járt, mint a többi ember: sok mindent szeretett volna… hiába.
Mióta elájult az iskola mögött, és az anyja hangjára tért magához a zöldséges előtt, addig nem tapasztalt érzések, gondolatok kavarogtak a fejében, amikről világosan érezte: nem a sajátjai, de ez őrültség! Mégis kié lehetne, ha nem az övé?
Valószínűleg megbolondultam. A gondolat élesen hasított belé, mint egy üvegszilánk, és fájdalmas görcsbe rándult a gyomra.
Szólnom kell apunak! Szólnom kell neki, mielőtt még túl késő lenne! Most még csak teleportálok, de mi lesz legközelebb? Nagy, ordító szörnnyé változok, aki lerombolja egész New Yorkot? Nem is lenne rossz… akkor nagy valószínűség szerint a melleim is megnőnének.

Szólnom kell apunak! Egyre csak ez dübörgött benne, mint egy vészcsengő. Vagy bevonulok a gyogyósok közé… az sem rossz ötlet! Önként odaballagok a portáshoz – már ha van ott olyan –, és megmondom, hogy adják rám a kényszerzubbonyt, nem fogok tiltakozni. De nem ám!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése