2018. szeptember 2., vasárnap

Mi van már?




Sziasztok! Egy kis helyzetjelentéssel érkeztem, a sok hónapos kihagyás után. Ezalatt sem tétlenkedtem, több száz oldalt írtam, ám rettentő lassan haladok. Dolgozok, most újítjuk a házat, sok a teendőm. Minden ellenére haladok töretlenül, és büszkén jelentem be, hogy elkezdtem az utolsó fejezetet! :) Most jelen pillanatban 536 oldalnál járok, és 64 fejezetnél, ezért a Gyűlöllek szeretni második részét ketté fogom bontani, így sikerült egy trilógiát összehoznom.
A nyitás nem tudom, mikorra várható, de igyekszem. Még van munkám vele bőven, ezek után nekiugrok a javításnak, és a kisebb változtatásoknak (pl. a fejezetek címének), annyit azonban megígérhetek, hogy még az idén felkerül a friss fejezet ;) Kedvcsinálónak elárulom, hogy Adri visszatér egy röpke balatoni nyaralásra, ám nem egyedül érkezik, ahogyan Bálint sem maradt szingli az alatt a másfél év alatt, amíg távol voltak egymástól. Hozom a tőlük megszokott stílust, balhékat, drámát, vidám pillanatokat.
Remélem, hogy továbbra is velem tartotok! :)
Puszi: Anett

2018. május 19., szombat

Érdekességek és köszönetnyilvánítás

Sziasztok! :) Nem hiszitek el, de amióta kitaláltam, írni fogok egy "Hogyan készült?" bejegyzést, alig vártam, hogy megszülessen. Igazából most mindenről beszélni szeretnék, úgyhogy kezdjük is az elején.
2016 márciusában, egy hirtelen ötlettől vezérelve belevágtam. Olyannyira hirtelen volt, hogy fél órával a kezdés előtt, még egy merőben más történeten dolgoztam (ami egy Teen wolf fanfiction lett volna, és azóta sem készült el). A Gyűlöllek szeretni, egy poénból indult.
Rikki éppen albérletek után nézett, közben elküldte nekem a botrányosabb hirdetéseket, együtt nevettünk rajtuk. Akkoriban még tartottam a kapcsolatot, egy másik bloggerinával is, Lucával (nagy sajnálatomra, már nem ír), aki felvetette a romantikus sztori ötletét.
Az első érdekessége a Gyűlöllek szeretninek: Az elején olvasható hirdetés valós, csupán néhány szót írtam át belőle, hogy passzoljon a főszereplő személyiségéhez. Amint már mondtam, egy poénnak indult, egy rövidke novellának, ám kinőtte magát a történet, sokszor tőlem függetlenül alakult. Normális címet is csak a legvégén kapott, ugyanis hónapokig, Szeretőm a főbérlőm nevet viselte. Ebből ki lehet találni, mi lett volna az alap elgondolás :D (Katasztrófa.)
Ez teljes mértékben megbukott, amikor lassan körvonalazódott a két főszereplő kapcsolata, múltja. A számomra is váratlan csavar átformálta a történet hangulatát, és amint Adri utcára került, átcsapott egyfajta drámába. Egy sit-com félét szerettem volna összehozni, amit nem lehet komolyan venni. A célom, a szórakoztatás volt. Soha nem akartam egy tökéletes írást összehozni, helyette azt szerettem volna, ha az olvasó élvezi, együtt nevet és együtt sír a karakterekkel. (Ennek meg is lett az eredménye, ugyanis hihetetlenül összecsapottra sikerült.)
A másik, amivel világ életemben gondban voltam, azok maguk a karakterek. Szörnyű, papírmasé figurákat alkottam. Ez nagyon jól látszódik a Démoni hordában is, amire kaptam egy igen tanulságos és alapos kritikát ezzel kapcsolatban. A Gyűlöllek szeretninél elsősorban az élő karakterek voltak a legfontosabbak. Lényegesebbnek tartottam, mint magát a cselekményt. Úgy éreztem, sikerült ezt elérnem, hiszen egy idő után már maguktól mozogtak, beszéltek, éreztek. Nekem annyi volt a dolgom, hogy végigkísérjem őket a saját útjukon. Az elején kissé megijedtem, mert abszolút nem én irányítottam, de furcsa módon, sokkal felszabadultabban, gördülékenyebben ment a munka. Nem gondolkoztam azon, hogy miként alakítsam a cselekményt, mi legyen a következő lépés. Minden percét élveztem az írásnak, együtt éltem a karakterekkel, mindent átéreztem, amit ők is, minden gondolatukat hallottam.
Az egész történet három hónap alatt készült el úgy, hogy reggel hatkor már a gép előtt ültem, és este tízkor kapcsoltam ki. Szerencsére akkor megtehettem, nem dolgoztam, így bőven volt rá időm. Például arra is, hogy Adri nevén két napig gondolkozzam :D Először Petrának hívták, de azt hat emberből öt leszavazta. Rengeteg bloggertársamat zaklattam ezzel, amíg végül rábólintottak az Adrira, így lett Petrás Adrienn :D (Valamiért a Petráról nem akartam lemondani.) Bálint is Tominak indult, aztán az első fejezetben átcseréltem, mert a fiúnak a Tomi név nem tetszett.
Temérdek romantikus történetet olvastam akkoriban, mert a másik blogomon véleményezéssel is foglalkoztam. Mindegyikkel ugyanaz volt a problémám: a sablonosság. Akármilyen jól is írták meg, a szereplők majdnem ugyanolyanok voltak. Nekem ez az első romantikusom, és valószínűleg az utolsó is, ezért máshogy szerettem volna megcsinálni. Egy olyan sztorit összehozni, ami eltér az átlagtól, mind stílusában, mind helyszínben, mindenhogy. A hirdetés megadta a helyszínt, a nyolcadik kerületet, ami már önmagában érdekes környezet, ahhoz már csak a szereplőket kellett alakítani. Semmiképpen nem szándékoztam iskolásokkal dolgozni, ezért velem egykorú embereket választottam. Nehéz helyzetben lévő fiatalokat, akik napról napra élnek, komolyabb célok nélkül, mély sebekkel a lelkükben. Végig a realitás talaján mozogtam. Bálint és Adri sokszor érthetetlenül viselkedtek, forrófejűen reagáltak, makacsak voltak, kicsit hülyék, de én így imádtam őket.
A történetben képviselt stílus, nem követendő példa :D Főleg Bálinté nem, ebben egyetérthetünk.
Bálint egy sebzett vad, aki rengeteget káromkodik, sok benne a feszültség, a kétely. Képes akár évtizedekig hordozni a terhét, ami folyamatosan mérgezi belülről. Látszólag laza, vicces, beképzelt, ám amint lehullik a vastag álarca, előbújik az igazi énje, a kisfiú. Róla egy komplett pszichológiai elemzést lehetne írni. (Vele kapcsolatban a legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor kiderült, hogy szokott verseket írni.)
Imádtam őt, de már akkor tudtam, hogy egy hasonló személlyel embert próbáló lenne egy kapcsolat. Aztán meg is tapasztaltam. Az oldalsávban nem csupán reklámfogás a "valós történet alapján" kiírás. Igaz, hogy teljesen mások voltak a körülmények, ám a lényege majdnem egyezik.
Volt egy fiú, akivel évekkel ezelőtt ismerkedtem meg. Egy baráti társasághoz tartoztunk, és úgy alakult, hogy kezdtünk több időt együtt tölteni. Mindig ott volt mellettem, akármire szükségem volt, rengeteget segített, meghallgatta a gondjaimat, én viszont ezt nem tudtam értékelni, csúnyán bántam vele. Ő tűrt, mert szerelmes volt. Az egyik nagyobb veszekedésünk után megszakadt a kapcsolat, kikerültem abból a társaságból, egy város választott el minket egymástól. Évekkel később sem felejtettem el a fiút, szörnyű bűntudatom volt, akárcsak Adrinak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer még találkozni fogunk, sőt, össze is jövünk. Sajnos nem azt az embert kaptam vissza, akit meg tudtam volna becsülni. Fordult a kocka, én voltam vele odaadó, ő pedig bunkó. Nem ragozom tovább. Túléltük azt az időszakot, észhez tért, akárcsak Bálint, bár a valóságban ez sokkal több időbe telt. Durva hullámvölgyeket éltünk meg, Mónika-showba illő veszekedésekkel tarkítva. A kapcsolatunk már másfél éve tart, mind a ketten dolgozunk rajta, eddig eredményesen.
Az egészben az a legérdekesebb, hogy amikor elkezdtem írni a sztorit, eszembe se jutott ez. Már amikor a második részébe kezdtem bele, akkor vettem fel a kapcsolatot a fiúval. Villámcsapásként ért a felismerés. (Ráadásul Bálint egy narancssárga bomberdzsekiben szaladgál, és amikor átjött hozzám a fiú, ugyanolyan dzsekiben volt. A másik furcsaság az időpont. A történetben 2016 októberében találkoznak a szereplők, ami a valóságban is így alakult. Ezek után félve várom a folytatást, hiszen mint tudjuk, a végén Adriéknak kényszerből el kell válniuk.)
Ennyi a rövid háttértörténet :)
Sokat tanultam a Gyűlöllek szeretnitől. Eddig munkának éreztem az írást, ám Bálintékkal szórakozás volt. Karakterépítés szempontjából is fejlődtem, gördülékenyebben tudtam vezetni a cselekményt velük által. Kitartóan írtam, minden nap, amivel előtte hadilábon álltam. Új élményekkel gazdagodtam, új világot nyitottak meg előttem. Igaz, meg is szenvedtem velük, gyakran nem akarták azt csinálni, amit én kigondoltam, ezért egy csomószor át kellett írni. Az a verzió, amit a blogon olvashattok, az már a harmadik, és még ezzel sem vagyok teljesen megelégedve. Fájó szívvel szedtem ki jeleneteket, vicces párbeszédeket, mert utólag rájöttem, hogy nem illik bele. 
Bálinton és Adrin kívül, még hálás vagyok Rikkinek és Lucának! Nélkülük nem születhetett volna meg ez a történet. Köszönettel tartozom egy másik bloggerinának, Tündének, az abszolút lelkesedéséért, támogatásáért. Köszönöm Demi Kirschnernek, az Öld meg Jana Robinst! című könyv írónőjének, amiért időt szánt rám, és hajlandó volt beleolvasni! Köszönöm az édesanyámnak, amiért többször is meghallgatta a félkész változatokat, véleményt mondott, és jónak titulálta az írásomat :D A leghálásabb mégis az akkori barátomnak vagyok. Lehetővé tette számomra az alkotást, türelmesen figyelt, amíg órákon keresztül beszéltem neki a történetről, áradoztam a karaktereimről, sőt, még ötleteket is adott. (Bár rendszeresen Krisztiánnak hívta Bálintot, érthetetlen okból :D)
Nagyon-nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki foglalkozott velem és a Gyűlöllek szeretnivel! Nem utolsó sorban köszönöm nektek, amiért követtek, kitartóan olvastok! <3 Külön élvezet Jacey kommentjeit olvasni :D (Mindig feldobod a napomat :))
Remélem a továbbiakban is velem maradtok. Sajnos fogalmam sincs, mikor tudok jelentkezni a második részével, mert még készül, de igyekszem. Elöljáróban annyit, hogy ezt már ötödjére írom át :D
Köszönöm, hogy elolvastátok ezt a kis személyes bejegyzést, várom a véleményeteket akármivel kapcsolatban. Még jelentkezek! :)
Addig is puszi! <3
Anett

2018. május 12., szombat

41. fejezet

Sziasztok! :) Ez is elérkezett, a történet első részének a végéhez értünk :O Nem nagyon tudok mit hozzáfűzni. Jövőhét végén készülök egy bejegyzéssel, amivel bevezetlek titeket a "kulisszák mögé", hogy hogyan készült, milyen ötlet alapján, ráadásul a véleményemet is kifejtem magáról a sztoriról :) Az oldalsávban feltüntetett igaz történetes félmondat sem véletlenül került oda :)
Kellemes olvasást kívánok! <3 Minden véleményt szívesen fogadok! :)

41.
Bálint
„Kiküldenének Németországba.”

Az elkövetkező hónapok, életem legjobbjai voltak, attól függetlenül, hogy még mindig rohadt kevés időt tudtuk együtt tölteni. Örültem, ha esténként néha megvolt a kézimunka, a szexet meg el is felejthettem hétköznap. Nem is erőltettem a dolgot, láttam Adrin, hogy mennyire kimerült, amikor beesett mellém az ágyba. Én sem voltam éppen a toppon. Áprilisban beütött a forróság, amit kurvára nem tudtam hova tenni. Egy ízben meg is jegyeztem a lánynak, amikor fullra leizzadva hazaérkeztem, hogy elvileg tavasznak kéne lennie. Megkaptuk a kinti melókat, aminek annyira örültünk Armival, mint egy tökön rúgásnak. Rohadt melegben nyomni az ipart, napi tíz órában nem egy leányálom.
Május elején megleptem a drágámat, elvittem Dobogó-kőre, miután szerveztünk neki egy bulit a Barlangban. Úgy bőgött, mint eddig még soha. A tortát sem tudta rendesen felvágni, annyira remegett a keze. Irtó aranyos volt, fél órán keresztül kellett nyugtatnom. Másnap indultunk túrázni, szerencsére hétvégére esett. Adri arcáról le sem lehetett törölni a vigyort; egész nap fülig ért a szája. Vissza sem tudtam emlékezni, hogy mikor dumáltunk annyit, mint akkor. Tökéletes volt minden, még rappeltem is neki, miközben a zsebemet tapogattam. Benne volt a gyűrű, amit egy hete vettem, de nem mertem megkérdezni; nem akartam elbaszni a napot, fogalmam sem volt, mit szólna hozzá. Eddig mindig szarul reagálta le, amikor felhoztam a témát, pedig most igazán úgy éreztem, hogy készen állok erre a lépésre. Akartam, csak fostam, mint az állat.
Nem kérdeztem meg se május másodikán, se júniusban vagy júliusban. Folyamatosan ezen kattogtam, mégis húztam-halasztottam a dolgot. Eltereltem a figyelmemet, szereltem a járgányom és melóztam ezerrel, miközben én is próbáltam félrerakni, mint Adri. Nem akartam egész életemben kőműveskedni, rohadtul kezdenem kellett volna magammal most már valamit. A magánvállalkozás gondolata egyre jobban foglalkoztatott, de ahhoz még kurva sok lóvét kellett gyűjtenem. Armival dumáltunk erről órákig, gyakran az egész munkaidő alatt, de nem jutottunk egyről a kettőre.
Az augusztus hamarabb eljött, mint azt gondoltam. Egyik nap Tomi felkeresett. Feltűnően szar kedve volt; lehívott a Sakálba.
– Csá! – Nyújtottam az öklömet, mielőtt ledobtam volna magamat vele szemben. Hanyagul beleütött. – Mi van?
A haver elhúzta a száját, és ivott a söréből.
– Rossz, vagy jó hír? – kérdezte.
– Jó – választottam.
– Most már biztos, hogy elveszem Vivit. Ő is belement, igent mondott. – Halványan elmosolyodott, de aztán egyből le is konyult a szája.
– És a rossz? – Elővettem egy szál cigit.
– Hónapok óta koton nélkül megy a cucc, és semmi nem történt. Múlt héten bejártuk fél Pestet, hogy megtudjuk, mi a fasz van. Mindenhonnan továbbküldtek egy századik orvoshoz. – Meredten bámultam Tomira. – Tegnap végre megkaptuk a vizsgálatok eredményét. – Szünetet tartott, ivott, aztán hátradőlt az ülésen és ő is rágyújtott. – Vivi meddő – bökte ki végül.
Lehamuztam a cigit, de nem szívtam bele, helyette felkönyököltem az asztalra. Nem tudtam erre mit mondani. Úgy lefagytam, hogy percekig csak a havert néztem.
– Ez biztos? – nyögtem, amikor szóhoz jutottam.
Tomi bólintott.
– Vivi ki van borulva. Dobni akart, de aztán megbeszéltük a dolgot.
– Dobni? – pislogtam döbbenten. – Mer’?
– Szokásos hülyeség – legyintett ingerülten a haver. – Szakít velem, mert ő nem tudja megadni, amit akarok. Azt mondta, hogy majd mástól megkapom. – Tomi rosszallóan felhorkantott. – Jól lebasztam! Ne legyen már hülye! Megmondtam, hogy vagy vele, vagy sehogy. Ne tudd meg mennyit kellett pofáznom neki, amíg elfogadta ezt.
– Tuti a lánykérés?
– Ja, jövőre tervezzük a lagzit.
Amint meghallottam félreszívtam a cigit. Nagyot köhögtem, bekönnyeztem.
– Ez most komoly? – kérdeztem fuldokolva.
– Igen. – Tomi gúnyosan elhúzta a száját. – Még mindig korainak gondolod?
Hallgattam. Én is oda akartam adni a gyűrűt Adrinak... Pont nekem nem kellett volna ítélkeznem. Megráztam a fejemet, amin a haver elcsodálkozott. Hátradőltem az ülésen, benyúltam a zsebembe, és felmutattam a gyűrűt. Tomi eltátotta a száját, majd szélesen elvigyorodott.
– Kussolsz róla! – emeltem fel az ujjamat. Tomi bólintott.
– Mikor akarod?
– Három hónapja vettem, de fosok megkérdezni.
– Nem kéne.
– Dehogynem! – Felhorkantottam. – Nem akarja, tudom.
A haver ivott, aztán megcsóválta a fejét.
– Öregszünk, Töki. Esküvő, gyerek... Mi volt velünk egy éve? Keféltünk orrba-szájba.
Felröhögtem. Azért ebben nem volt igaza.
– Kingával nyomultam.
– Arra inkább nem mondok semmit – morogta Tomi. – Össze se lehet hasonlítani Adrival.
– Na, nem mondod! – nevettem.
– Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd te is házasodni akarsz.
– Rohadt őszintén mondom, hogy én se! – A fejemet csóváltam. – Kurvára öregszünk! Egy hónap múlva huszonnégy leszek. – Elképedve tátottam el a számat.
Tomi komolyan bólogatott.
– Én már huszonnégy is vagyok! Aztán még semmit nem értünk el.
Elhúztam a számat. Ebben igaza volt. Tenni kell ellene!

Eltelt egy újabb hét, már a hónap végéhez közeledtünk, amikor végre elhatároztam, hogy felteszem Adrinak a nagy kérdést, ám ő megelőzött, egy másik hírrel, ami azonnal elvette az összes életkedvemet. Egyik nap morcosan lépte át a küszöböt, jóval utánam, ami nem fordult elő gyakran.
– Később értél haza – jegyeztem meg a gép elől. Már hat óra is elmúlt.
– Beszélgetésre hívtak az irodába.
Teljes testtel felé fordultam.
– Baj van?
– Gyere ide! – intett, amikor leült a kanapéra. – Beszélnünk kell.
Félve álltam fel, és dobtam le magamat mellé. Automatikusan zsebre dugtam a kezemet, megmarkoltam a gyűrűt.
– Mondjad!
A lány rám nézett, könny csillogott a szemében.
– Nem tudom, hogy kezdjek bele.
– Ne paráztass!
– Azt tudod, hogy néhány hete beraktak a német részlegre, ahol jól teljesítettem. – Bólintottam. – Ma behívott munka után a főnök, és lehetőséget ajánlott. – Mély levegőt vett. – Kiküldenének Németországba.
Megdermedtem, leizzadtam egy fél másodperc alatt. Letaglózott a hír; azonnal kihúztam a zsebemből a kezemet.
– Mennyi időre? – nyögtem, amikor szóhoz jutottam.
– Körülbelül egy évre, de ez nem fix.
– Egy… Mennyi? – kerekedett ki a szemem. Adrinak legörbült a szája. – Mikor indulnál?
– Egy hónap múlva, a szülinapod után.
Hosszan hallgattunk, egymást néztük, miközben a fejemben egy hang felordított: Nem! Nem mehet! Ne engedd!
– Mész?
Adri kétségbeesetten pislogott. El tudtam képzelni, hogy én hogyan nézhettem vissza rá.
– Gondolkodási időt kértem – válaszolta halkan. – Meg akarom veled beszélni, nem dönthetek egyedül. A hét végéig várnak, ha nem megyek, akkor mást küldenek.
Idegesen beletúrtam a hajamba.
– Te mit akarsz? – szólaltam meg rövid szünet után.
– Menni és maradni egyszerre. Nem akarlak elveszíteni! – A lány szeméből kigördült az első könnycsepp. – De ez nagy lehetőség.
Egyetértettem vele, kurva nagy lehetőség. Ki tudna szakadni abból a szarból, amiben éltünk, ő vinné valamire. Görcsberándult a gyomrom, szúrni kezdett a szemem; sűrűn pislogtam. Képtelen voltam megszólalni, képtelen voltam azt mondani, hogy támogatom, menjen, mert a jövőjéről van szó. Én itt leszek mindig, de ez az út nem várja meg. Én sem akartam elveszíteni. A gyűrű szinte égette a combomat. Fasza időzítés; pont, amikor elhatároztam magamat.
Szó nélkül felálltam és kimentem cigizni. A lány néhány perc múlva követett, ő is rágyújtott. Hosszan hallgattunk, már el is szívtuk a cigit, amikor megtörtem a csendet.
– Figyelj, nem tartalak vissza, ha úgy döntesz, hogy elvállalod.
– Te mit gondolsz erről? Mondom, hogy nem akarok egyedül dönteni!
Szembefordultam vele, átkaroltam és magamhoz húztam.
– Szeretlek, és melletted vagyok. – Nehezen jöttek a szavak, kiszáradt a szám. Nyeltem egyet, mintha vattagombóc nőtt volna a torkomban. – Ahogy mondtad, ez tényleg lehetőség, feljebb léphetsz. Én mindig itt leszek. Mindig! Akármikor jöhetsz, egy, két vagy akár három év múlva, oké? – Adri szipogott, bólintott. – De ez... Vagy most, vagy soha. Persze, kurvára nem akarom, hogy elmenj, de itt rohadtul nem rólam van most szó!
Adri megmarkolta a pólómat.
– Akkor szakítanunk kéne – szólalt meg halkan. Kérdőn néztem rá, mire folytatta: – Nem várom el, hogy megvárj. Ismerlek. – Elhúztam a számat.
– Nem hiszem, hogy működne a távkapcsolat. – Kelletlenül adtam neki igazat. Egy év szex nélkül, maga lenne a pokol. Nem bírnám ki, tudtuk mind a ketten.
– Ezek szerint eldöntöttük?
Belenéztem a barna szemébe, miközben az járt a fejemben, hogy nem lehetek önző. Csak most az egyszer nem lehetek az! A lehető legjobbat akartam a lánynak, jelen helyzetben pedig az tűnt a legjobbnak, ha elengedem. Bólintottam.
– Egyet meg kell ígérned! – Határozottan felemelte az ujját.
– És pedig? – kérdeztem rekedt hangon.
– Miután elutaztam, nem csinálod azt, mint a múltkor! Nem akarok az életedért izgulni! Ígérd meg, hogy tartani fogod magadat!
– Megígérem – mondtam komolyan.
Adri szorosan hozzám bújt, a vállára támasztottam az államat.
Egy hónapunk maradt már csak. Megölt a tudat. Sziklaként dőlt rám, nem tudtam szabadulni tőle. Egy hónap... Ez villogott a szemem előtt, amikor lefeküdtem, amikor reggel keltem. Minden egyes nappal közelebb kerültünk a szeptemberhez. Próbáltunk nem szomorkodni, kihasználni a fennmaradt időt, de így is kevés volt. Gyakran azon kaptam a lányt, hogy a kanapén ült a gondolataiba mélyedve. A kezében könyvet tartott, mintha olvasna, de a szeme nem követte a sorokat. Én sem voltam jobb állapotban. A melóban egyre figyelmetlenebb lettem; mindig Armi javította ki, amikor elbasztam valamit. Nem szólt érte, nagyon jól tudta, mi a helyzet, miért vagyok szarul. Próbáltam megemészteni, elfogadni a történteket, de kurva nehéz volt.
Amikor a lánnyal dumáltunk, kerültük a költözést, helyette viccelődtünk, ökörködtünk, mintha semmi nem történt volna, mintha nem lennének megszámlálva a napjaink. Mégis éreztük a fejünk fölött lebegő bárdot, ami bármelyik percben lesújthatott ránk. Az összes időnket együtt töltöttük, minden mást elhanyagoltunk. A végén még a vécére is együtt mentünk.
Rohadtul nem vártam a szülinapomat, vele együtt a hónapfordulót. Direkt nem hoztam fel a témát, mert az azt jelentette, hogy hamarosan, néhány napon belül el kell válnunk.
Amikor szeptember huszadikán meló után beléptem a lakásba, még fel sem tudtam eszmélni, máris egy torta landolt a képemen. Elvigyorodtam, és letöröltem magamról. Adri felnevetett az ajtó mellől, mire hozzá léptem, és egy gyors mozdulattal őt is összekentem.
– Ennek legalább van íze – jegyeztem meg hunyorogva, miután megkóstoltam.
– Persze, mert vettem – kacagott a lány. – Azóta sem tudok csinálni.
Egy mozdulattal leszedte rólam a pólót, és szétmázolta rajtam az édességet. Én is leszedtem róla a ruhát és hozzá préselődtem, a falhoz szorítottam. A helyzet hasonlított a Valentin-naphoz, csak most a tortával csináltuk azt, amit akkor a pizzával. Szabályosan letéptük egymásról a ruhát, nyaltuk le a másik testéről a kaját. Belemarkoltam a hosszú, fekete hajába, úgy csókoltam. Elfelejtettem mindent, csak ő létezett; tudtam, hogy Adri is így van vele.
– Boldog szülinapot! – zihálta a lány, amikor eltávolodtam tőle, és a homlokomat az övének támasztottam. Megfogtam a kezét, és berángattam a fürdőbe. Jól megbámultam, miközben a maradék ruháját is ledobta magáról. Végignéztem a meztelen testén; tökéletes, gondoltam szomorúan. Úgy pislogtam rá, mintha először látnám.
– Kösz – morogtam a fülébe, amíg megmosdattuk egymást.

A következő napokban egy percre sem engedtem el, csak amikor melóztunk. Folyton a kezét fogtam, az arcát simogattam; a törődés kölcsönös volt. Az út előtti estére bulit szerveztünk Tomival a Barlangban. Mindenkit meghívtunk, hogy elbúcsúztassuk a lányt. Adri végig sírt, mindenkit többször is megölelt, mindenkivel dumált, legutoljára hagyott engem. Megfogta a kezemet, és egy félreeső boksz felé húzott. Elhatároztam, hogy amíg fel nem száll a repülőre, nem bőgök, nem teszem számára még nehezebbé a dolgokat. A gyűrűt is elfelejtettem, gondosan eldugtam a duplafenekű fiókomba.
Adri még akkor sem engedte el az ujjaimat, amikor leültünk. Egészen közel csúszott hozzám, a lábát felrakta a combomra.
– Nem tudom, hogy mit mondhatnék, amit még nem mondtam el.
– Nem kell semmit – ráztam a fejemet. Görcsölt a hasam, izzadt a tenyerem. – Kivigyelek holnap a reptérre?
Összefacsarodott a szívem, megfájdult a mellkasom, ahogy kimondtam. A lány lehajtotta a fejét, úgy bólogatott, aztán nekem dőlt. Szorosan megöleltem; hosszú percekig nem mozdultunk.
Alig ittunk valamit, másnap korán kellett indulni. Hamar le is léptünk, nem aludtunk az este semmit. Együtt voltunk, még egyszer, utoljára. Beállítottam az ébresztőt, de nem volt rá szükség, még akkor is beszélgettünk, amikor feljött a nap, és megszólalt a mobil. Adri körbenézett a félhomályos szobában, némán könnyezett, mint előző nap, pakolás közben. Az utolsó percre hagyta a csomagolást.
– Ideje öltözni – suttogtam.
– Még ne – szipogta. – Csak még egy kicsit...
Megtöröltem a szememet. Legszívesebben ki sem engedtem volna az ágyamból. Basszameg! Rohadtul nem engedtem volna sehova! Néhány perc múlva a lány megmozdult mellettem, rám nézett.
– Fürdünk?
Némán bólintottam. Aznap sokkal tovább tartott a fürdés, mint eddig akármikor. Miután felöltöztünk, Adri elköszönt Zoknistól. Felemelte, ami nem is volt annyira egyszerű mutatvány, hiszen a nyúl szépen meghízott nálunk. A lány a mellkasához szorította az állatot, majd pár perc múlva szuszogva letette. Megmarkolta a bőröndje fogantyúját, szaggatottan felsóhajtott, ahogy körbehordozta a tekintetét a nappaliban. Eszembe jutottak az együtt töltök idők, amikor játszottunk, amikor fát díszítettünk, amikor filmeztünk. Kilenc hónap. Kimondva nem sok, de átélve rengeteg. Tudtam, hogy Adri is ezekre az emlékekre gondolt abban a percben. Üres lesz nélküle a lakás, és kibaszott üres lesz nélküle az életem. Kelletlenül megfordult és kihúzta a bőröndöt a folyosóra. Összeszorított szájjal figyelte, ahogyan bezártam magunk után. Szótlanul ballagtunk le a kapuhoz. Kitoltam a motort, az utcán erőteljesen rátapostam a berúgókarra, a két combom közé szorítottam a bőröndöt, majd amikor Adri felült mögém, elindultunk.
Az út rohadt rövidnek tűnt, pedig próbáltam minél lassabban hajtani. Nemsokára beálltam a reptér elé és levettem a bukót. A lány lekászálódott az MZ-ről, mielőtt magához vette a csomagját. Mélységes szomorúsággal a szemében nézett le rám, miközben odalépett hozzám. Megérintette az arcomat, beletúrt a hajamba.
– Vigyázz Zoknisra! – szólalt meg elcsukló hangon. Bólintottam. – Írok majd! – ígérte.
– Vigyázz magadra! – mondtam komolyan. Megfogtam a kezét, összekulcsoltuk az ujjainkat. Most ő bólintott.
– Visszajövök! – esküdözött. – Visszajövök, látjuk még egymást!
– Biztosan.
– Bálint, nem tartozol ezek után elszámolással – bámult komoran. Mind a ketten tudtuk, hogy mire céloz. – Ahogy én sem – tette hozzá.
– Oké. – Újra bólintottam. Mostanában mindig csak bólogattam, elfogadtam a helyzetet. Annyi mindent mondtam volna még, de a szavak elvesztek félúton, semmi értelmeset nem tudtam kinyögni.
Adri lehajolt hozzám, megszorította a kezemet, és szenvedélyesen, hosszan megcsókolt. Az utolsó perceket éltük meg együtt. Fájt. Kurvára fájt a mellkasom, mintha darabokra téptek volna belülről. Kínzott, hogy el kellett engednem. Kikerül a védelmem alól, magára lesz utalva egy idegen országban.
A csók után egymás szemébe néztünk, aztán halál pontosan egyszerre szólaltunk meg:
– Szeretlek!
Fáradtan, szomorúan elmosolyodtunk.
– Ez még mindig kurva ijesztő – jegyeztem meg.
– Szerintem meg még mindig aranyos. – Hallgattunk. – Mennem kell.
Megint bólintottam, de nem engedtem el a kezét, ő sem az enyémet, sőt, ha lehet, még szorosabban fogott. Könny futotta el a szemét, én inkább nem néztem rá. Néhány perc múlva szétnyitotta a tenyerét, és eltávolodott tőlem. Ökölbe szorítottam a kezemet, még éreztem az érintését. Sűrűn pislogtam. A fejembe húztam a sisakot, és felé fordultam.
– Látjuk még egymást! – Így köszöntem el.
Adri felemelte a kezét, integetett, aztán megfordult és eltűnt a szemem elől. Nagyot sóhajtottam, és elhajtottam a helyszínről. Most úgy robogtam haza, mintha üldöznének. Pánikszerűen szaladtam fel a lépcsőn a lakásba. Amikor beléptem megtorpantam. Hónapok óta először újra egyedül voltam. Senki nem várt haza. Bementem a hálóba, és kihúztam az éjjeliszekrény alsó fiókját. Kivettem a kicsi dobozt, a mikulásra kapott kutyás képeslap mellől, lerogytam az ágyra, majd kinyitottam. Megmarkoltam a gyűrűt, teljesen belenyomódott a bőrömbe, de leszartam; kitört belőlem a zokogás. Mélyről jött, szívből. Napokig visszatartottam, de már nem bírtam ki. Csak ültem és bőgtem, mint egy óvodás. A mindenem, a szerelmem, az életem értelme elment. Meg akartam tartani a neki tett ígéretemet, nem omolhatok össze! Magam mögé néztem, a helyére, ahol mindig aludt. A párnája alól valami kikandikált. Odakaptam és kihúztam a „Szingli vagyok” feliratú tangát. Még keservesebben sírtam, magamhoz öleltem a ruhadarabot. Eldőltem az ágyon, görcsösen markoltam a takarót, képtelen voltam abbahagyni a bőgést
Az utolsó mondatomba kapaszkodtam: Látjuk még egymást! Az utolsó éjszaka emlékébe kapaszkodtam. Még ilyenkor is belé kapaszkodtam.

2018. május 5., szombat

40. fejezet

Sziasztok! :) Elérkeztünk az utolsó előtti fejezethez :O Részt vehetünk egy osztálytalálkozón, aminek a megírását kifejezetten élveztem :D Az egyik kedvenc jeleneteim közé tartozik. Jó olvasást kívánok hozzá! <3 Jövőhéten találkozunk!

40.
Adri
„Undorítóan viselkedtünk vele, pedig nem érdemelte meg!”

Ezek után már csak az osztálytalálkozó miatt kellett izgulnom. A kiírásuk szerint március közepére béreltek ki egy étteremben. Na, de jó, húztam el a számat. Addig meg is kéne tanulnom normálisan enni. Láthatóan én többet izgultam a találkozó miatt, mint Bálint, pedig neki jogos lett volna az aggodalma. Nagyon féltettem, nem akartam, hogy megbántsák. Mellette leszek, majd megvédem, mindig ezzel a gondolattal nyugtattam magamat.
Miután belejöttem a munkába, már nem fárasztott le annyira, mint előtte, de azért kipihentnek sem mondhattam magam, amikor reggel fel kellett kelnem. Bálint végre megvette az áhított motorját, amit aztán állandóan szerelnie kellett a pincében. Kiderült, hogy csak addig működött, amíg haza nem hozta, ám ez sem szegte a kedvét, vidáman bütykölgette, ezzel a kettőnk idejéből faragott le, pedig így sem volt sok belőle. Nem szóltam érte, nem panaszkodtam. Otthon is volt munkám bőven, nem unatkoztam. Ha végeztem a takarítással és a főzéssel, akkor tanultam. Kezdtünk úgy viselkedni, mint az öreg házasok; csendben, békességben éldegéltünk egymás mellett. Hétvégeken filmeztünk, vagy lementünk a Sakálba, ahol Tomitól mindig megkaptuk, hogy alig látja a hülye fejünket.
Átléptünk a márciusba, aminek az egyik pozitívuma, hogy már nem kellett annyira melegen öltözni. Megkaptam a második fizetésemet, ami egy kicsivel több volt az előzőnél; abból félre is tudtam rakni egy keveset a malac formájú malacperselyembe.
Szívem szerint megállítottam volna az időt. Erre egyre gyakrabban gondoltam a találkozót megelőző egy hétben. Bálint kitalálta, hogy motorral menjünk. Szépen lefestette, még egy ördögfejet is rajzolt rá, amit lángnyelvek öleltek körbe. Úgy kipofozta, hogy szinte rá sem ismertem. Vett hozzá bukósisakokat, meg motorosruhát, amit enyhén túlzásnak tartottam. Pénteken korán feküdtünk le, hogy szombatra kipihenjük magunkat. Kilencre kellett odaérnünk Pest másik felébe, így már hétkor kipattant a szemünk. A kezemet tördelve járkáltam fel-alá a lakásban, amíg Bálint be nem rángatott a fürdőbe.
– Nyugodj meg! – fogta meg a kezemet, miután lezuhanyoztunk és elzárta a vizet. – Mit fosol ennyire?
– Izgulok.
Kiszálltam a kádból és megtörölköztem.
– Felesleges. Voltál az öt évesen is, nem? – Bólintottam. – Akkor meg? Én látom őket tíz év után először. Nekem kéne paráznom.
– Nem parázol? – fordultam felé.
– Egy hangyafasznyit – vonta meg a vállát, és felvett egy boxert.
Felhorkantottam. Egy hangyafasznyit... Nekem is adhatott volna a nyugalmából. Miután felöltöztünk, megállapítottam, hogy rohadt jól néz ki. Egy fekete trikót vett fel, így látszódott a karja, teljesen kiemelte az alakját, ami nem volt utolsó látvány. Még mindig maradt a pocakjából, de a válla szélesebb volt; a ruha alatt is látszott az izmos mellkasa. Alulra tréninnadrágot húzott edzőcipővel.
– Mi az? – nézett rám vigyorogva. – Jó pasid van, mi?
Féloldalas mosolyra húztam a számat.
– Jó – bólintottam –, és változatlanul szerény. Jól kiöltöztél.
– Megmutatom a pöcsöknek, hogy mi lett belőlem. – Büszkén kihúzta magát.
– Csak nehogy azt higgyék, hogy emiatt jöttem veled össze – morogtam.
– Kit érdekel, hogy mit hisznek? Öltözz fel faszán, ne kelljen szégyenkeznem.
Felnevettem, és felemeltem a középső ujjamat. Magamra húztam egy farmert, egy pólót, aztán részemről kész is voltam. A hajam már a vállamig ért, így kicsivel hosszabb ideig tartott a fésülködés, mint eddig. Szívem szerint levágtam volna, de tudtam, hogy Bálintnak jobban tetszik, ha hosszú, ezért hagytam. Nekem nem jött be annyira, már töredezett a vége; úgy utáltam, hogy ilyen vékonyszálú.
Nyolckor felvettük a kabátunkat, és Bálint bezárt utánunk. Mélyeket lélegeztem, miközben a kezembe nyomta a bukósisakot. Még az utazás miatt is izgultam; soha nem ültem eddig motoron. Az aggodalmamat meg is osztottam a fiúval, aki erre csak mosolygott.
– Imádni fogod – biztosított róla.
Kitolta a járgányt a pincéből, aztán az utcán berúgta és felpattant rá. A fejembe nyomtam a sisakot, és izzadó tenyérrel felmásztam mögé. Szorosan átkaroltam a derekát; még a szememet is becsuktam, amikor elindultunk. Hamar kiderült, hogy nem volt mitől rettegnem, ugyanis Bálint mögött teljesen biztonságosan utaztam. Egy idő után már nem is szorítottam olyan görcsösen, helyette érdeklődve figyeltem a mellettünk elsuhanó autókat, épületeket. A fiú határozottan ült előttem. Bárcsak soha ne érnénk oda, gondoltam; így még a világ végéig is elmentem volna vele. Óvatosan átkukucskáltam a válla fölött, majd elhúztam a számat. Hatalmas dugóba keveredtünk. A fiú váratlanul kivágódott az egyik autó mögül, mire felkiáltottam, és megmarkoltam a dzsekijét. Hallottam, ahogy felnevetett. Eszeveszett tempóban száguldottunk el két hosszú kocsisor között. Igaza lett, roppantul élveztem a motorozást. Szabad voltam; teli torokból felkacagtam.
Negyven perc alatt megérkeztünk az úticélunkhoz. Néhány srác kint cigizett az étterem előtt, felismertem őket egytől-egyig. Köztük volt Csabi is, akinek az üzenetére Bálint nem válaszolt. Mind a három fiú döbbenten bámult minket, amikor beálltunk a parkolóba. Lekászálódtunk a motorról és levettük a sisakokat.
– Mondtam én, hogy imádni fogod – kacsintott Bálint, mire szélesen elmosolyodtam. – Nem velük cigizünk – jelentette ki, és finoman a többiek felé bökött a fejével.
– Én sem akartam.
Rájuk sem néztünk, úgy kerültük meg az épületet, és hátul, egy kijelölt dohányzóhelyen megálltunk.
– Leszakadt a pofájuk – jegyezte meg röhögve Bálint.
– Le – nevettem én is, majd rágyújtottunk. – Figyeld meg a csajokat, ha meglátnak. Állítólag Emese is itt lesz – tettem hozzá mogorván.
– Most megverheted – vigyorgott Bálint.
– Megérdemelné. Azóta már vagy ezer bocsánatkérő üzenetet írt, de felkeresni nem mert.
– Biztosan fosik, hogy most tényleg lelöknéd a lépcsőn.
Ezen újra nevettünk.
– Francba! – Elfordítottam a fejemet. – Ide jönnek!
– Nyugi van – mondta halkan Bálint.
– Haver! – szólalt meg messziről Csabi.
A fiú közelebb lépett hozzám, úgy súgta a fülembe:
– Még mindig azt hiszi a fasz, hogy haverok vagyunk.
Felhorkantottam.
– Mi a helyzet? Nem írtál vissza.
A fiúk szabályosan körbeálltak minket.
– Mikor? – nézett Csabira közömbösen Bálint.
– Kábé négy hónapja.
– Nem értem rá.
– Miért nem jöttetek oda hozzánk?
Értetlenül pislogtam fel a magas srácra. Tényleg úgy csinált, mintha ezer éve barátok lettek volna Bálinttal.
– Miért mentünk volna? – kérdezett vissza Bálint, miközben felhúzta a fél szemöldökét. Nagyon kínos volt a helyzet. Minél előbb szabadulni szerettem volna. Kezdtem megbánni, hogy elmentünk. Csabi egy kis ideig némán bámult minket, aztán a szeme megakadt rajtam, és elvigyorodott.
– Adri! – Kitárta a karját, majd hozzám lépett és megölelt. Zavartan lapogattam meg a hátát; még két puszit is kaptam. – Öt éve nem találkoztunk – csóválta a fejét hitetlenkedve.
– Igen – motyogtam.
– Nem hívtál fel – jegyezte meg kissé sértődötten Csabi.
– Nincs meg a számod.
– Pedig megadtam.
Lehajtottam a fejemet, az aszfaltot bámultam.
– Elvesztettem.
Vagyis kidobtam a kukába, pontosítottam magamban.
– Úgy látszik, hogy téged mindenki lekoptat – szólalt meg mellettem Bálint. Majdnem felnevettem. Összepréseltem a számat, és lopva a két fiúra néztem. Csabinak dühösen megvillant a szeme, Bálint viszont szélesen elvigyorodott. Egy percig csak álltak egymással szemben, azt hittem, hogy Csabi nekiugrik, de aztán elmosolyodott.
– Hogyan sikerült összejönnötök?
Bálint készen is volt a válasszal:
– Elküldtem a picsába, mire belém szeretett.
Nem bírtam tovább, felkacagtam. Bálint féloldalas mosolyra húzta a száját, majd átkarolt. Elnyomtam a cigimet és megfogtam a kezét.
– Az én számomat nem vesztette el – szúrta még oda Bálint, mielőtt hátatfordítottunk nekik, és az épület felé indultunk. Igaza volt, nem kellett féltenem, ennek ellenére mégsem tudtam teljes mértékben megnyugodni.
– Miért is volt meg a száma, amúgy? – nézett rám, amikor beléptünk a hátsó ajtón az étterembe.
– Hagyjuk – legyintettem mogorván.
– Nem, ne hagyjuk!
– Jaj, Bálint – sóhajtottam. – Volt köztünk valami.
A fiú megállt és szembefordított magával.
– Valami? – Felhúzta a szemöldökét.
– Féltékeny vagy? – Bálint nem válaszolt, mogorván nézett a szemembe. – Csak csókolóztunk, aztán kidobtam a telefonszámát, és ennyi történt.
Bálint megcsóválta a fejét.
– Gyűjtöd a régi osztálytársakat, mi?
A megjegyzését hallva eltátottam a számat. Villámló szemmel bámultam rá. Mélységesen megbántott.
– Igen, sportot űzök belőle! – emeltem fel a hangomat. – Kipróbáljuk, hogy hány csávóról tudom leszedni a gatyát?
Bálintnak résnyire szűkült a szeme. Nagyon nem tett jót nekünk ez a környezet. Alig voltunk ott tíz perce, és máris vitatkoztunk. A fiú levette a dzsekijét, és a mellettünk lévő fogasra akasztotta.
– Fordítva is kipróbálhatjuk. Hány csajról tudnám leszedni a bugyit? Kezdeném Emesével!
Gondolkodás nélkül lendült a kezem, ám Bálint azonnal elkapta a csuklómat, a másik karját meg felemelte. Automatikusan összerándultam, és becsuktam a szememet. Megijesztett; megint úgy nézett, mint amikor nekem támadt a költözés miatt. Megsimogatta az arcomat, ránéztem.
– Úgy csinálsz, mintha vernélek – mondta halkan. Azonnal eltűnt a harag a tekintetéből, helyére szomorúság költözött.
– Nem direkt csináltam. – Lehajtottam a fejemet; valamiért elszégyelltem magamat a reakcióm miatt, pedig semmi okom nem volt rá.
– Tudom.
Bálint elengedte a csuklómat, és végigsimított a karomon. Mind a két kezével megfogta az arcomat, mélyen a szemembe nézett.
– Hercegnőm, ne adjuk meg nekik azt az örömöt, hogy felbasszuk egymást.
– Csak meg? – mosolyogtam.
A fiú is elvigyorodott. Ekkor nyílt mellettünk a hátsó ajtó és Csabiék léptek be rajta, de nem foglalkoztunk velük.
– Csak meg – bólintott Bálint, majd lassan, de határozottan megcsókolt. Megöleltem, miközben fél szemmel a többiek felé sandítottam. Az egyik hatalmas asztalnál ültek a volt osztálytársaink, pont ránk láttak. Egy emberként bámultak minket. Felhorkantottam, becsuktam a szememet, és elmélyítettem a csókot. Kicsit furcsán éreztem magamat a közönség miatt, de eldöntöttem, hogy nem fogok velük foglalkozni.
Bálint elhúzódott tőlem, és elmosolyodott.
– Most már felvállalhatsz.
– Te nem látod, de minket stírölnek.
– Gondoltam – nevette el magát. – Na, menjünk oda hozzájuk, hogy ki tudjanak faggatni téged.
– És téged?
– Én úgysem válaszolok normálisan.
– Észrevettem – kacagtam, miközben a fiú kézen fogott, és elindultunk az asztal felé. – Elküldtél a picsába, amitől beléd szerettem?
Bálint féloldalas mosolyra húzta a száját.
– Nem így volt? – kérdezett vissza.
– Nagyon nem! – ráztam a fejemet. – Sziasztok! – fordultam a többiekhez, amikor odaértünk hozzájuk. A szemem azonnal megakadt Emesén, aki Csabi mellett ült, és reménykedve pislogott fel rám, talán azt hihette, hogy most megbeszélhetjük a dolgokat.
– Csá! – köszönt Bálint is, és ledobta magát az egyik székre.
A fiú megjelenése szabályosan sokkolta a lányokat. Meredt tekintettel néztek rajta végig, és csak megkésve viszonozták a köszönést. Az orrom alatt somolyogva foglaltam helyet Bálint, és a vörös hajú Zsolti között.
Zsuzsa néni, a volt osztályfőnökünk felállt, és csillogó szemmel nézett végig rajtunk.
– Gyerekek! – csapta össze a tenyerét. – Hát mind itt vagytok, ez csodálatos! El sem tudom hinni! Még Bálint is tiszteletét tette.
– Szívesen – legyintett a fiú. Felhorkantottam, megcsóváltam a fejemet.
– Tíz éve még ilyen picik voltatok – Zsuzsa néni kinyújtotta a kezét, úgy mutatta, hogy szerinte mekkorák is voltunk –, most meg igazi felnőttekké cseperedtetek.
– Azért nem mindenki volt kicsi, már akkor sem – szólalt meg Aranka az asztal túloldaláról, és Bálintra pillantott. Olyan csúnyán néztem rá, amennyire csak tudtam, de amíg a visszavágáson gondolkoztam, a fiú megelőzött:
– Gratulálok a gyerekhez, Ari. Hányadik hónapban jársz?
Végignéztem Arankán, és megállapítottam, hogy valóban felszedett magára. Az iskolában még vékony volt, de ahogy most hátradőlt a széken, jól látszott, hogy csak úgy kerekedett a hasa. Arankának eltorzult az arca, nem jelentette be, hogy terhes lenne, így Bálint elégedetten felkönyökölt az asztalra. Csabi szélesen elvigyorodott; döbbenten vettem észre, hogy szimpatizál a fiúval.
– Gyerekek, ne veszekedjetek – szólalt meg Zsuzsa néni. – Nem ezért jöttünk!
– Én csak kérdeztem – emelte fel a kezét védekezően Bálint, és hátradőlt a széken. – Érdeklődök a rég nem látott barátok iránt.
Enyhén megnyomta a „barátok” szót. Elmosolyodtam, majd megsimogattam a combját.
– Hülye – súgtam a fülébe.
Nem szólt semmit. Zsuzsa néni megdörzsölte a kezét, aztán visszaült a helyére.
– Meséljetek, mi van veletek? Közben szedjetek – bökött az asztal közepére, ahol leves gőzölgött. – Haladjunk sorban. – Jobbra fordult, Csabira nézett.
– Nem rég neveztek ki kisfőnöknek, egy multicégnél, ahol évek óta dolgozok.
– Akkor mindenki utálhat – jegyezte meg komolyan Bálint. Oldalba böktem; ne kötözködjön már ennyire! Láttam, hogy Emese elmosolyodott, aztán felegyenesedett, és mert magának a levesből. Elhúztam a számat, egy pillanatra ökölbe szorult a kezem.
– Nem kell mindenkinek szeretnie – válaszolt Csabi, miközben megrándult a szája sarka.
– Így van – bólintott komoran a fiú.
– Ez szuper! – lelkendezett Zsuzsa néni, mintha meg sem hallotta volna az előbb elhangzott párbeszédet. – Emese?
– Még tanulok, a Corvinusra járok, tanár szeretnék lenni.
Zsuzsa néninek felcsillant a szeme, ez imponált neki.
– És mit akarnál pontosan tanítani? – szólalt meg ismét Bálint. – Azt, hogyan mozduljunk rá a másik pasijára?
– Besztercy! – szóltam rá mérgesen. Most már attól tartottam, hogy elküldenek minket a találkozóról. Csabi kíváncsian pillantott Emesére, aki elvörösödött, és lehajtotta a fejét.
– Mi van? – fordult hozzám Bálint, amikor Zsuzsa néni a lányt kezdte el kérdezgetni az egyetemről.
– Ne csináld már! – sziszegtem.
– Mit, szívem? – mosolygott a fiú.
– Tudod te azt!
Nem szólt semmit, előrefordult, és a többieket hallgatta. Mindenki dolgozott, vagy tanult, de nem ám utcát sepertek, vagy egy neve nincs főiskolán koptatták a padot. Kezdtem magamat kínosan érezni, hogy én nem vagyok sehol sem fejes, vagy kisfőnök. Oldalra pillantottam Bálintra, akit láthatóan nem gyötörtek ilyen gondolatok. Kifejezéstelen arccal hallgatta éppen Timit, aki nemrég jött vissza az országba. A férjének vállalkozása van Los Angelesben. Amikor Aranka eldicsekedett azzal, hogy megkérték a kezét, és nyáron lesz az esküvő, gyorsan Bálinthoz hajoltam.
– Nehogy megszólalj! – figyelmeztettem. Már előre féltem, mit fog mondani, ha rákerül a sor a mesélésben.
Bálint elvigyorodott.
– Pedig már mondani akartam, hogy elszánt egy halász lehetett, ha kifogta a tengerből a cetet.
Felhorkantottam, aztán felálltam, hogy végre én is szedjek magamnak a levesből. Kérdés nélkül fogtam a fiú tányérját és azt is telemertem. Néhány perc múlva Zsuzsa néni Bálinthoz is elért. Láttam rajta, hogy kicsit félve teszi fel a kérdését:
– És te, Bálintom? Mivel foglalkozol?
Bálint elmosolyodott, és teljesen komoly fejjel kijelentette:
– Prostituáltakat futtatok.
Még jó, hogy nem ettem, mert ott fulladtam volna meg, ha félrenyelek. Hátradőltem a széken, úgy nevettem fel.
– Bálint! – Zsuzsa néni szigorúan csípőre tette a kezét. – Viselkedj, légyszíves!
– Kajakra mondom – bizonygatta Bálint, miközben Csabi röhögött az asztal túloldalán. – Én is gondoltam rá, hogy kimegyek Los Angelesbe, mert egy csomószor lett volna rá lehetőségem, de nem lenne szívem itthon hagyni a csajokat. Ők meg nem jönnek, azt mondták.
– Most miért mondtad el? – törölgettem a szememet, Zsuzsa néni a fejét csóválta, és inkább felém fordult.
– Haladjunk. Adrikám, te?
– Én az egyik csaja vagyok, és én sem támogatom, hogy itthagyjon minket.
Bálint összecsapta a tenyerét, úgy röhögött fel. Többen is nevettek rajtunk, nem csak Csabi.
– Látom, megtaláltátok egymást – morogta rosszallóan Zsuzsa néni. Erre csak egy széles mosollyal reagáltunk,
Bálint felém fordult, átkarolt, és a fülembe súgta:
– Te vagy az én kis kurvám?
– Az vagyok – kacsintottam rá.
Zsuzsa néni tovább ment, és Zsoltit kérdezte mellettem. A többiekre már nem figyeltünk, kedélyesen elbeszélgettünk egymással.
– Ha valaki azt mondta volna fél éve, hogy majd veled fogok itt ülni, és elviselni ezeket a gyökereket, lazán körberöhögöm – mondta a fiú.
– Jó érzés, hogy most veled vagyok, és nem ellened, mi? – mosolyogtam rá.
– Kurvára – nevetett halkan Bálint. – De ha ellenem lennél, téged is kanyar nélkül leoltanálak a gecibe. Jobb, ha tudod.
– És mivel? – húztam fel a szemöldökömet.
– Fasz tudja, akkor adná magát a helyzet – vonta meg a vállát, aztán kanalazott a levesből.
– Annyira büszke vagyok rátok! – lelkendezett Zsuzsa néni, amikor mindenki elregélte a fél életét. – Sokra vittétek, ahogy gondoltam!
– Mi vittük a legtöbbre – emelte fel a kezét Bálint, mintha jelentkezne.
Sokan nevettek, és még Zsuzsa néni is elmosolyodott. Ahogy végignéztem a többiek arcán, megnyugodtam. Bálint hiába igyekezett, hogy megutálják, hiába szólt be, amikor megtehette, mégis bírták; talán pont ezért a viselkedésért. Úgy néztek rá, mintha most látnák először.
– Megnyerted őket magadnak – jegyeztem meg halkan.
– Ehhez is évek kellettek – morogta.
Amikor megérkezett a főfogás, Csabi ránk nézett, majd megszólalt:
– Meséljetek már, hogyan kerültetek össze?
– Látom, nagyon érdekel, hogy miért én varrtam le a lányt helyetted – mondta Bálint teli szájjal.
Csabi féloldalas mosolyra húzta a száját, én meg félrenyeltem a húst, amit éppen nagy élvezettel ettem. Bálint néhányszor hátba vágott, mire majdnem belefejeltem a tányérba. Zsuzsa néni már rá sem szólt a fiúra, pedig erőteljesen ráncolta a homlokát.
– Szerintem ez nem csak engem érdekelne – mondta Csabi.
– Keselyűk – morogta Bálint úgy, hogy csak én halljam. Alig észrevehetően bólintottam. Végignéztem az asztaltársaságon; mindenki feszülten figyelte a fiút, hogy mikor kezd bele a mesélésbe.
– Emese tudja, azt hittem, hogy már mindenről részletesen beszámolt. Ugye, hercegnő? – nézett merőn a megszólítottra Bálint. Más hangsúllyal ejtette ki a száján a hercegnő szót, mint amikor nekem mondta. A többiek egyből Emese felé kapták a fejüket, aki erre lejjebb csúszott a széken.
– Én mondjam el? – kérdezte vékony hangon.
– Azt kihagyhatod, hogy le akartál tapizni, meg amikor matt részegen rám másztál.
Azonnal bevillant az emlék. Összeszorítottam a számat, és inkább az evésre koncentráltam. Zsuzsa néni hirtelen felállt az asztaltól.
– Mindjárt jövök.
Pánikszerűen sietett el a közelünkből. Valószínűleg nem akarta hallani a dolgokat.
– Gyerünk! – noszogatta Bálint a lányt. – Mondjad.
Emese nekikezdett. Olyan halkan beszélt, hogy alig ért el hozzánk a hangja. Mindenki tátott szájjal hallgatta, néha rám néztek. Beszámolt arról, hogy találkoztunk a Barlangban, arról, hogy utána utcára kerültem, majd a kórházról. Eddig jutott, mert ezután nem voltunk folyamatos kapcsolatban, nem tudta, hogy mi történt. Azonban ennyi is elég volt, a volt osztálytársak megrökönyödve bámultak minket.
– Ott a recept – mutatott Emesére Bálint, miközben Csabit nézte. – Nem elég lesmárolni és megadni a számodat. Mentsd meg az életét. Ezután egyenes út vezetett a lakásomba és az ágyamba.
– Azért nem – ráztam a fejemet. – Hetekig a kanapén aludtam. Borzalmas volt.
– Nem volt fura, amikor újra találkoztatok? – fordult felém Timi.
– Dehogynem – húztam el a számat. – De az furább volt, amikor rájöttem, hogy mennyire egy hullámhosszon vagyunk. Mintha megtaláltam volna a titkos ikertestvéremet – tettem hozzá zavartan. Bálint hátradőlt a széken, és csillogó szemmel rám nézett.
– Idáig jutottatok a suliudvartól – jegyezte meg vigyorogva Csabi. – Amikor gyilkoltátok egymást.
– Most is gyilkoljuk – röhögött fel Bálint, mire én is nevettem.
– Még mindig meg tudom ám verni – kontráztam, és felemeltem a karomat, mint a testépítők.
– Ja, ha hagyom magam – bólintott a fiú. – Azért ne akard, hogy összemérjük a karunkat, mert úgyis szarul jönnél ki belőle.
Újabb nevetés söpört végig az asztalnál ülők között. Ekkor tért vissza Zsuzsa néni; feltűnően sokáig volt távol.
– Mindent megbeszéltetek? Remélem, hogy sok mindenről maradtam le. – Mindannyian nevettünk. – Emlékszem ám rátok. – Felénk mutatott. – Mint két óvodás, úgy voltatok egymással.
– Figyelt minket? – kérdeztem döbbenten.
– Persze – mosolygott. – Lökdösődés a folyosón, gáncsolás, hajtépés, minden. Az osztályfőnökötök voltam, az volt a dolgom, hogy figyeljek. Emlékszem, amikor úgy kiabáltatok egymással az egyik lyukasórában, hogy több tanár is kiment hozzátok, mert nem tudtak órát tartani. A folyosó két végén álltatok. Kaptatok beírást is a káromkodás miatt. Az a kép annyira megmaradt bennem, még most is magam előtt látom a jelenetet, ahogyan az aulából néztem föl az emeletre, és azt láttam, hogy a két főkolompos marja egymást. Lehallatszott a tanáriba is. Az egyik tizenkilenc, a másik egy híján húsz. Egyszer le is ültettelek titeket, hogy beszéljétek meg a nézeteltéréseket.
– Emlékszem – bólintottam.
– Ugyanígy gubbasztottatok egymás mellett, de persze akkor nem eredt meg a nyelvetek. Egy kukkot sem szóltatok, annál inkább a lépcső közepén. Utánatok néztem, láttam, amikor megrúgtad a bokáját – rám mutatott –, provokáltad. Bálintnak nem is kellett több, azonnal ugrott, és minden kezdődött elölről. Akkor azt hittem, hogy reménytelen a helyzet. – Zsuzsa néni elmosolyodott. Néma csöndben hallgattuk. – Aztán összejöttetek, és megnyugodtam, de csak néhány hétig tartott a békeidőszak. Lehet, hogy most meg fogok lepni mindenkit, de egyértelmű volt a számomra, hogy szerettétek egymást. Ez történik akkor, ha a tűz találkozik a tűzzel. Ha az egyikőtök megsértette a másikat, akkor a másiknak mindig nagyobbat kellett mondania, ami végeláthatatlan vitákba torkollott sokszor.
– Ez most is így van – jegyezte meg Bálint.
– Két dudás – csóválta a fejét Zsuzsa néni. – Valakinek mindig engednie kellene.
– Én szoktam – szólaltam meg határozottan. Bálint felvont szemöldökkel fordult felém.
– Ne hazudj, én szoktam engedni!
– Na, persze! – horkantottam fel.
– Megint össze akarsz veszni?
Hunyorogva pillantottam a fiúra, aztán egyszerre vigyorodtunk el. Bálint felemelte a kezét, és a hüvelykujjával megtörölte a szám szélét, majd lenyalta.
– Malac – mosolygott. – Tiszta zsír a fejed a hústól.
Gyorsan a szalvétáért nyúltam, és megtöröltem magamat. Bálint felegyenesedett, mire az összes lány felé kapta a fejét. Elmosolyodtam, és én is végignéztem rajta. Dagadt a mellem a büszkeségtől, amiért ő volt a társam.
– Jössz cigizni? – pillantott le rám.
Bólintottam, én is felálltam, majd követtem, ki az utcára. Egy darabig némán cigiztünk egymás mellett, aztán megszólaltam:
– Látványosság lett belőlünk.
A fejemmel az asztal felé böktem. A fiú átnézett a hatalmas üvegablakon, ami mellett megálltunk. Sokan még mindig nem tudták levenni rólunk a szemüket.
– Vagy csak belőlem – vigyorgott.
– Láttam, hogy bámultak a csajok – morogtam az orrom alatt.
– Én is láttam – röhögött fel Bálint. – Vigyázz, mert a végén elcsórnak tőled.
– El tudnának?
Bálint közel lépett hozzám, és megfogta a derekamat.
– Soha – mosolygott, miközben magához húzott, és megpuszilta a nyakamat.
Megöleltem, de olyan hirtelen, hogy a fiú felnevetett; meglepődött.
– Nem akarok visszamenni.
– Ne rinyálj már annyit! Lenyomjuk ezt a napot, aztán soha többet nem kell velük foglalkozni. Amúgy is, jól szórakozok.
– Vettem észre – kuncogtam a vállába. – Mit szólsz Csabihoz?
– Mit szólnék? – Bálint elengedett, beleszívott a cigibe. – Kurvára a haverom akar lenni. Rohadt rövid a memóriája. Én még emlékszem, mikor alig tudtam hazahúzni a belemet, úgy elintézett az órák után.
– Ezt nem mondtad – kerekedett ki a szemem.
– Nem került szóba, mindig csak kettőnkről dumáltunk. Nem te voltál az egyetlen, aki kínzott. Kibaszottul könnyű célpont voltam.
– Ó, szívem... – Nem tudtam, hogy mit mondjak. Megsimogattam az arcát, mire féloldalas mosolyra húzta a száját.
– Nehogy elbőgd magad. Hidd el, most már betörném a pofáját.
– Elhiszem.
Bálint elnyomta a cigit a járdán álló hamutartóban.
– Na, még mindig úgy gondolod, hogy meg kell védened tőlük?
Én is elnyomtam a cigit, és felnevettem.
– Nem, inkább őket tőled.
– Ennyi! – tárta szét a karját vigyorogva. – Kurva jó vagyok! Most én lennék az osztály királya, miben fogadunk?
Igazat adtam neki; Csabi is egyenrangúként tekintett rá, a lányok Bálinton legeltették a szemüket, amikor azt hitték, hogy senki nem látja. Nevettek a beszólásain. Amikor Aranka megszólalt, senki nem kontrázott rá, nem álltak be a sorba, pedig akkor megijedtem, hogy kezdődik a cirkusz, de a fiú jól vette az akadályt, miközben teljesen higgadt maradt.
– Akkor foglalkoztál volna velem, mi? – hunyorgott rám, mire lehajtottam a fejemet.
– Lehet – válaszoltam halkan.
– De egy felszínes, hülye picsa voltál – röhögött fel a fiú. Én ezt nem találtam annyira viccesnek.
– Nem is vagyok rá büszke – mondtam mogorván. – Megváltoztam, most már csak hülye picsa vagyok.
– Nem vagy az.
– Pedig te szoktad mondani.
– Csak szeretetből. Ha tényleg az lennél, kurva messzire kerülnélek.
– Megnyugtató – nevettem kényszeredetten.
– De ezt tudtad, nem sértődtél meg rajta sosem. Már amikor először mondtam.
– A kórházban – bólintottam mosolyogva.
– Bejött, mi? Láttam rajtad, hogy majdnem elvigyorodtál.
– Az jött be, hogy nem akartál felszedni, hanem úgy kezeltél, mint egy havert. Nagyon nem hiányzott volna a nyomulás akkor.
– Pedig ha tudtad volna, mire gondoltam mindig, amikor bementem hozzád – nevetett Bálint, és beletúrt a hajába.
– Mire gondoltál? – néztem rá kíváncsian.
A fiú tett felém egy lépést, átkarolt és a fülemhez hajolt.
– Le akartalak smárolni, hozzád nyúlni – a tenyerét a fenekemre csúsztatta –, akartalak.
– Jól titkoltad. – Nyeltem egy nagyot; túlságosan nagy hatást gyakorolt rám a szavaival.
– Igyekeztem – mondta rekedt hangon, aztán felmordult. – Basszameg, felállt.
Felnevettem.
– Nekem is.
– Neked is felállt? – röhögött a fiú. – Akkor ott gondok vannak.
– Hát most hogy mondjam?
– Felizgultál, bébi?
– Nem segítesz – kuncogtam. – Ezzel nem segítesz.
– Elhiszed, hogy nekem rosszabb? Hogy megyek így vissza, álló dákóval?
Elnevettem magamat. Ekkor nyílt az ajtó, és Timi dugta ki a fejét az utcára. Egyszerre néztünk rá, de Bálint még mindig nem engedett el.
– Az emeleten leszünk – tájékoztatott minket a lány, mire némán bólintottunk.
El akartam lépni Bálinttól, miután Timi eltűnt az épületben, de a fiú nem hagyta.
– Még ne. Te takarsz.
Ezen megint nevettem.
– Igazítsd meg, akkor nem látszik.
– Dehogynem. Olyan, mintha egy uborkát kötöttem volna magamra, ami felfelé néz. Hidd el, látszik az.
A fenekemről elvette a kezét, és megfogta a derekamat.
– Legyek szemét? – kérdeztem vigyorogva.
– Ne – rázta a fejét. – Meg kéne nyugodnom, ne csinálj semmit! Talán nem téged kéne használnom takarásnak – tette hozzá motyogva.
Felemeltem a kezemet, és lassan megérintettem a tarkóját. Kirázta a hideg; felmordult. Az ujjaimat a hajába fúrtam, miközben a másik kezemmel teljesen magamhoz préseltem.
– Adri... – nyögte. – Basszameg! Ne csináld már!
– Mikor dugtunk utoljára?
– Tudom, hogy direkt fogalmaztál így, te dög. – Belemarkolt az oldalamba. – Fasz tudja. Öt napja?
– Hat – súgtam a fülébe, és finoman megharaptam.
– Bazdmeg! – Bálint felröhögött.
– Tudod, hogy mire kell gondolni ilyenkor. – A fiú felhorkantott. – Lenke nénire. Segítsek?
– Aha.
– Képzeld el, ahogy ott áll előtted pongyolában, virágosban, hajcsavarókkal a fején. Aztán megfogja a májfoltos kezével a pongyola szélét, és lassan – szünetet tartottam –, nagyon lassan elkezdi felemelni.
– Nem segít – mondta fojtott hangon Bálint.
– Az hogy lehet?
– Téged képzeltelek a helyére. – Felkacagtam. – Kurvára nem az én hibám. A szádból még ez is erotikusan hangzik.
– Koncentrálj! – szóltam rá. – Ne rám gondolj, és ne is arra, hogy milyen jó volt, amikor bemásztál a lábam közé.
– Kösz az emléket, most még szarabb a helyzet!
– Gondolj egy másik emlékre, amikor a vénasszony rád támadt a lakásodban. – Bálintot kirázta a hideg.
– Fúj, bazdmeg! – nyilvánított véleményt. Elővette a cigis dobozt, és rágyújtott. Fél kézzel eléggé bajosan oldotta meg. Hamar el is szívta a cigit, aztán végre ellépett tőlem és elnyomta. Az ágyéka felé sandítottam; már nem volt olyan feltűnő a dudor. Rám nézett, és megcsóválta a fejét.
– Majd este – kacsintottam rá.
– Bele se gondolok inkább – nevetett.
Kézenfogva léptünk be az étterembe, és masíroztunk fel az emeletre.
– Sokáig tartott elszívni a cigit – jegyezte meg Csabi, amikor meglátott minket.
– Akadt egy nagy problémánk, de már megoldottuk – válaszolta a fiú. Szélesen elvigyorodtam, inkább elfordítottam a fejemet. A tekintetem összetalálkozott Emeséével. Azonnal lefagyott az arcomról a mosoly; a homlokomat ráncoltam, amikor megindult felém.
– Bálint – fordultam rémülten a fiúhoz. – Baj van, baj van!
Mielőtt válaszolhatott volna, a lány odaért hozzánk. Zavartan Bálintra nézett, aztán rám.
– Beszélhetnénk?
– Nem akarok, bocs – morogtam. Bunkó voltam, de nem érdekelt különösebben.
– Kérlek! Csak egy kicsit.
Felsóhajtottam, kihúztam magamat, és kurtán bólintottam. Úgy voltam vele, hogy a lány úgysem fog békén hagyni, inkább gyorsan túlesek a kínos bájcsevejen. Ott hagytam Bálintot Csabival, majd követtem Emesét az egyik félreeső sarokba.
– Mi van? – néztem rá, amikor szembefordult velem.
– Ki szeretnék békülni! Nagyon-nagyon sajnálom, amit csináltam! Részeg voltam, nem gondolkoztam.
– Nem kell neked ahhoz részegnek lenned, hogy akárkire rámásszál.
– Ne legyél velem ilyen, Adri! Kérlek!
– Milyen? Csak őszinte vagyok. Már mondtam, nincs miről beszélnünk. Kikezdtél a pasimmal! – Felemeltem a hangomat; nem érdekelt, hogy ki hallja és ki nem.
– Akkor még nem volt köztetek semmi – ellenkezett Emese.
– Ha tényleg akkora nagy barátnőm lettél volna, akkor észreveszed, hogy szarul esik, amit csinálsz! De nem, Balogh Emese leszar mindent és mindenkit maga körül, csak az számít, hogy neki jó legyen!
Emese mérgesen összepréselte az ajkait, villámló szemmel bámult rám.
– Azt hiszed, hogy csak azért vagyok vele, mert jól néz ki? Ha kövér lenne, fél fülű vagy fél karú, akkor is szeretném. Régen is szerettem, és most is! Én nem a kinézet alapján választok, ahogyan te! Hogyan feltételezhettél rólam ilyet?
– Csak megjegyeztem. Eddig nem is érdekelt.
A kezem ökölbe szorult.
– Attól a perctől kezdve érdekel, hogy megláttam! – Körbenéztem a helyiségben. Mindenki engem bámult. – Így van! Évekig szerettem az én Gömböcömet! – Rámutattam Bálintra, aki mosolyogva pillantott vissza rám. – Nem vallottam be, nem vállaltam fel, mert féltem, hogy mit szólnátok hozzá, de ennek vége. Leszarom! Azt is leszarom, hogyan néz ki. Felőlem száznyolcvan kilós is lehetne. Annyi mindenen mentünk keresztül együtt, amit fel sem fognátok! – Emesére néztem. – Főleg te nem. Bálint mellettem állt, amikor erőszak áldozata lettem. Felhúzott a padlóról, velem volt, megnevettetett, amikor a legnagyobb szükségem volt rá. Megbocsátott.
Könny szökött a szemembe; hátatfordítottam Emesének, és Bálinthoz sétáltam.
– Megbocsátott – ismételtem halkan, és megöleltem.
A fiú magához szorított, a hátamat simogatta. Mélyeket lélegeztem, majd néhány perc után elléptem tőle, amikor már biztos voltam benne, hogy nem sírom el magamat.
– Undorítóan viselkedtünk vele, pedig nem érdemelte meg! Téged kellett volna összeverni! – mutattam Csabira. – Ari, pont neked nem kellett volna megszólalnod az asztalnál. Mi megjegyeztük, hogy felszedtél magadra néhány kilót? – Aranka grimaszolt. – Mind bűnösök vagyunk, együttes erővel csináltunk ki egy csupaszív kölyköt! De nem hallottam, hogy akármelyikőtök bocsánatot kért volna! Most bírjátok, ugye? Eddig is ilyen volt, csak senki nem vette a fáradtságot, hogy túllásson a külsején és megismerje.
Emese felé fordultam.
– Pont te vagy az, aki csak a kinézetet nézi. Inkább azt tartom érdekesnek, hogy összefeküdtél volna vele, miután megállapítottad, hogy jó a segge. Te mondtad – emeltem fel a kezemet. – Érdekelne, hogy akkor is nyomultál volna, ha kövér lenne és pattanásos? Neked már annyi elég volt, hogy megláttad, rögtön lecsúszott a bugyid. Undorító, soha nem fogok veled kibékülni, ez olyan biztos, minthogy itt állok! Ne erőlködj, mert úgysem jön össze.
Bálinthoz sétáltam.
– Menni szeretnék.
A fiú szó nélkül bólintott, megfogta a kezemet, aztán intett a többieknek és kiléptünk az ajtón. Temetői csendet hagytunk magunk után. Némán sétáltunk ki az étteremből.
– Jól odabasztál nekik – nézett rám komolyan Bálint, amikor megálltunk az utcán parkoló motor mellett. Könny csillogott a szemében.
– Talán nem kellett volna így viselkednem, de kifakadtam, nem bírtam magamban tartani. Őszinte voltam, kiálltam érted.
– Tudom. – Bálint elfordította a fejét, megszívta az orrát. – Alig bírtam ki, hogy ne bőgjem el magamat.
– És most ki fogod bírni? – A tekintetét kutattam, mire rám pillantott.
– Nem biztos – vallotta be fojtott hangon. – Kurva jól esik.
Megremegett a szája, becsukta a szemét. Elmosolyodtam, átkaroltam a nyakát és magamhoz húztam. Megölelt; úgy fúrta a fejét a mellkasomba, akár egy kisgyerek. Simogattam a haját, miközben sírt, a kabátomat markolta. Eddig még soha nem produkált ennyire heves reakciót. Mintha a tíz év minden fájdalmát belesűrítette volna egyetlen pillanatba. Rettentő lassan nyugodott csak meg. Amikor megint rám nézett, a tenyeremet az arcára simítottam, és a tekintetemet belefúrtam a tiszta zöld szemébe.
– Szeretlek, Gömböcöm!
Bálint elmosolyodott, aztán megtörölte az orrát.
– Csak te hívhatsz így – mondta rekedten. – Eddig csak a muter látott bőgni, de ő sem ennyiszer, mint te.
Rámosolyogtam.
– Nem ciki – ráztam a fejemet. – Nem kell előttem szégyelned.
– Már kezdek hozzászokni.
– Úgy gondolom, hogy nem az az erős, aki soha nem sír, hanem az, aki mer sírni, kimutatni az érzelmeit mások előtt.
– Neked nem kell innod ahhoz, hogy okos legyél – nevetett fel szaggatottan a fiú.
Kacagtam a megjegyzésén.
– Megnyugodtál? – Bálint bólintott.
Felvettük a bukósisakokat, berúgta a motort, és felpattantam mögé. Most sokkal lassabban mentünk, mint idefele jövet. Átkaroltam, simogattam a hasát, miközben arra gondoltam, hogy befejeztem az osztállyal, nem veszek részt több találkozón. Végleg legördült a kő a mellkasomról, ami hónapok óta nyomta a szívemet. Bevallottam mindent, kiálltam Bálint mellett, elküldtem Emesét a fenébe; egy szóval, végleg végeztem velük. Úgy éreztem, hogy ezzel még tartoztam a fiúnak.
Amikor hazaérkeztünk, Bálint letolta a motort a pincébe, én meg egyedül caplattam fel a harmadikra. Nem volt jó kedvem, és ez még enyhe kifejezés. Semmi másra nem vágytam, csak hogy összebújjunk, miközben valami gagyi filmet nézünk. Ledobtam magamat a kanapéra, nagyot sóhajtottam, majd amikor nyílt a bejárati ajtó és belépett rajta a fiú, kinyújtottam felé a kezemet. Elmosolyodott, levette a dzsekijét, aztán odasétált hozzám; leült mellém, mire az ölébe másztam, felhúztam a térdemet, úgy préselődtem hozzá. Teljesen elvesztem a karja között, ahogy átölelt, akár egy gyereket. Nem szólaltunk meg hosszú ideig, de nem bántam. Becsuktam a szememet és hallgattam a szívverését, amíg a hátamat simogatta, és megpuszilta a fejem búbját.