2017. február 4., szombat

Gyűlöllek szeretni, 2. fejezet

Sziasztok! :) Sajnos megcsúsztam a rész felrakásával, és egy jó darabig nem is lesz új, amíg nem véglegesítem az egészet. Megismerhettétek a két főszereplőmet, az ő elszúrt életükről fog szólni ez a történet. Az előző fejezethez már megkaptam, hogy Bálint unszimpatikus, mert bunkó, iszik és cigizik :D Imádlak Lora :D <3 Sajnos ebben a tekintetben Bálint nem fog változni, de Adri se lesz különb, csak kevésbé káromkodik xD Most is megígérem nektek, hogy igyekszem minél hamarabb kész lenni a történettel, hogy már egy új kinézettel rendelkező blogban olvashassátok. Köszönöm a sok-sok megtekintést <3
Puszi: Anett :)

2.
Adri

Zihálva ültem fel az ágyban. A három számmal nagyobb pólóm a hátamra tapadt, a szívem majd kiugrott a helyéről. Egy újabb rémálom. Már meg sem kellene lepődnöm ezen. Már évek óta minden kapcsolatot megszakítottam Dénessel, a kísértő emlékképek azonban még mindig nem hagytak békén.
Nem aludtam vissza. Kikeltem a takaró alól, és szőrös mamuszomban kicammogtam a szobából. Egyenesen a konyhába mentem. A novemberi nap első sugarai megvilágították a mosatlanok rendezetlen halmát, ami a mosogatóban gyűlt már napok óta. Egyszerűen nem volt energiám, se időm takarítani. Arrébb toltam egy bögrét, ami csúnya köralakú nyomot hagyott maga után az asztalon. Rálegyintettem. A mai nap csakis a pihenésé. Még ha ez az egyetlen szombatom, amit itthon töltök, akkor sem húzok gumikesztyűt, és játszok Hamupipőkét. Örültem, hogy hatnapi munka után végre szusszanhatok egyet. Töltöttem magamnak tejet, természetesen előtte ellenőriztem a lejáratot, és megállapítottam, hogy még jó. Ez is ritkaságszámba ment. Kentem magamnak egy vajas kenyeret, majd a bögrével a kezemben a nappaliba mentem. Épphogy leültem a számítógép elé, felcsendült Rihanna hangja a telefonomból. Ne! Csak ezt ne.
Visszaslattyogtam a hálószobába, nem siettem. Rápillantottam a mobil kijelzőjére. Lehunytam a szemem, elhúztam a számat, miközben fogadtam a hívást.
– Mondd, Zoli!
– Ne haragudj, Adrikám, amiért ilyen korán, szombaton zavarlak, de be kéne vállalni egy délutános műszakot, mert a Timi lebetegedett, és te vagy az egyetlen reményem.
– Ez lenne a hetedik napom zsinórban. – Szemrehányóan ejtettem ki a számon a szavakat.
– Megkapod a holnapot cserébe – alkudozott a főnök.
Sajnos semmi épkézláb kifogás nem jutott az eszembe, így hat óra tájban.
– Oké – egyeztem bele nem túl lelkesen. Nincs mese, ha a boss hív, menni kell. Fizetni kellett az albérletet, a számlákat, és nem árt, ha az ember lánya eszik is néha napján. – Fél kettőre ott leszek – búcsúztam, és bontottam a vonalat.
Sóvárogva pislogtam az ágy felé, amiből alig tíz perce keltem ki. Annyira csábított, húzott vissza, szinte hallottam, ahogyan hívogat. Valóban aludnom kéne, nehogy este kidőljek a sorból. Nem hallgattam az eszemre, helyette a szekrényemhez léptem, és félig el is tűntem benne. Dobáltam félre a begyűrt ruhadarabokat, megfelelőt kerestem. Végül egy farmernál, és egy vastag pulcsinál állapodtam meg. Miután felöltöztem, és az ujjaimat fésűnek használva kétszer végigszántottam a rövid hajamon, visszaültem a gép elé, hogy nyugodtan bekebelezhessem a reggelimet. Vásárolni is kéne, de kinek van arra ereje?
Ismét megtapasztalhattam, hogy a gép előtt csak úgy repül az idő. Mire észbe kaptam, tíz is elmúlt. Most már biztosan nem fekszem vissza. Újra kentem magamnak kenyeret – fő az egészséges, változatos táplálkozás –, és elindítottam a kedvenc játékomat. Előrelátóan beállítottam a telefonon az ébresztőt, hogy el ne késsek a munkából. Ez jó ötletnek bizonyult, mivel a legnagyobb izgalmak közepette jelzett, hogy már fél egy is elmúlt. Fájó szívvel hagytam magára a karakterem, és kapcsoltam ki a gépet. Jó alaposan körbetekertem a kötött sálat a nyakam körül, belebújtam a legvastagabb kabátomba, magamhoz vettem a táskámat, amiben két szendvics lapult, majd elindultam. Szerencsére a földszinten laktam, így megkíméltem magam a lépcsőzéstől.
Csepel minden napszakban zsúfoltnak tűnt. Ha nem az iskolából hazafelé tartó fiatalok torlaszolták el széltében a járdát, akkor a délutáni, egészségügyi sétájukat járó nyugdíjasok. Kényelmesen baktattam a hév felé, miközben elnyomtam egy ásítást. Mégis csak jó lett volna aludni egy keveset. Negyed óra gyaloglás után megérkeztem a hévvégállomáshoz. Már bent várakozott a zöld szörny, ezért felszálltam, és elhelyezkedtem a puha ülésen az egyik nagy ablak mellett. Bedugtam a fülembe a fülhallgatót, hátradőltem, és becsukott szemmel relaxáltam Avril Lavigne egyik lassú dalára. Néhány zeneszámmal később megmozdult alattam a hév, amire kinyitottam a szemem. A másik ülést egy anyuka foglalta el, próbálta féken tartani a rakoncátlan kisfiát. A gyerek mindenáron oda akart menni a bernáthegyihez, aki az ülések közötti szűk átjáróban lihegett összepréselődve. Az állat barátságosan nézte a kisfiút, én pedig legszívesebben megcsóváltam volna a fejem az anyuka hozzáállása miatt. Miért korlátozza azt a szegény kölyköt? Ha meg akarja simogatni a kutyát, miért ne tehetné?
Nem morfondírozhattam rajta sokáig, hiszen hamar elértünk a Rákóczi hídhoz. Felálltam, kioldalaztam a folyosóra, futólag megpaskoltam a bernáthegyi fejét, aki erre farokcsóválással reagált, majd elhagytam a járművet. Ez a rövid idő is elég volt ahhoz, hogy megfeledkezzem a csípős időről, ám rögtön eszembe jutott, amikor megcsapta a hideg az arcomat. Fázósan összehúztam magam, úgy siettem az egyik mellékutca felé. Amikor a gyár elé értem, előhalásztam a táskám egyik külső zsebéből a belépőkártyámat, lehúztam az ajtó melletti kis panelen, mire az egy éles, sípoló hang kíséretében kinyílt. Mély sóhajjal löktem be magam után a börtönöm kapuját. Tegnap is itt voltam, tegnap előtt is, meg azelőtt. Mondanom se kell, nagyon belefáradtam a robotolásba. Lassan egy éve, hogy ennek a cégnek ajánlottam a szolgálataimat, rabigába hajtottam a fejem.
– Hát te? – tárta szét a karját Móni, amikor meglátott.
– Úgy hiányoztatok – az öltözők felé vettem az irányt.
– Azt hittem, holnapig nem is hallok rólad – nézett rám a másik kolleganőm, Edit. Ő már a kék kezeslábasában parádézott, ami mindenkinek kötelező volt, nehogy megbüntessék a céget egy hirtelen ellenőrzés alkalmával. Amúgy teljesen feleslegesnek találtam a munkaruhát.
Kinyitottam a szekrényemet, és kicseréltem a tartalmát; a ruha helyett a táskára. Lehalkítottam a hangom, úgy válaszoltam:
– Gál behívott Timi helyett.
– Már megint sumákol? – Edit megcsóválta a fejét. – A múlt hónapban is eljátszotta legalább kétszer.
Megvontam a vállam. Igazából nem érdekelt, hogy ki miért hiányzott, a lényeg, hogy nem volt bent. Nem vájkáltam a másik dolgaiban.
Ahogy a gép előtt repült az idő, úgy a munkában, mintha megállt volna. Szinte percenként pillantottam a falra függesztett órára, úgy vártam a két óránkénti szüneteket, akár a messiást. Futkároztam a gépek között, azt sem tudtam hol áll a fejem. Öt órakor végre fellélegezhettem, megszólalt a kürt. Mindenki ott hagyott csapot-papot, szaladtunk a hátsó ajtóhoz. Elöl a dohányosok, akik már egy órája tűkön ültek, utánuk mi. Peti, a műszakvezetőnk kinyitotta az ajtót, hadd tóduljon ki rajta a siserehad. Messze a cigizőktől leültem egy kényelmetlen padra, hogy megehessem az egyik szendvicsemet. Nem sokáig tartott a magányom, Gál Zoli megtalált. Nem ült le mellém, mert azt rangon alulinak találta, helyette előttem állt meg, úgy nézett le rám.
– Adrikám! – Félve felemeltem a fejem. Sejtettem, hogy nem a fizetésemelésem miatt keresett meg. – Úgy néz ki, hogy a holnapi napot mégsem tudom neked megadni. – Összeszűkült a szemem. – Délelőttre kéne jönnöd, ahogy eredetileg is meg volt beszélve.
– Ugye ez nem komoly? – Vártam, hogy felnevessen, és április bolondját mondjon, így novemberben. Hiába vártam, a férfi kék szeme hidegen csillogott. Más esetben vonzónak is találnám, ha nem lenne a főnököm, és nem kínozna folyton.
– Teljes káosz van az irodában – kezdett magyarázkodásba. – Kevés az ember, nem tudtam máshogy megoldani. Nincs a helyedre senki.
– Tizenkettőbe kéne jönni? – Feleslegesen kérdeztem meg, tudtam a választ. Mi másban, ha nem tizenkettőben? Nyolc óra munka, nyolc óra pihenés... Még mit nem! Zoli bólintott. – Mi lenne, ha nem jönnék?
– Muszáj, be vagy írva. – Ó, hogy már be is írt, mielőtt még megkérdezett volna? Éreztem, hogy a méregtől egyre vörösödik a fejem. Már az étvágyam is elment.
– Ledolgozom a mai napomat, amit merő szívjóságból vállaltam el, de holnap nem jövök. – Elhatároztam, hogy most nem engedek. Nem hagyom, hogy eltiporjon egy olyan alak, aki csupán néhány évvel idősebb nálam.
– Ez nem így működik.
– Tudod, mi nem úgy működik? – Felálltam a padról, de a kellő hatást nem értem el vele. Még mindig jóval kisebb voltam nála. – Az, hogy a szabadnapomon is behívsz. A lakásom romokban, ahogy az idegrendszerem is. Jobb lenne, ha hoznék hálózsákot, és beköltöznék az egyik gép mellé? Jobban menne a gyártósor?
Zoli csak pislogott, szóhoz sem tudott jutni.
– Nehogy azt hidd, hogy a nyolcadik napomon is itt fogok rohadni! – Ekkor már mindenki minket nézett. A cigizónában elhalt a beszélgetés, ez sokkal jobb műsornak ígérkezett. Végre valaki megmondja a véleményét. Nem mindennapi pillanat ez, kérem szépen.
– Tudod mit, felmondok! Kevés az ember, azt mondod? És szerinted mégis miért kevés? Mert senki nem akar itt maradni egy hónapnál tovább! A folyamatos tizenkét órázás nem állapot. Senki nem meri megmondani a véleményét, én megmondom, mert már elegem van! A szerencsétlen dolgozó örüljön, ha kap egy napot, amikor végre pihenhet, de a kettő az már necces. Ez már mindennek a teteje! Egy hete húzom az igát zsinórban, szaros százhúsz ezer forintért. Jó, ha kajára marad. – Ordítottam. Nem bírtam tovább, gondolkozás nélkül ömlött belőlem a szó, miközben a könny csípte a szemem. – Rohadt multik, akik kizsigerelik az embert!
Hirtelen felindulásból kibújtam a koszos, kék kezeslábasomból. Ebben az állapotban nagyon nem érdekelt, hogy alatta csak fehérneműben voltam, és a hőmérő higanyszála inkább húzott a nulla, mint az egy fok felé. Mindenki döbbenten bámult, leesett az álluk, amikor a főnökhöz vágtam a munkaruhámat. Viharosabb kilépőt, ha akartam se tudtam volna eltervezni. Hátat fordítottam nekik, és visszacaplattam a gyárba, onnan pedig az öltözőbe. Remegő kézzel húztam fel a farmeromat, émelygő gyomorral csaptam be a szekrényajtót. Ne bőgj! Csak most ne bőgj! Úgy ismételgettem, akár egy mantrát. Nem akartam szégyenszemre mindenki előtt zokogni, miközben a mellkasomat a pánik feszítette.
Úgy iszkoltam ki az épületből, mintha üldöznének. Sebtében lehúztam a kártyámat az elektromos kapunál, majd akkora elánnal téptem fel, hogy az egész kerítés beleremegett. Minél messzebb akartam kerülni ettől a helytől. Kétutcányira volt elegendő a lendületem. Ott lekuporodtam egy kapualjba, és a tenyerembe temettem az arcom. Felordítottam, zokogtam. Elemi erővel tört ki belőlem és eszem ágában sem volt megállítani. Rám szakadt minden, amit eddig elnyomtam magamban. A magány, a kétségbeesés, a kialvatlanság, a folytonos stressz, és a szeretethiány. Nem akartam megmozdulni, holott tudtam, hogy haza kell mennem. Fájt a fejem, szédültem is. Időhúzásképpen előszedtem a táskámból a megmaradt fél szendvicsemet, azt kezdtem el majszolni. Ízetlen volt, de legalább volt.
Fogalmam sincs mikor keltem fel a kapualjból, és indultam meg égő szemmel a hévmegálló felé. Mintha az agyam, pusztán önvédelemből kikapcsolt volna. Nem értek el hozzám a zajok, az emberek beszélgetései, az utcai lámpák fénye; a lábam vitt előre. Zombi módjára beálltam a tömegbe, velük együtt várva a hévet. Amikor az emberek megmozdultak körülöttem, én is megmozdultam, amikor leültek, én is leültem. Földönkívülinek éreztem magam, aki csupán az emberek olcsó utánzata. Nem tartoztam közéjük, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy az én bajom senkijéhez sem fogható. Hogy ami velem történik, az csakis velem történhet meg, a fájdalmamat senki nem értheti, érezheti át.
Lassan felemeltem a fejem, amikor valami meleg, és nedves dolog a kézfejemhez ért. A néhány órája látott bernáthegyi állt előttem, barna szemével engem fürkészett, miközben az orrával bökdösött. Automatikusan felemeltem a kezem, megsimogattam a feje búbját. Ismét szúrni kezdett a szemem, sűrűn pislogtam.
– Látom, hogy összebarátkoztatok. – Egy lány bukkant fel az állat mögött. Hátravetette a hosszú, rasztahaját, és bűbájosan mosolygott. A helyzet ellenére visszamosolyogtam rá. Nem kényszeredetten, szívből.
– Mi a neve? – Egy pillanatra megijedtem attól a rekedt hangtól, ami elhagyta a számat. Megköszörültem a torkomat, és megismételtem a kérdést.
– Ráró. – Elcsodálkoztam.
– Az nem lónév?
– Kőbe van vésve? – mosolygott tovább az idegen. Furcsa volt. Ő is, meg a kutyája is.
– Hol szálltok le?
– A végállomáson, vagyis most – mutatott ki az ablakon. Valóban, már meg is érkeztünk.
Mi hagytuk el utoljára a járművet. A kijáratnál elköszöntünk egymástól. Hosszan néztem utánuk. Már nem láttam olyan sötéten a világot, a helyzetemet. Az a rengeteg pozitívum, ami az ismeretlen lányból áradt, rám is átragadt. Félig-meddig derűs hangulatban léptem be a háztömbömbe, onnan pedig a lakásba.
Nagyot sóhajtottam, majd vetkőzni kezdtem, miután megnyitottam a kád csapjait, és feltekertem a fűtést. Néhány perc alatt félig megtelt a kád, én pedig megkönnyebbülten nyúltam el benne. Hatalmas volt a gőz a fürdőszobában, de nem zavart. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam kiüríteni a fejem. Semmire nem akartam gondolni. Olyannyira sikerült ellazulnom, hogy el is aludtam. Arra riadtam fel, hogy a fejem a hideg víz alá bukik. Dideregve kikászálódtam, magam köré tekertem egy törölközőt, úgy slattyogtam ki a nappaliba. Már éppen beültem volna a számítógép elé, hogy végleg eltereljem a figyelmemet, amikor megszólalt Rihanna. Fájdalmasan görcsbe rándult a gyomrom. Volt egy olyan balsejtelmem, hogy a főnök keres. Kéne neki a munkaerő...
A levetett farmeromból előhalásztam a mobilt, de amikor ránéztem a kijelzőre, felvontam a szemöldököm. Tévedtem, nem Gál hívott, hanem a főbérlőm.
– Mondja, Takács úr!
– Jó estét, Adrienn! Otthon van éppen?
– Igen – bólintottam, habár tudtam, hogy nem látja.
– Beszélnünk kell! Egy fél óra múlva ott vagyok.
Beszélnünk? Mégis miről? Nincsen elmaradásom, mindig mindent időben fizettem. Amint elköszöntünk egymástól, belém hasított a felismerés: micsoda kupi van! Gyorsan magamra húztam egy lenge pólót, és szabadidőnadrágot, majd eszeveszett iramban álltam neki a takarításnak. Természetesen még a negyedével sem végeztem, amikor felberregett a csengő. Bedobtam két műanyagflakont a kukába, azt a mosogató alá zártam, és szaladtam ajtót nyitni. Amint megpillantottam Takács úr sajnálkozó arcát, megállapítottam, hogy ez nem az én napom.
A pöttöm nyugdíjas férfi invitálás nélkül belépett a lakásba. Szokásához mérten körbenézett, hogy felmérje az állapotot, csak azután fordult felém. Nagy busetthund szemmel pislogott rám, májfoltos kezével a nadrágzsebében matatott.
– Jöjjön, üljünk le – mutattam a nappali felé. – Kér inni esetleg valamit?
– Nem, köszönöm. – Halkan felsóhajtottam, ugyanis tejen és vízen kívül semmi sem volt a hűtőmben. Helyet foglaltam vele szemben a kanapén. – Egyből a tárgyra térek. Tudja, ez az ötvenezer, amit fizet, nagyon baráti. Sajnálom, hogy ilyet kell mondanom, de kénytelen vagyok megemelni az árat.
Egy fél másodperc alatt szorult össze a mellkasom, és fájdult meg a fejem.
– Mennyire? – csupán ennyit tudtam kinyögni.
– Nyolcvanra. Plusz rezsi. – Kikerekedett a szemem.
– Az mindennel együtt százat jelentene – állapítottam meg színtelen hangon.
– Az egyik ismerősöm kivenné annyiért – hadarta Takács úr, mintegy magyarázkodásképp. – Értsen meg, nekem se könnyű. Vagy maga is kifizeti ezt az összeget, vagy új albérlet után néz.
– A második lehetőséget választanám. Nekem ez rengeteg, nem tudok ennyit adni.
– Szörnyen sajnálom – ismételte újra az idős férfi. Meghiszem azt... – Egy hetet kap.
– Oké.
Takács úr komótosan felegyenesedett, arca egy percre grimaszba torzult. Ebben a pillanatban nem tudtam sajnálni a fájós háta miatt. Amint becsuktam utána a bejárati ajtót, levetettem magam a gép elé, és az eltervezett játék helyett, inkább megnyitottam a Firefox böngészőjét. Nincs munkám, és lassan lakásom sincs. Ha kell, egész éjszaka albérletek után fogok kutatni.

2017. január 24., kedd

Gyűlöllek szeretni, 1. fejezet

Sziasztok! :) Amint ígértem és látjátok, meghoztam az első fejezetet az új sztorimból. Ez is, és a következő is a két főszereplőm karakterének bemutatására szolgál. Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket ;) A következő női szemszögből lesz, és egy hét múlva teszem majd fel. Sietek, ahogy tudok, nem sokáig kell már elviselnetek ezt az előnytelen színösszeállítást (sokan panaszkodtatok rá sajnos, teljesen jogosan!), hiszen a következő design már világos lesz. Előre is köszönöm az olvasást, ha meg még hozzászólást is kapok, az már csak hab a tortán :) izgatottan várom a véleményeteket!
Puszi: Anett :)
1.
Bálint

„Budapest VIII. kerületi, faszán berendezett, jó állapotban lévő lakásomat független, 18 év feletti fiatal csajnak, hosszú távra kiadnám, azzal a feltétellel, hogy a városban való tartózkodásom ideje alatt, havonta 4-5 éjszakát én is a lakásban töltenék. Cserébe az ott tartózkodásért bérleti díjat nem kérek, a rezsit szintén én állom. Érdeklődni a hirdetés alján található számon, vagy e-mailben: bigdick@freemail.hu”
Elégedetten elvigyorodtam. Fogtam a telefonomat, és lefotóztam a néhány perce feltett hirdetésemet. Nesze, Tomi! Örüljél. Felléptem Facebookra, és azonnal ráírtam a haverra.
Bálint: itt van megcsináltam az esti piálást te állod ;)
Már előre jól szórakoztam Tomi reakcióján. Árgus szemmel bámultam a számítógépem monitorját. A várt hatás nem maradt el.
Tomi: TE IDIÓTA BALFASZ o.O KOMOLYAN KIRAKTAD???? :DDD állat vagy ember
Már bántam, hogy nem személyesen mondtam el neki.
Bálint: látod h ott van xD
Tomi: és ha kajakra felhív majd valaki?
Bálint: erősen kétlem :D ki az a hülye aki erre reagál?
Tomi: aztán néznél egyet, ha beállítana egy hatvanas banya bibircsókkal az orrán, mi? :D
Amint felvillant az üzenet, hangosan felnevettem.
Bálint: kihajtom a denevéreket aztán had szóljon
Tomi: BASZDMEG TÖKI MEGHALOK :DDD
Bálint: azt azért ne este iszunk
Tomi: alap ;) szólok gyurinak meg dezsőnek is
Bálint: muszáj a dezsőt is hívni? -.-
Tomi: ja, gyuri haverja
Bálint: én meg a te haverod és eskü ha meghívod azt a fasztaligát akkor nem lesz több seggrepacsi
Tomi: fúj barom :Daz eddig se volt
Bálint: dehogynem csak nem tudtál róla cicafül ;) na most lépek nyolckor a sakálban legyél dezsőmentesen ám!
Tomi: oké te meg hozz cigit
Miután elköszöntem kiléptem a Facebookról, majd felálltam és egy cigarettával a számban kiálltam az erkélyre. Festői kép tárult elém. Bal felől egy félig omladozó, a szocializmus idején épült panel meredt rám, jobbról pedig Lenke néni, aki csak akkor vett fel ruhát a lakásában, ha fázott. Én is olyan megszállottan figyeltem mindig az időjárás-előrejelzést, mint a muter, mert tudtam, hogy a fecskék visszatértével arányosan nő Lenke néni ledobott ruháinak száma. Olyankor félve merészkedtem ki cigizni, nehogy olyat lássak, amit nem biztos, hogy kéne. A novembervégi csípős időnek hála Lenke néni most két pulóverben nézte a szappanoperáját, tökéletesen ráláttam. Fasza. Tehát még náluk sem kapcsolták be a fűtést.
Mélyet sóhajtottam, mielőtt beleszívtam volna a cigimbe. Nagyon reméltem, hogy Tomi tényleg nem hívja meg Dezsőt a történtek után. Ha mégis, majd beverem a szakállas pofáját. Rákönyököltem a korlátra, úgy néztem le az utcára. Egy kislányon akadt meg a tekintetem, akit majdnem elhúzott a hatalmas táskája. Tejfölszőke haja kócosan állt a feje tetején, vékony kabátjának a háta csúnyán kikopott. Mind ugyanazzal a szörnyeteggel küzdünk, gondoltam. Azt a kevéske vagyonomat tettem volna rá, hogy a lány sem szokott hozzá a főtt kajához. Mondják, hogy a pénz nem boldogít, de azért a gazdag embereknek sokkal kisimultabb általában az arcuk. Három emelet magasságból nem láttam a kislány arcát, de nem is kellett, anélkül is el tudtam képzelni. Észrevettem, hogy a kiszemeltem megszaporázta a lépteit, miközben az út túloldalára tekintgetett. Azonnal megláttam a veszélyforrást a cingár, barna képű fiú személyében, aki úgy osont a járdán, mintha egy titkos bevetésen lenne. Támadt egy tökéletes ötletem. Visszasiettem a lakásba kezemben a félig elszívott cigivel, kinyitottam a sarokban álló szekrényemet. Elhúztam a számat, és a tenyerembe zártam a fegyveremet. Éppen időben léptem ki megint az erkélyre. A fiú átkelt az úton, és a lány háta mögé került. Megtámasztottam a műanyag puskát, és elkiáltottam magam:
– Hé!
A fiú felkapta a fejét, a fekete szeme elkerekedett, amint meglátott. A szőke pöttöm is megtorpant, hátrafordult, enyhén maszatos arcán a félelem tükröződött. Céloztam, és lőttem. Nagyobb volt a füstje, mint a lángja, ugyanis akkorát durrant, hogy még nekem is csengett utána a fülem. A fiú felordított, pedig biztos voltam benne, hogy nem találtam el, és nyakát behúzva elinalt az ellenkező irányba. Felhorkantottam, és a lány felé fordítottam a fejem. Addigra ismét mozgásban volt, szinte futott. Jobban megijedt tőlem, mint attól a sötétképűtől, állapítottam meg csodálkozva.
– Azért szívesen – morogtam, majd szívtam még egy utolsót a cigiből, és beledobtam a borosüvegbe, aminek az alján állt a víz.
Visszavittem a játékpuskámat, kivettem belőle a gumilövedékeket. Kinga szerint gyerekes vagyok, amiért szeretem ijesztgetni az embereket, meg a galambokat, de neki amúgy sem tetszett soha semmi, amit csináltam. Valószínűleg ezért is csalt meg és dobbantott mellőlem. Amúgy is, gondoljon, amit akar, senki kedvéért nem fogok megváltozni. Főleg nem egy olyanért, aki a haverom ágyában jobban érzi magát, mint az enyémben.
Nyolc előtt tíz perccel magamra kaptam egy bomberdzsekit, a szőke hajamat lelapítottam, a fejembe nyomtam egy baseball sapkát, rá a pulcsim kapucniját. Hivatalosan is tróger lettem. Magamhoz vettem több doboz cigit, és elhagytam a lakást. Minden lépcsőfordulónál megálltam, mintha edzeni mennék. Kocogtam egy kicsit, majd folytattam az utamat lefelé. Mire a rozoga lépcsőházba értem már egészen bemelegedtem. Kilöktem a kaput, és zsebre dugott kézzel, leszegett fejjel balra fordultam a Sakál irányába. Sietősen szedtem a lábam, hogy minél hamarabb fedett, meleg helyre érjek. És még le sem esett a hó, futott át az agyamon.
Amikor behúztam magam mögött a füstös kocsma ajtaját, már mindenki ott volt, akire számítottam. A szokásos helyünkön csoportosultak. Amint beléptem, elcsendesedtek, és mind a négyen felém fordultak. Eléggé ijesztő volt, zavarodottan pislogtam rájuk, miközben kibújtam a dzsekimből.
– Csá! Mi van?
– Nem kaptad meg az sms-em?
– Nem hoztam a mobilom – feleltem Tomi kérdésére, és ledobtam magam a nyurga Gyuri mellé. – Mert?
Ahogy kiejtettem a számon, megpillantottam a pultnál a „miért”-et. Kopasz feje csak úgy világított, széles hátával pedig kitakart két méteres körzetben mindenkit előlem. Most először láttam Dezsőt azóta, hogy összeverekedtünk, amiért felpróbálta a csajom.Többször is. Ökölbe szorult a kezem.
– Mondtam, hogy ne hívjátok meg. – Összeszorított fogaim között préseltem a szavakat.
– Nem hívtuk, itt voltak, már amikor jöttünk – tárta szét a karját Tomi.
A figyelmemet nem kerülte el a többesszám. Újra Dezső felé sandítottam, és amit láttam, az rohadtul nem tetszett. Egy magas, szőke csajt karolt fél kézzel. Formás segg, vékony lábak, még vékonyabb derék. Már csak Kinga hiányzott, de tényleg.
– Nem mehetnénk máshova?
– Mikor fogod már túltenni magad rajta? – szólalt meg Gyuri, majd kortyolt egy nagyot az előtte lévő sörből. – Már egy hónapja szakítottatok.
– Így van. Ne legyél punci, inkább igyál egyet! – Berci felém csúsztatott egy bontatlan üveg sört.
– Inkább hagyjuk, hogy kettőnk közül ki a nagyobb punci – mondtam, miközben lepattintottam a kupakot. – Huszonnégy évesen is még mindig anyád mondja meg, hogy mikor menjél haza.
– Mintha annyi közöd lenne hozzá. Nekem legalább van kihez hazamennem.
Már éppen a számhoz emeltem az üveget, amikor megálltam a mozdulatban. Felmértem Bercit; fél fejjel alacsonyabb volt nálam, pedig én sem tartottam magam túl magasnak, a karja, mint egy-egy szál ropi, kerek szemüvege pedig mélyen a bőrébe nyomódott.
– Nekem is volt, Harry Potter. De az a köcsög Újvári lecsapott rá, mert úgy látszik neki jobb a használt áru. – Amint befejeztem a mondatot, éreztem, nem, tudtam, hogy ezt nem kellett volna hangosan kimondanom. Berci mereven elnézett a fejem felett. Meg sem kellett kérdeznem, sejtettem, hogy kit bámul ennyire. Hátrafordultam, és szembetaláltam magam egy hassal. Felemeltem a fejem, és egyenesen Dezső szemébe néztem. Hogy ez mennyire tipikus. Ki más állt volna ott helyette?
– Kit neveztél te köcsögnek? – Mély baritonja megrezegtette a belső szerveimet. Nem is a használt áru kifejezésen akadt ki. A mögötte felbukkanó Kinga ezt azonnal szóvá is tette.
– Na, és amit rám mondott?
– Nyugodjá’ szivi, ne szólj bele a férfiak dolgába.
Legnagyobb meglepetésemre a csaj visszavonulót fújt. Felvontam a fél szemöldököm; mellettem pedig akkora volt a szája mindig.
– Mivel sikerült így beidomítanod? – Soha nem tudom befogni a pofámat.
– Na, elég volt, álljá’ föl! – dörrent rám Dezső.
Nyeltem egy nagyot. Visszanéztem a haverok felé. Tomi a fejét rázta, Gyuri szemlátomást élvezte az előadást, fülig ért a szája, Berci pedig kérdőn nézett vissza rám. Erre mit lépsz? Letettem a sörömet, majd felegyenesedtem. Megkerültem az asztalt, úgy álltam a kolosszus elé; védtelenül, leeresztett kézzel. Hát idáig jutottunk. Emlékeztem Dezsőre még az óvodából, amikor együtt fociztunk, és kiállt mellettem, ha a nagyok csesztettek.
– Nemár, haver! Komolyan. Egy csaj miatt csinálod a cirkuszt itt mindenki előtt? – próbáltam menteni a menthetetlent, Dezső lelkére beszélni.
– Kangát ebből hagyjad ki! – A nyelvemre kellett harapnom, hogy még véletlenül se szólaljak meg, de nem bírtam ki.
– Kanga? Honnan szalajtottad? A Százholdas Pagonyból?
– Mi? – pislogott rám Dezső föntről, mire én csupán legyintettem.
– Figyelj, tényleg nem akarok balhét. Jobb lenne, ha elmennétek.
– Mi menjünk el? – Dezső arca haragosvörösre gyúlt. – Mit képzelsz magadról csíra gyerek? Látom a mú’tkori verésbő’ semmit nem tanultá’. Túl nagy az arcod.
– Pedig elbújhatok a tied melletted.
Ez volt az a pont, amikor Dezső megelégelhette a dolgot. Fél másodpercre egy ököl töltötte ki a látómezőmet, aztán már csak a zuhanást érzékeltem. Olyan kecses lehettem, mint egy balerina, ahogy engedelmesen oldalra dőltem. A fejem nagyot koppant a padlón; felnyögtem. Nem, nem történhet meg megint. Egyszerűen nem hagyhatom, hogy a csávó ismét kiverje belőlem a szart is. A melóhelyen pedig magyarázkodhattam, hogy nekimentem az ajtónak, legurultam a lépcsőn részegen, mert az istenért sem vallottam volna be, hogy jól helyben hagytak. Nagyokat pislogtam, hogy kitisztuljon a látásom, és eltűnjenek a villódzó csillagok a szemem elől, majd kóválygó fejjel felegyenesedtem.
– Fiúk, fiúk, ne itt! – szaladt oda hozzánk a pultos fejvesztve, a rémülettől eltorzult arccal. Lelki szemei előtt valószínűleg már látta, hogyan amortizáljuk le a berendezést.
A csávó felkiáltott, amikor a figyelmeztetésére fittyet hányva, nekimentem Dezsőnek, és az egyik kerek faasztalra löktem. Ezúttal résen voltam, és a bal karommal félreütöttem a fiú öklét, a jobbommal pedig behúztam neki egyet, kettőt, hármat. Felszínre jött minden dühöm, megalázottságom. Dezső a földbe döngölte az önbizalmam, a méltóságomat, a hírnevemet, amikor megfektette Kingát, utána meg jól beverte a képem. Megállt körülöttem az idő. Hallottam a tompa kiabálást, és éreztem, hogy valaki le akar fogni. Engedtem neki. A hónom alá nyúltak, és elrángattak a véres fejű fiútól. Mielőtt kidobtak volna a kocsmából, a tekintetem összetalálkozott Kingáéval. A zöld szemében tisztelet, és, talán rosszul láttam, de mintha vágy csillant volna. Ez tetszik, mi?
Becsapódott az orrom előtt az ajtó, megszakítva a szemkontaktust az exemmel. Tomi az egyik csálé lámpaoszlopnak lökött.
– Normális vagy? Azt akarod, hogy innen is kitiltsanak?
– Húzok haza – morogtam. Gyuri hozzám vágta a dzsekimet, és a sapkámat. Magamra kaptam őket, meggyújtottam egy szál Bondot, és hátat fordítottam a többieknek. Azoknak a beszariaknak, akik rohadtul nem képesek kiállni a haverjuk mellett.
– Várjál már – futott utánam Tomi. – Mi volt ez az egész?
– Még kérdezed?
– Kiprovokáltad a verekedést.
Beleszívtam a cigimbe. Igen, lehet, hogy így volt. Azt akartam, hogy történjen valami. Azt akartam, hogy Dezső támadjon, okot adjon a bunyóra.
– Na és?
– Mit érzel Kinga iránt? – Tomi benyúlt a zsebembe, és kiszolgálta magát az én cigimből.
– Semmit. Mit éreznék?
– Szeretted.
– Hagyjál már! Nem fogok erről beszélni, főleg nem veled. Mi vagy te, a pszichológusom, baszod?
– A barátod.
– Aki mindenbe beleüti az orrát – tettem hozzá.
– Oké, akkor magadra hagylak. Majd holnap. – Összeütöttük az öklünket köszönésképp.
Amint hazaértem, beálltam a zuhany alá, ami olyan hideg vizet zúdított rám, hogy azonnal a harmadára ugrott a férfiasságom. Öt perc után kiugrottam a víz alól, és kapkodva végigdörzsöltem magam a nyirkos törölközővel. Meztelenül átrohantam a szobámba, felvérteztem magam a hideg ellen, ami minimum három pulóvert és egy mackónadrágot jelentett, és bebújtam a takaró alá.

2017. január 18., szerda

Helyzetjelentés

Sziasztok! :) Úristen, milyen régen írtam már ide :O Élek, a blog is él még, és repesek a boldogságtól, hogy még mindig 30-an vagyunk! :) Elolvastam az utolsó bejegyzésemet, és rájöttem, hogy túl naiv voltam az őszi kezdéssel kapcsolatban. Igaz, hogy már befejeztem az új történetet, sőt, a második részének a háromnegyede is kész (!), de még nem blogképes. A napokban ültem neki a javításnak, ami rengeteg munka (400 oldal, és jelenleg 30-nál tartok :D ), de igyekszem vele. A címe: Gyűlöllek szeretni. Mostanában nagyon elhanyagoltam a blogolást, félve is jöttem fel ide, de aztán megnyugodtam, hogy nem tűntetek el, sőt, még egy gyönyörű véleménykifejtést is kaptam a Démoni hordához Lotte-tól :) Igazán örültem neki! :3 Szóval a nyitás még mindig kérdéses, viszont úgy gondoltam, hogy kedvcsinálónak kiraknám az első két fejezetet, ahol a főszereplőimet mutatom be :) Nem tudom, hogy mennyire lenne rá igény. A sztori megkapja majd a 16-os karikát, néhol 18-as is lesz, és nem kifejezetten az erotikus jelenetek miatt, inkább a stílus miatt. Amint már mondtam, teljesen el fog térni a Démoni hordától, és itt javítanám magam, mert nem vígjátékszerű. Idő közben magát írta a történet és komoly mondanivalót kapott.
Még egyszer sajnálom, hogy ilyen sokára jelentkeztem! Igyekszem gyorsan befejezni a történetet, sok segítséggel átalakítani a designt, aztán hadd szóljon! :D
Köszönöm, hogy velem maradtatok <3
Puszi: Anett :)

2016. május 5., csütörtök

Fejlemények

Sziasztok! :) Már rég nem írtam ide, így gondoltam, hogy megosztok veletek néhány dolgot. Először is, már dolgozok egy történeten, ami majd a blogra fog kikerülni. Abszolút nem vág az előző műfajába, szóval számomra egy kihívás :D Kicsit vicces, vígjátékszerű, Magyarországon játszódó romantikus írás lesz, férfi szemszögből elsősorban. Nem akarok időpontot mondani, de körülbelül őszre teszem a publikálását. Továbbá, a Démoni horda lekerül a blogról, mert át szeretném írni. Az alap persze maradni, csak a vége lesz kissé más, plusz mélyítem a karaktereket, hogy ne legyenek ennyire egy kaptafára épülő bábok, talán folytatás is érkezik hozzá. Próbálkozok majd vele kiadóknál, meg tervem szerint az Aranymosáson, bár ez még nagyon kétséges. Ha nem jön össze, az sem hatalmas érvágás, akkor azt szintén megosztom majd veletek :) Amennyiben már lesznek kidolgozott részletek a mostani írásomból, felrakom azokat is, kis kedvcsináló gyanánt, de egyenlőre sajnos még nem fog beindulni a blog. Ez még hónapok kérdése. Nem szeretnélek hitegetni benneteket, de az viszont biztos, hogy működni fog tovább! :)
Köszönöm, hogy elolvastátok, és a fél éves kihagyás ellenére még mindig nem léceltetek le, vagyis csak ketten :P Sziasztok, még jelentkezem :3 <3

2015. november 17., kedd

Utószó

Május derekán a sötétség feloszlott, a nap aranysugarai szétkergették, a mérgező felhőként mindent beborító homályt. A hónap végén éledezni kezdtek az emberek. A földrengések egy csapásra abbamaradtak, az óceán visszahúzódott, a vulkánok ismét elszunnyadtak. Az országok egymást segítve láttak neki a munkához, menekültszállók nyíltak, épen maradt gyermekotthonok fogadták be a rászorulókat. A lakosság, soha nem látott összefogást tanúsított. Ferenc pápa ételt osztogatott, járta az országokat, erőt lehelt az elveszettekbe. Egy kis időre eltörölték az országhatárokat, az emberek szabadon közlekedhettek.
Nyár közepére rendbe hozták a tornyokat, az atomerőműveket, volt áram, tévé, rádió, még internet is. Nagy erőkkel dolgoztak a vizek tisztításán, a járványok megfékezése érdekében előírták a védőruhát, a légszűrő maszkot, persze csakis átmenetileg. Politikai ellenlábasok békültek ki – valószínűleg az is átmeneti –, vállt vállnak vetve küzdöttek a fennmaradásért. Eltakarították az épületek romjait, elhordták a hamut, biztatták az embereket.
Mintha az időjárás is nekik kedvezett volna, az éjszakák is melegek voltak, így senkit nem fenyegetett a kihűlés veszélye.
A szeptember, sőt, még az október is barátságos időt ígért; nem köszöntött be a hűvös ősz. A tél is elmaradt, a szentestét senki nem otthon töltötte. A főterekre megannyi karácsonyfát állítottak, névtelen ajándékokat nyújtottak át egymásnak az égők ragyogó fényében. Idegenek borultak a másik nyakába, és megtanulták, hogy a karácsony, nem csupán az ismerőseink, és rokonaink körében lehet meghitt.
A szilvesztert, boldog mosollyal az arcukon ünnepelték, imát mormogtak halott szeretteikért. Pár órára megszűnt a hierarchia, mindenki egyenlőnek számított a tömegben. Hírességek, és közemberek szürcsölték, a nagy kondérokban gőzölgő ragut, nevettek, viccelődtek. Teljes volt a béke, a harmónia. A közös gyász, az együtt megélt veszteség összekovácsolta őket. Már nem számított, hogy az illető kínai-e, vagy akár zsidó, barna bőrű, kövér; egyek voltak, és csakis ez számított igazán.
A következő év, a talpra állás éve volt. A semmiből építették újjá a világot.

Ben éppen temetésre készült. Több barátot is elvesztettek a múlt évben, köztük Tesst, Robot, Christ és Greget. Egybe tartották a ceremóniát, majd az utána következő megemlékezést is.
Claire temetése egy hónappal azelőtt történt, áprilisban. Irdatlanul sokan gyűltek össze, hogy leróják tiszteletüket. Claire tanárai, iskolatársai, a hajtók, sőt, még Abby Jones is megjelent a szertartáson, ami Bent őszintén meghatotta. Mary tartotta a gyászbeszédet, ám az nem sikerült hosszúra, mivel az asszony két mondat után csillapíthatatlan zokogásban tört ki, ezért képtelen volt folytatni. Férje nem vette át a helyét, hasonló okok miatt. A sírra annyi virág, és koszorú került, hogy maga a márvány sírkő alig látszott ki alóla.
A négy hajtót ugyanabba a temetőbe helyezték, így a nagy ceremónia után – ahol annyian voltak, hogy be sem fértek, az amúgy hatalmas temetőbe –, Ben megállt lánya sírhelye előtt. Könnytől fátyolos szemmel pillantott le a kőre, melybe a következő szöveg volt gravírozva:

Claire Jane Davis
1993-2013
„A halál az a pont, ahol véget ér a fájdalom,
és megszületnek a szép emlékek.
Nem az életnek szakad vége,
csak a fájdalomnak.”

Soha nem feledünk!
Anyu és Apu

Úgy érezték, egy Stephen King-idézet tökéletes választás, hiszen Claire imádta a könyveit, szinte bálványozta az írót.
Ben bal fülét – a jobbal még mindig tompán hallott, ami, úgy gondolta, már soha nem lesz a régi – elfojtott zokogás ütötte meg. A hang irányába fordította a fejét. Halkan odalépett az asszonyhoz, aki egy öles fa tövében elhelyezett, kipárnázott padon kuporgott, majd leült mellé. A nő felnézett rá, kifújta az orrát, aztán így szólt:
– Ön is Greg barátja volt? Láttam a temetésen.
– Igen – bólintott szomorúan Ben. – Őszinte részvétem! Nekünk is nagyon hiányzik!
– Mondtam neki – szipogta Jenna. – Mondtam neki, hogy ne csinálja. Könyörögtem, hogy maradjon velem. Tudja, nem is tudtam rendesen elbúcsúzni tőle. Legutóbb, mikor találkoztunk, kiabáltam és csúnya dolgokat vágtam a fejéhez. – Jenna mély levegőt vett, az ég felé emelte a szemét. – Meg sem ismerhette a fiát… – A válla rázkódott, összeszorított szája remegett.
– Az apja nevét kapta? – A nő bólintott, miközben folyamatosan tördelte ölében nyugvó kezét.
– Rettentően sajnálom, hölgyem! – Ben finoman megérintette Jenna vállát. – Én a lányomat vesztettem el.
– Én is sajnálom – mondta hüppögve az asszony, aztán a férfi nyakába borult, és együtt hullajtották a könnyeket.

Jack szüleinek a búcsúztatása, Davenportban történt. Ők a Sadie-tornádó áldozatai közé tartoztak. Jack, őszintén csupán az édesanyját gyászolta, apjának még annak halála után sem tudott megbocsájtani, korábbi viselkedéséért. Lexi és Amanda mellette volt, erőt adtak neki.
Öt-hat év múlva végre beköltözhettek, a kínkeservesen felépített házukba, majd hivatalosan is egy család lettek. Jack, nem váltotta be, Bennek tett ígéretét; rendszeresen látogatta, és támogatta barátját. Kapcsolatuk ott folytatódott, ahol évekkel ezelőtt megszakadt. Bár Ben ezek után végleg visszalépett, ezt most Jack el tudta fogadni.

A kis Claire vidáman integetett a kamerának, miközben felhőtlenül nevetett.
– Hadd halljam – mondta Ben –, kit szeret apu a világon a legjobban?
– Engem – vágta rá magabiztosan a kislány, a férfi pedig felkacagott.
– Így van! Ez soha, de soha nem fog változni! Megígérem! – Ben letette a kamerát a fűbe, odaballagott lányához, majd jó erősen megölelte. Mélyen beszívta Claire édes illatát, a szíve megtelt szeretettel.
– Akkor sem, ha csúnya, és öreg leszek? – nézett rá a lány, nagy tengerkék szemével. Ben jóságosan elmosolyodott.
– Akkor imádlak majd a legjobban! – jelentette ki, mire Claire láthatóan megkönnyebbült.
– Ott jön anya! – sikította izgatottan. A férfi újból felvette a kamerát, majd a közeledő Maryre irányította, aki három, tölcséres fagyit egyensúlyozott a kezében.
– Tessék, kincsem, itt a vaníliás, a kedvenced. Szerelmemnek pedig a csokis.
– Imádlak – csókolta meg Ben, mikor elvette tőle a tölcsért. Mary pironkodva látott saját epres fagyijának majszolásához.
Ben, több tíz év távlatából nézte az egykor életvidám arcokat, a gondtalan családot. Szinte rájuk sem ismert. Egy kósza könnycsepp legördült az arcán, hogy aztán megállapodjon az állán. Megvakarta jobb fülét – ami még hetvennégy éves korára sem jött rendbe – végigsimított tejfehér szakállán, aztán nyögve felegyenesedett a fotelből. Végigcsoszogott az üres házon, benyitott minden helyiségbe, ám rég elveszett boldogságát nem találta. Felesége, három éve szívrohamban hunyt el. Teljesen egyedül maradt. Charlie jóval előbb hagyta magára, ahogy Jack és Lexi is. Amanda néha ránézett, azonban nem volt túl sok ideje, ő is családot alapított, hajtónak állt.
Ben leült a konyhaasztalhoz, elővette kedvenc írója, Ming Zhen könyvét, ami a Beforratlan sebek címet viselte, orrára biggyesztette olvasószemüvegét, miközben elmosolyodott. Tökéletes címválasztás, gondolta.

Sziasztok! Most úgy gondoltam, hogy a rész végére írok, mert így biztosan elolvassátok :D Nos, ennyi volt a történet, nagyon remélem, hogy tetszett nektek :3 Sokat dolgoztam vele, tény, hogy nem lett a legjobb, de legalább tartalmas. Szomorúan tapasztaltam, hogy az oldalsávba kitett kérdésnél még csak egy szavazat érkezett, de bizakodok benne, hogy ez megváltozik. Rettentően kíváncsi lennék a véleményetekre, akármilyenre! Jól esne a visszajelzés, mint mindenkinek :) Nem tudom, hogy van-e értelme kérdéseket írnom, de párat feltennék azért:

1. Mit gondolsz a végéről? Erre számítottál?
2. Melyik volt a kedvenc jeleneted?
3. Mit gondolsz magáról a történetről?

Hálás lennék, ha megtisztelnétek néhány válasszal :3 Köszönöm, hogy olvastatok <3 

2015. november 13., péntek

IX. fejezet, 40. rész

Sziasztok! :) Elérkeztünk az utolsó részhez, és még a szavazást is be tudtam állítani a blogon, úgyhogy kérlek titeket, tiszteljetek meg egy kattintással :3 (Többre is lehet szavazni.) Még tartozok nektek egy utószóval, amit vasárnap rakok fel, és ennyi a történet. Hosszabban majd az utószónál beszélek, most jó olvasást kívánok <3
~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~ ~

Miközben Ben az út túloldalán, Rebecával beszélt, Jake Parker izgatottan nyitotta ki a szemét. Néhány nap alatt kész férfivá cseperedett. Már órák óta próbálkozott, és nem hiába. A többiek körülötte ücsörögtek, és lélegzet visszafojtva várták a fejleményeket. Parker tűnt a legerősebbnek mindnyájuk közül.
– Sikerült! – jelentette lelkesen. – Itt az idő!
Körbe álltak a háromszögön belül, ahogy az első alkalommal is, és megfogták egymás kezét.
– Lazuljatok el, száműzzetek a fejetekből minden gondolatot – duruzsolta mély, búgó hangján.
Mindannyian lehunyták a szemüket, és úgy tettek, ahogy Parker tanácsolta. Akárha megolvadt volna a talpuk alatt a talaj, zuhanni kezdtek. Görcsösen markolták a szomszédjuk kezét. Csupán akkor nyitották ki a szemüket újra, mikor Parker így szólalt:
– Megérkeztünk!
Körülnéztek. Hatalmas forróság vette körbe őket. Már ismerték a járást. Baál néhányszor körbevezette őket, a bonyolult labirintusban.
– Tudjátok, mi a dolgotok.
Társai bólintottak. A pincében előzőleg már átbeszélték a haditervet. Az első: a foglyok kiszabadítása, a második: a Trónterem megtalálása.
Szétszéledtek, mindenki a maga útjára indult. Parker egy egyenes folyosón haladt végig, majd befordult jobbra. Elérkezett a Holtak celláihoz. A rács mögött csontsovány alakok mocorogtak. A fiú előzetes bejelentés nélkül odalépett az egyik ajtóhoz, amin egy hatalmas lakat függött. A markába zárta, és egy határozott mozdulattal letépte. A cella ajtaja azonnal kivágódott. Ezt még, vagy két tucatszor megismételte. A halottak kibotorkáltak a folyosóra, és kábán meredtek rá.
Több mint fél évezrede voltak bezárva, így nem értették, hogy miért most engedik ki őket. Parker végignézett a csontvázszerű alakokon.
– Szabadok vagytok! – kiáltotta. – Mindenetek meglehet, amire csak vágytok! Nem kell többet elviselni a kínzásokat! – A csontvázak zúgolódni kezdtek; tetszett nekik az ötlet. – Csupán egyetlen dolgot kérek cserébe – folytatta Parker. – Nem egyedül jöttem. A társaim, és én, át akarjuk venni a hatalmat! Nem értünk egyet, a magát „királynak” nevező, Sataniellel! Ha segítetek nekünk, szabad kezet kaptok! Akár el is mehettek!
            Az utolsó mondat, végképp meggyőzte a Holtakat. Hangzavarban törtek ki, majd Parker elé lépett, a legmagasabb csontváz. Kétszer akkora volt, mint a fiú.
– Tetszenek a feltételek. – Erős, nyekergő hangja volt. – Csatlakozunk, viszont félünk a Királytól. Csak is akkor követünk téged, és állunk melléd, ha biztosítani tudsz minket, a győzelmedet illetően. Nem ti vagytok az elsők, akik megpróbálták, és elbuktak.
– Veletek az oldalunkon, biztos a siker – felelte emelt fővel Parker.
A csontváz kezet nyújtott neki.
– Legyen! A seregem ezek után, egyedül téged fog követni. A nevem, Marcus lunius Brutus. Örömmel veszek részt a hadműveletben. Legalább végleg megszabadulhatok apámtól.
Parker kezet rázott Brutusszal. A Holtak Serege a fiú után nyomult, csontfegyvereiket a fejük felett lóbálva hangosan ordibáltak.
Jake bízott benne, hogy a társai kiszabadítják a többieket, ezért egyből a Trónterembe igyekezett. Tudta, hogy Sataniel nincs a helyén, a Földön felügyeli a „gyerekeket”, a díszes, vörös szék tehát üres. Tökéletes időzítés! Még oda sem ért a terem hatalmas, kétszárnyú ajtajához, mikor az kinyílt előtte. A Sereggel a nyomában, belépett a helyiségbe. Minden pirosban pompázott. Nagyszabású lakomák helyszíne volt ez. A terem közepén két hosszú asztal kapott helyet, a végében pedig a trón magasodott. Vörös bársonnyal volt bevonva, a karfáját csillogó drágakövek ékesítették. Parker már érezte is, ahogy belesüpped a finom anyagba.
Mekkorát fog majd nézni az állítólagos „Király”, ha visszatér! Szinte majdnem elnevette magát. Legszívesebben megveregette volna a vállát. Jól csináltad, Jake! Csak így tovább!
– A meglepetés erejével kell támadnunk – fordult Brutushoz. – Az embereid szedjék össze a megmaradt démonokat, és vigyék az alagsorba!
Az alagsor azoknak a démonoknak volt fenntartva, akik szabályt szegtek, vagy ellenálltak Uruk akaratának. Parker járt már lent, felmérte az ottani viszonyokat, és tudta, hogy biztonságos. Saját akaratából, egy démon sem tud kijönni a Pokol börtönéből.
A csontvázkatonák eleget is tettek a kérésnek. Megrohamozták kínzóikat. Még örültek is a feladatnak. Parkernek igaza volt. A démonok egyáltalán nem ellenkeztek, annyira meglepte őket a hirtelen támadás. Idő közben a többi gyerek is megérkezett. Az összes csontvázat odacsődítették a Trónterembe.

Sataniel benyitott a főhadiszállásra. Abbadon épp a körmeit piszkálgatta. Egy harminc év körüli nőre cserélte, Sam Jones testét.
– Mindenkit hívj vissza! Hazatérünk – parancsolta Baálnak a Király. Abbadon kérdőn pillantott rá. – Levisszük a gyerekeket – mondta Sataniel magyarázat nélkül. – A Trónteremben majd megbeszéljük.
Mikor az összes kivezényelt démon, a Király előtt állt, elhagyták földi porhüvelyeiket.
Sataniel nem túlzott. Odalent elszabadult a pokol. A tudatlan fiatalok tátott szájjal néztek körbe. Mindenhol Holtak állomásoztak. Amint meglátták a Királyt, ordibálva a Trónterem felé szaladtak, erősítést kérni. Sataniel határozott léptekkel, elszánt arccal haladt utánuk. Ahogy becsapódott előtte a terem ajtaja, egy hanyag kézmozdulatára az egész berobbant.
Azonban akkor dühödött fel igazán, mikor meglátta a bársonytrónusán terpeszkedő Jake Parkert. Az egyik csontvázkatona – dőre módon – a Királyra támadt. Sataniel rákulcsolta hosszú ujjait a nyakára, amitől a katona lángra kapott, és ordítva elégett. A többiek – látva az incidenst – meg sem próbálták feltartóztatni.
– Az én teremtményem vagy, kölyök! – mennydörögte, hevesen csapkodva villás farkával. A megrémült Holtak serege fölé tornyosult. – Hogy merészeltél ujjat húzni velem? Most nézd meg, hogy mit értél el a mesterkedéseddel!
Sataniel az egyik gyerek vállára tette a kezét, aki hamarosan a csontváz-katona sorsára jutott. Csak egy kupac hamu maradt utána.
– Te leszel az utolsó! Végig fogod nézni, hogyan vezetted a halálba társaidat!
Jake Parker meg sem tudott szólalni. Még soha nem állt szemtől szemben a sokat emlegetett Úrral. Megrémítette a hatalmas termete, a dörgő hangja, és a kinézete. Találkozott már démonnal, de csak most értette meg, hogy miért fél a Királytól mindenki.
Parker borzadva nézte a mészárlást. Sataniel dühödten csapkodott villás farkával, hatalmas tűzvihart generálva. Parker, mikor rádöbbent, hogy a nyomába sem érhet, már késő volt. Őt is utolérte az elkerülhetetlen. Az utolsó, amit látott, Rebeca kivégzése volt.
– Hozzátok fel a többieket az alagsorból! – parancsolta a Holtaknak, akik fejüket leszegve, némán elkullogtak. Sataniel pedig kényelmesen odasétált a bársonytrónhoz, és elégedetten belehuppant.

– Atyám! – Sataniel elhúzta a száját. – Jöttél röhögni rajtam? Gúnyolódni?
Elohim behajtotta maga után a díszes helyiség kétszárnyú ajtaját, majd megcsóválta a fejét, mint egy apuka, aki maszatoláson kapja a kisfiát.
– Egyik sem – felelte halkan, miközben a trónon terpeszkedő alakhoz sétált. – Ismételten nem hallgattál rám. – Nem szemrehányás volt, csupán ténymegállapítás. – Miért?
Sataniel félmosolyra húzta a száját, úgy nézte atyját.
– Miért is kéne válaszolnom erre a kérdésre?
– Mert az apád vagyok, és mert tudni szeretném – válaszolta, még mindig higgadtan Elohim. – Kinek akartál ezzel bizonyítani? Esetleg, nekem, vagy magadnak?
Sataniel hitetlenkedve felhorkantott.
– Nem hiszem, hogy akárkinek is bizonyítanom kéne, akármit is. Vérbeli uralkodó vagyok. Félnek tőlem! A nevemre is csak rettegve gondolnak.
– Én nem félek tőled – emlékeztette fiát, Elohim, mire Satanielnek megrándult az arca, akárha pofon ütötték volna. – Sajnállak – folytatta Elohim. – Sajnállak, amiért úgy gondolod, hogy hatalmat gyakorolhatsz akárki felett, pusztán megfélemlítéssel.
– Mindig elérem, amit akarok! – emelte fel a hangját Sataniel.
– Milyen áron? – pillantott rá mélységes szomorúsággal atyja. – Az „embereid” soha nem lesznek hozzád hűek. Csupán egy apró szikra, és lángba borul a birodalmad. Az a birodalom, amit tőlem kaptál. Hát, semmit nem tanultál ebből a leckéből?
– Felesleges szószaporítás – legyintett Sataniel. – Ki kéne, hogy tiltsalak innen.
– Nem tudsz – rázta a fejét mosolyogva Elohim, a fiúnak pedig ökölbe szorult a keze, tudván: apjának igaza van. Pontosan ezt akarta elkerülni…
– Azért jöttem, hogy megparancsoljam: ez még egyszer ne forduljon elő! Nem játszhatsz Istent! Nem léphetsz a helyembe! Ily’ módon semmiképp! Megtanulhattad, hogy jár az, aki engedetlen. Ha legközelebb ilyen módszerekhez folyamodnál, készülj fel, hogy én leszek az első, aki az utadba fog állni! Nem vagy buta, fiam! Nem akarhatod a haragomat.
Elohim megfordult, és a kijárat felé indult. Sataniel gyűlölettől lángoló szemmel nézett rá, szinte várta, mikor fog az apja, perzselő tekintetétől tüzet fogni. Mikor azonban ez nem következett be, így szólt csupán:
– Az emberiség gyenge, romlott, bukott. Mikor látod hát be végre? Számukra nincs megbocsátás!
– Csupán időre van szükségük – jelentette ki Elohim magabiztosan, majd becsukta maga mögött a Trónterem bükk ajtaját.