2015. április 2., csütörtök

Előszó

Az ormótlan, magas hegyek között leszállt az éj. A csillagok pöttyözte ég alatt egy termetes alak sietett, az egyik legnagyobb hegy, a Malum felé, melynek méhe egy terjedelmes birodalmat rejtett. A széles vállú alak irgalmatlanul csapkodta lábát a kövekhez, miközben felfelé caplatott egy igen meredek falszakaszon. Ismerte már a járást, ezt bárki megállapíthatta volna. Dühös volt, ez is messziről látszott rajta, mozgása mindent elárult. A férfi – merthogy férfi volt – lehajtotta busa fejét, amint egy terjedelmes, mesterségesen kivájt barlangbejárathoz ért, majd belépett a hűvös, nyirkos lyukba, és rendületlenül folytatta útját. Kisvártatva elérkezett egy újabb nyíláshoz, ez azonban a föld alá vezetett. Lepillantott a lába elé, akárha egy feneketlen kút káváján állna, és gondolkodás nélkül belevetette magát. A hideg sötétség egy pillanatig körülzárta testét, csakhogy utána ki is engesztelhesse, hiszen egy végeláthatatlan folyosóra érkezett, melynek falai ontották magukból a forróságot. Ahogy elindult a macskakővel kirakott átjáróban, cellák egész sora mellett volt kénytelen elhaladnia. A masszív rácsok mögött, csontig lesoványodott teremtések kuporogtak, mondhatni; csontvázak. Még éltek, ám nem egészen úgy, ahogyan szerettek volna… Amint meglátták a semmiből felbukkant férfit, egyesek a legtávolabbi sarokba húzódtak előle, mások viszont éppen ellenkezőleg: odaszaladtak a rácsokhoz, beléjük markoltak, és megszólították az alakot: 
– Elohim! Kérlek, segíts! 
 – Milyen Úr vagy, aki hagyja, hogy teremtménye így végezze? 
 – Vegyél magadhoz! Hallod, amit mondok? Vegyél magadhoz! 
A férfi rájuk sem pillantva haladt tovább, majd a folyosó végén, egy másik alak állta útját. Magas volt, és szikár. Meztelen, vörös testét a háta mögül kicsapó, villásvégű farok tekerte körbe, szembogár nélküli, nagy fekete szeme úgy csillogott üregében, mint két gyémánt. Amint az alak felismerte a felé közeledő Elohimet, vicsorba torzult az arca, elővillantva sárgás-barnás fogsorát. Elohim nem torpant meg, közömbös arckifejezéssel mérte végig, majd így szólt: 
– Dumah! A fiamhoz jöttem. Hol van? 
 – Itt! – hangzott a felelet, és Elohim oldalra fordította a fejét. 
Egy törékeny férfi alakja bontakozott ki, a homályba vesző jobb oldali folyosószakaszon. Szép metszésű, szív alakú arca, meglepetten csillogó zöld szeme, és ezer gyűrűvel ékesített ujjai voltak. Derűsen közeledett látogatója felé, ám érződött egyfajta távolságtartás irányából. Megjelenése nem volt félelmet keltő, azonban Dumah, mégis hátrált egy lépést, amint meglátta. 
 – Atyám! Milyen váratlan meglepetés! 
– Nem nevezhető váratlannak, Sataniel. Tegnap egy követet küldettem hozzád, hogy tájékoztasson: beszélni kívánok veled. 
– Ó, csak nem Hachamelre gondolsz? – Sataniel ártatlannak tűnő félmosolyra húzta a száját. – Azt hittem, hogy csupán elkóborolt, ezért gondoltam; bezáratom az alagsorba, hátha érte jönne valaki. – Elohim szeme megvillant, Sataniel pedig még nyájasabban, így folytatta: – Talán eme beszélgetést máshol kéne lebonyolítanunk. Dumah! – szólt oda a csöndben meghúzódó alaknak. – Készítsd elő számunkra a Tróntermet! 
 Dumah készségesen bólintott, azzal el is tűnt az egyik mellékfolyosón. Elohim, Sataniellel az oldalán, némán követte. Fortyogó dühe nem engedte, hogy akár egyetlen szót is kiejtsen a száján. Temérdek átjárókat hagytak maguk mögött, mire megérkeztek egy hatalmas bükkfaajtóhoz, ami jöttükre, kinyílt előttük. A Trónterem nem a szokott képét mutatta; a termet hosszában átszelő asztalok helyett, most két kényelmes, bársonykarosszék állt a közepén, egy kis kerek faasztal két oldalán. A bútorok mellett, egy széles, embermagas kandalló díszelgett, benne vidáman lobogott a tűz, pedig így is fullasztó volt a hőség. Elohim az egyik karosszék háttámlájára dobta úti köpenyét, aztán ő maga is leült, akárcsak vendéglátója. 
– Mojartot? – kérdezte Sataniel, a faasztal közepén álló üvegre mutatva, melyben hívogató aranyszínű folyadék hömpölygött. 
– Nem azért tettem tiszteletemet nálad, mert csevegni óhajtok – felelte Elohim fojtott dühvel. – Nem fogunk a régi szép időkről anekdotázgatni, italozni, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Tudok a tervedről, és most közölni akarom, hogy elbuksz majd! Ahogy Caelum meghódításába is beletört a fogad. 
 – Csak nem Hachamel miatt orrolsz rám? – csóválta a fejét kedélyesen Sataniel, majd a Mojartot tartalmazó üveg után nyúlt, hogy töltsön magának, az előtte lévő ezüst kehelybe. – Tudod, a barátaim, elég érzékenyen fogadják az újakat. Eléggé idegesek lesznek, ha kéretlenül beállít egy angyal ide, ugye megérted? Esetleg azt is hihettem volna, hogy hadüzenettel állít be a birodalmamba. Így jogosnak érzem, az elzárást. – Beszéd közben a férfi kortyolt egyet az édes italból, és jólesően lehunyta a szemét. – Mennyei! – mosolygott, majd felnevetett. – Vagy inkább, Pokoli? 
 – Ezek szerint már a barátaidnak tekinted ezeket az elfajzott teremtményeket? – szólt Elohim, majd – a kezdeti tiltakozás ellenére – ő is a Mojartos üveg után nyúlt. 
 – Elfajzott teremtmények? – kérdezte felvont szemöldökkel Sataniel. – Érdekesen fogalmazol, ahhoz képest, hogy a fele egykor a te csapatodat erősítette. 
 – Egykor – bólintott Elohim. – Ezek már régóta nem tartoznak hozzám, ami meg is látszik. Üresfejű bábokká lettek a te irányításod alatt. 
 Sataniel haragra gerjedve csapta le ezüst kelyhét az asztalra, minek következtében a Mojart kilöttyent a kezeletlen felületre. Felpattant karosszékéből. Izzani kezdett a teste, majd megnyúlt, mintha képlékennyé vált volna, háta mögül izmos, nyílhegyben végződő farok csapott ki. Kellemes, vonzó külsejét levetkőzve, atyja fölé tornyosult, aki most szomorú szemekkel pillantott fel rá. 
 – Mi lett belőled? Mi lett abból a világra csodálkozó kisfiúból, abból a gyönyörű zöldszemű fiatalból, akiben bíztam, támogattam? Anyád elszörnyedne, ha látna… 
– Hogy merészelsz így beszélni az embereimről? Ne kérdőjelezd meg vezetői képességeimet! Soha nem bíztál bennem, folyton a sarkamban loholtál, soha nem szerettél fiadként! Mindig is a halált láttad bennem, azt a lényt, akiért édesanyám az életét adta! Ez az oka annak, hogy nem voltál képes úgy szeretni, mint a többieket, a testvéreimet. Ki akartam vívni az elismerésedet, mindennél jobban vágytam arra, hogy észrevegyél, és hasonlóképpen tekints rám, mint Gábrielre, vagy akár Mihályra! Nem! Ez soha nem következett be! Mihály kardot kapott kezébe, rábíztad a caelumi mennyei sereget, míg engem beállítottál a Kert kapujába, mint valami silbakot! 
 – Nem tettem-e jól, hogy kihagytalak a seregemből? – szólt Elohim, és szintén felállt a székből. 
 – Akkor sem nézted ki belőlem, hogy képes lehetek irányítani, és úgy látszik, annyi esztendő után, még mindig csupán egy ártatlan gyermeket látsz bennem, aki bármit megtenne, hogy az apja a kegyeibe fogadja! Tudd meg atyám; egyetlen démonom is többet ér, mint egy szekérre való a tieid közül! Felépítettem Ignis városát, a birodalmamat! Hatalmas vagyok! Azt hitted, megbüntetsz azzal, ha száműzöl Caelumból? Ki kell, ábrándítsalak! Ennél jobb dolog nem is történhetett volna velem! 
 – Az önteltséged fog elbuktatni – mondta halkan Elohim. – A terved, csakis kudarccal végződhet! Sataniel falakat rengető ordítást hallatott, majd nagyot csapott farkával, elsodorva apját. Elohim végigcsúszott a fekete márványpadlón, és nagyot puffant a szemközti, vörös posztóval felcicomázott fal tövében. Sataniel torz vigyorra húzta a száját, és tett egy lépést a fekvő férfi felé, akinek mélységes döbbenet ült ki az arcára. Elohim felugrott, gesztenyebarna szeme villámokat szórt, teste fehéren felizzott, és minden emberi vonását elhagyva, a Trónterem kupolájáig magasodott. Sataniel arcáról leolvadt a mosoly. Elohim tett felé egy lépést, mire a másik meghátrált. 
– Mit képzelsz magadról, ki vagy te? – mennydörögte a férfi. – Tőlem kaptad ezt a játszóteret, hogy kedvedre szórakozhass az ólomkatonáiddal, fiú! Könyörületes voltam hozzád, az árulásod után is, ezt pedig úgy hálálod meg, hogy nekem támadsz, és telhetetlenségedben még az emberekre is rá akarod tenni a kezed? Tudd, hol a helyed! 
Sataniel szinte összetöpörödött, apja pillantása nyomán. Ismét felvette emberi külsejét, és Elohim ebből tudta: fia meghátrált. 
 – Akkor sem tudsz megakadályozni – mondta a fiú, dacosan felemelve fejét. – Új kor köszönt az emberekre, mikor tervemet véghez sikerül vinnem! Megmutatom neked, hogy a védenceid mennyire sebezhetőek, befolyásolhatóak, és csupán egy szavamba fog kerülni; elfordulnak tőled, átállnak hozzám! 
– Eszem ágában sem volt megakadályozni a mesterkedéseidet – mondta Elohim. – Figyelmeztetni akartalak, ám úgy látom; te már döntöttél, rosszul. Ezt a piszkot ezúttal magadnak kell majd feltakarítanod, én nem segítek majd benne. Hachamelt pedig magammal viszem! 
Elohim ennél a mondatnál szintén felöltötte emberi külsejét a könnyebb mozgás érdekében, majd felmarkolta köpenyét, és egy intésére kivágódott a Trónterem súlyos ajtaja. 

 A hatalmas terem, szokás szerint vörösben pompázott. A falakat piros posztó fedte. Ami színeiben, és anyagában is elütött a többitől, az a csillogóan fekete márványpadló, és a helyiség két szélén helyet foglaló, hosszú faasztalok voltak. A Trónterem legtávolabbi végében, amiről a nevét is kapta, egy vörös bársonytrónus terpeszkedett. Szabadon rálátott a vele szemben lévő kétszárnyú bükk ajtóra. Sataniel elégedetten nézett végig a hívein, akik most az asztaloknál foglaltak helyet, és várakozással telve pillantottak fel rá. 
 – Csendet! – mondta mély hangján. 
Körbetekerte villás farkát a testén, és ő is helyet foglalt trónján. Nagy, csontos kezével végig simított a karfát díszítő drágaköveken. 
– Mindannyian tudjuk, hogy miért is gyűltünk össze – kezdett a beszédébe. – Nem is olyan régen, megtárgyaltunk egy igen fontos kérdést. Remélem, hogy nem vesztegette senki sem az idejét. Jelentést kérek! 
Néma csend telepedett a teremre. A démonok feszülten várták, hogy felszólítsák őket. A Király egy magas alakra mutatott. 
– Mindenki a helyén! Már csak a parancsra várnak. 
– Helyes, Baál! – dicsérte meg Sataniel. – Ismét nem kellett megbánnom, hogy téged választottalak. – Mint már az első gyűlésen is elmondtam – folytatta a Király –, a fő célunk, hogy kiterjesszük a hatalmunkat. Körültekintőnek kell tehát lennünk. Biztosra veszem, hogy lesznek olyanok, akik próbálják majd megakadályozni ezt; itt természetesen a hajtókra gondolok. 
 – Uram… Bocsássa meg a kérdésemet, de az apja nem jelent számunkra problémát? – Sataniel arca elsötétedett, és az oktalan közbeszólót heves reszketés fogta el, ám félelme alaptalannak bizonyult; Királya nem torolta meg kíváncsiságáért. 
– Atyám ebben az esetben, nem szándékozik közbeavatkozni – válaszolta higgadtan a férfi. 
 A közbeszóló sután bólintott, és ezek után igyekezett olyan kicsire összehúzódni, amennyire csak tehette. 
– Tehát – folytatta Sataniel –, a hajtók… Roppant óvatosan kell eljárnunk velük kapcsolatban! Agyafúrt egy népség, semmi esetre se becsüljétek le őket! Ezúttal nem engedhetjük meg magunknak a vereséget! A ti dolgotok az lesz, főleg neked Baál, hogy irányításotok alatt tartsátok a helyzetet, bármi is történjék. Meg kell védenünk az új generációt, kerül, amibe kerül! Szórakozhattok, de ügyeljetek rá, hogy ne keltsetek nagy feltűnést. Tudom, hogy személyes elintéznivalótok is akad bőven. Lejátszhatjátok a saját meccseiteket, ám azok nem mehetnek az akció rovására! Megértettétek? Ne akarjátok, hogy kijöjjek a sodromból! Elvárom tőletek a gyors, precíz munkát! Ha az utasításaim szerint jártok el, nem kell félnetek a haragomtól. 
 A démonok hevesen bólogattak. Semelyikőjük nem akarta megtapasztalni, milyen is az, ha Uruk megneheztel rájuk. Sataniel jóságosan elmosolyodott, ám zöld szemei hidegek maradtak. Meg sem fordult a fejében, hogy az összes lapját kiterítse katonái előtt. Maradjon csak meglepetés! Egy kis kockázatot sem akart vállalni, hiszen ha ismét vereséget szenved, akkor Elohim jóslata beteljesülne. Azt pedig semmi esetre sem engedheti, hogy apjának igaza legyen! 
– Végeztünk! – jelentette ki zengő hangon. – Munkára!

2 megjegyzés:

  1. Szia :)
    Hogy én mennyit keresgéltem ezt a rész :O Éppen válaszoltam a díjban feltett kérdéseidet, és nagy szemekkel pislogtam, hogy mégis miről van szó? Én ilyet nem olvastam. Végig böngésztem az oldalsávot, a fejezeteket és semmi. Aztán végig tekertem a blog oldalán, mire ráakadtam az előszóra :D Ha megfogadod a tanácsomat, ezt is szúrt be a fejezetek menüponthoz.
    Ez úton is szeretném megköszönni, hogy megajándékoztál a díjjal. Amint már tudod, vissza is kaptad tőlem :P
    Na de akkor leírnám a véleményemet a blogról.
    Kezdeném azzal, hogy szeretem a démonos történeteket, régen még egyetlen egy blog sem foglalkozott ezzel a témával, ezért elkezdtem írni egyet. És most örömmel látom, hogy egyre többen kezdik boncolgatni, hisz annyiféle elképzelést olvashatunk ezáltal :)
    A fogalmazásod egyszerűen remek! Tényleg, szeretnék én is ennyire nagyszerűen, gördülékenyen írni. A szókincsed is nagy, látszik hogy sok könyv megfordult már a kezedben. Folyamatosan olyan érzés fogott el, mintha egy könyvet olvasnék! Van tehetséged az íráshoz, ez tagadhatatlan :)
    A karakterek kidolgozottak, a leírásokat sem hanyagoltad, bár lehet nem jól emlékszem, de mintha Mary-ről és Ben-ről nem igen lett volna leírás. De lehet tévedek, most így hirtelen olvastam el az egészet, és lehet a sok információ elveszett a fejemben félúton.
    A részek nem voltak túl rövidek, de nagyon hosszúak sem, ami külön örmet okozott, mert amúgy kevés időm van blogokat olvasni. Teljesen megfelelt így! Viszont, hogy ne csak jókat mondjak, nekem valahogy az eleje lassú volt. Persze láttam, hogy az első fejezetet több részre szedted, és valójában a másodikban indul be a történet. Mégis többször volt olyan érzésem, hogy felesleges infókat kaptam, ami nyilván a karakterek megismeréséhez fontos, de van rá egy egész történet, hogy megismerjük a szereplőket. Nem muszáj már az elején sok mindent tudni róluk:) Úgy érzem te szereted felvezetni a történetet, amit nagyon is jól csináltál, de számomra hiányzott az a szikra, ami megfog és megtart. Nem tudnám megfogalmazni, és remélem nem bántalak meg a véleményemmel, de gondoltam őszinte leszek és megosztom veled, mert tudom, hogy sokan csak az első pár rész alapján döntik el, hogy tetszik-e vagy sem. És mivel egy ígéretes történetnek nézhetünk elébe, úgy vélem neked is célod, hogy minél több olvasót megfogj. Így, hogy már eljutottam a második fejezethez máris felcsillant a szemem *.* (valahogy így, igen) Mivel érdekel innentől a folytatás, feliratkozom hozzád :)
    Egy cserében is benne lennél?

    Remélem tényleg nem bántottalak meg! Csak egy építő jellegű véleményt osztottam meg, és igazából rajtad áll, hogy mit kezdesz vele :)
    Sok sikert a továbbiakban! És köszönöm még egyszer a díjat.
    A kérdéseidre a választ itt találhatod meg: http://meeimo.blogspot.hu/2015/05/dorothy-blog-award-2-demoni-horda.html

    ui: kiraktalak a cserékhez :)

    Puszi, Rikki

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Dehogyis bántottál meg! Épp ellenkezőleg, nagyon jól estek a szavaid :3 :) Igen, jól látod, szeretem felvezetni a dolgokat, a nagyobb történések valóban ezek után lesznek esedékesek :) Köszönöm, hogy írtál, és örülök, hogy tetszett! Persze, a cserében is benne vagyok :)
      Puszi!

      Törlés