2017. szeptember 23., szombat

9. fejezet

Sziasztok! :) Megérkezett a következő fejezet, amint látjátok, Bálint szemszögéből. Több szereplő is megjelenik, kicsit beleláthatunk a barátai életébe is. Remélem, hogy ugyanúgy élvezni fogjátok az olvasását, ahogy én a megírását! :)
Köszönöm nektek az oldalmegjelenítéseket, és a feliratkozásokat! Sokat jelent <3

9.
Bálint
„Nem értem, hogy miért baszol fel mindig.”

Este alig tudtam aludni. Folyton Tomi szövegelése járt a fejemben, és a kép, ahogy Adrienn összekuporodva feküdt a rongyain. Azokat már erős jóindulattal sem lehetett ruháknak nevezni. Amikor nagy nehezen sikerült is elaludnom, a lelkiismeretem felébredt, és borzalmas képeket vetített elém. Akárhányszor riadtam fel, és bóbiskoltam el újra, mindig Adriennt láttam, ahogy megfagyva hever előttem, meztelenül, sikolyra nyitott szájjal. Máskor meg eltűnt, csak azért, hogy a hátam mögött felbukkanjon, és ezt suttogja:
– A te hibád. Nem tettél semmit.
A kurva életbe, még álmomban sem hagy békén! Megnéztem az e-maileket, a beszélgetésünket, elolvastam az elejétől kezdve, miközben arra gondoltam: olyan vagyok, mint egy szerelmes kislány, aki a kiszemeltje Facebookjára csorgatja a nyálát. Szánalmas voltam, minden téren. A rést kerestem, a legapróbb jelet, ami azt mutatja, hogy Adrienn még mindig ugyanolyan, nem fordult ki teljesen önmagából. Meg akartam magam nyugtatni, magyarázatot találni a viselkedésemre. Nem találtam. Foggal-körömmel ragaszkodtam az álláspontomhoz: nem változott meg, csak megjátszotta magát, az egész egy kurva nagy átbaszás volt a részéről. Néha még azt is gondoltam, hogy direkt csinálta; tudta, hogy velem beszél. Sehonnan nem érkezett visszaigazolás. Sem az e-mailekből, sem saját magam legbensőbb énjétől.
Észre sem vettem, mikor kelt fel a nap. Hátradőltem a széken, és kinéztem az erkélyre vezető üvegajtón. Még mindig esett a hó, mintha soha nem akarná abbahagyni. Merőn bámultam a monitorra. Itt nem az a kérdés, hogy felnyaláboljam-e Adriennt az utcáról, hanem az, hogy azt a lányt, akivel beszélgettem, megmentsem-e? Elvigyorodtam magamban. Mintha csak Tomi kérdezte volna, és ha mélyen elgondolkodtam, akkor tudtam a választ.
Azonnal kikapcsoltam a gépet, és a bomberdzsekimért nyúltam. Úgy robogtam le a lépcsőn, hogy majdnem hasra estem. Nem ültem buszra, lefutottam a távot. Amikor az aluljáróhoz értem, erősen ziháltam. Sok a cigi, állapítottam meg; köhögtem, hörögtem, a tüdőm ki akart szakadni a helyéről. Tény: mostanában sokat dohányoztam.
Kifújtam magam, aztán lekocogtam a lépcsőn. Adrienn még mindig ugyanabban a pózban feküdt, ahogy tegnap este. Automatikusan a mobilomért nyúltam; megéreztem a bajt, mielőtt még leguggoltam volna hozzá. Amikor megláttam az enyhén kékes arcát, és begörbült ujjait, gondolkodás nélkül hívtam a mentőket. Két ujjammal kitapogattam a csuklóján a pulzusát. Még volt, de alig érezhetően.
– Kelj fel! – Megráztam, nem reagált. – Kelj fel! Hallod?!
Megmozdult, és rám nézett. Mondani akart valamit, aztán mégis becsukta a szemét. Újra megráztam a vállánál fogva. Rettenetesen kihűlt. Azt vettem észre, hogy egy ideje már nem éreztem a lüktetést az ujjaim alatt.
Basszameg! Mennyi időbe telik, mire kiérnek a mentősök? Még soha nem csináltam szívmasszázst, bár az elsősegélytanfolyamon tanultam; máshogy meg sem kaphattam volna a jogsimat. Végigszántottam az arcomon, aztán nagy levegőt vettem, miközben Adriennt a hátára fordítottam. Remegett a kezem, féltem, hogy eltöröm a bordáját. Hátrahajtottam a fejét, és közel hajoltam hozzá. Semmi. Nem mozgott a mellkasa, nem lélegzett. Kétségbeesetten gondolkoztam, kapartam elő az agyam mélyéről a néhány éve tanultakat.
A kézfejemet egymásra raktam, összekulcsoltam az ujjaimat, és egyenletesen nyomkodni kezdtem a mellkasát. Amikor megvolt a harminc, ismét ellenőriztem: semmi. Kinyitottam a száját, és befújtam egyszer. Majd még egyszer. Igyekeztem nyugodt maradni a körülményekhez képest. Az állapota nem változott. Újabb harminc lenyomás, újabb két befújás. Semmi. Újabb lenyomás, újabb befújás. Semmi. Hol van már az a kikúrt mentő? Fogalmam sincs meddig próbálkoztam.
Az utolsó befújásnál Adrienn mellkasa megmozdult. Alig észlelhetően, de megmozdult. Feltámadt bennem a remény. Folytattam a mellkasnyomást, amíg nem lélegzett folyamatosan. Mélyet sóhajtottam, majd seggre ültem mellette, és a megkönnyebbüléstől elbőgtem magamat. Megfogtam az elkékült kezét, és csak könnyeztem némán. Tudtam, ha néhány perccel később érkezem, talán nem sikerült volna. Levettem a kabátomat, és ráterítettem, hátha segít valamit. Rohadtul leszartam, hogy halálra fagyok én is, abban a pillanatban nem is éreztem a hideget.
Amint kapkodva megtöröltem az arcomat, megérkeztek a mentősök.
– Mi tartott ennyi ideig? – támadtam azonnal.
– A forgalom...
– Leszarom a forgalmat!
Amíg én leálltam vitatkozni az egyikkel, addig a másik kettő hordágyra rakta Adriennt, és már siettek is ki vele a felszínre.
– Maga hívott minket? – kérdezte a férfi, miközben követtük a társait. Bólintottam.
– Hova viszik? – nyújtogattam a nyakam a lány felé.
– A Merényi Gusztávba. Jöjjön velünk!
Amint kimondta, én már be is pattantam a kocsiba. Felhangzott a sziréna, mi pedig kilőttünk az útra. Adrienn kapott egy átlátszó maszkot, ami friss oxigénnel látta el. Levették a ruháit, és vastag pokrócokba csavarták. Észrevettem, az egész testét beborító a zúzódásokat. Elkerekedett a szemem. Mi történhetett vele?
A férfi, akivel beszéltem, belevilágított Adrienn szemébe, kérdezgette:
– Hall engem? Hogy hívják?
A második kérdését nekem címezte.
– Petrás Adrienn.
– Adrienn! Hall engem? Jelezze, ha igen!
Semmi nem történt.
– Nincs eszméleténél – mondta, inkább csak magának a férfi. – Szólj be a Merényibe, biztosítsanak szabad helyet! – Ez már a kollégájának szólt.
Beletúrtam a hajamba. Nem tudtam szabadulni attól a tudattól: miattam került életveszélyes állapotba a lány. Megöltem. De vissza is hoztad, szólalt meg egy másik hang, ami kísértetiesen hasonlított Tomiéra.
Önmarcangolásom közben észre sem vettem, hogy megálltunk. Kinyílt az ajtó, és kiszálltuk a kocsiból. A két férfi betolta a sürgősségi szétnyíló, koszos üvegajtaján Adriennt, ahonnan rögtön átvette egy nővér; másik ágyra rakták.
– Ügyes voltál, kölyök! – veregette meg a hátamat elismerően az a férfi, akivel beszéltem az aluljáróban is. A kezembe nyomta a kabátomat. Nem válaszoltam. Hátat fordítottam neki, és követtem a lányt, amíg egy fehér ajtóig nem értünk.
– Itt várjon, kérem! – parancsolt rám a nővér. Eltűntek a szemem elől; kíméletlenül becsapódott utánuk az ajtó.
Még egy darabig tébláboltam, járkáltam oda-vissza. Nem néztem körül, csakis a földet bámultam. Fogalmam sem volt, meddig lesznek bent. Nem mertem kimenni rágyújtani, pedig már nagyon kellett. Remegtem az idegességtől. Mélyeket lélegeztem, de csak hányingerem lett a rengeteg szagtól, ami beáramlott az orromon. Percenként néztem az órára, alig tudtam kivárni, hogy visszatérjenek, vagy történjen már valami.
Eltelt fél óra. Egy. Másfél. Nem sietik el. A legszörnyűbb képek peregtek le előttem, kétségbeejtő dolgokat vizionáltam. Nagy sokára ismét nyílt az ajtó, és egy hatalmasat szaltózott a gyomrom. Adrienn még mindig nem kelt fel, de már sokkal jobb színben volt. Azonnal letámadtam a nővért.
– Mi történt? Hova viszik?
– Nyugodjon meg, stabilizáltuk az állapotát. Most az intenzívosztályra megyünk, de amíg nem tér magához, nem mehet be hozzá – válaszolt a kimondatlan kérdésemre is. – Utána is csak egy kicsit. Pihennie kell. – Végignézett rajtam. – Ami azt illeti, magának sem ártana.
Csak legyintettem. Ki nem szarja le? Majd pihenek.
– Tudja mi történt vele? – Gondoltam, hogy a sebekre célzott. Adrienn nyakán is húzódott egy, mintha valaki el akarta volna nyesni a torkát. Megráztam a fejemet. – Hol talált rá?
– A népligeti metrókijárónál.
Ahogy beszálltunk a liftbe, lenéztem a fehér takaró alatt alvó lányra. Milyen kicsi, és törékeny. Fel kell hízlalni, ez volt a második gondolatom. Vasággyal együtt lehetett vagy negyvenöt kiló. Annyira békés volt az arca. Vajon van pasija? Grimaszolva megráztam a fejemet. Nem mindegy? Az a lényeg, hogy él! Elhagytuk a felvonót, a nővér nem kérdezett többet. Kint maradtam a folyosón, amíg betolta az egyik közeli kórterembe a lányt. Nagyot sóhajtottam, a tüdőm nikotinért sikított. Ennyi időt még nem töltöttem cigi nélkül, amióta rászoktam. Adrienn tökéletesen felbolygatta az életemet; abszolút nem úgy viselkedtem, mint általában. Rendes körülmények között most valószínűleg aludnék, hogy kipihenjem az előző esti berúgást. A vasárnap szigorúan a pihenésé volt eddig.
Váratlanul megcsörrent a mobilom, én meg helyből ugrottam két métert. Ki a faszom az ilyenkor? Ránéztem a kijelzőre, ismeretlen szám.
– Haló?
– Jó reggelt kívánok. A hirdetés iránt érdeklődnék.
A kórterem felé néztem, ami mögött Adrienn feküdt.
– Sajnálom, de már nem aktuális – közöltem szárazon.
– Ó, akkor mindegy. Viszlát!
Köszönés nélkül bontottam a vonalat. Ha túlélem ezt a napot, leszedem azt a kicseszett hirdetést! Az tehet mindenről, meg Tomi, és a hülye fogadása. Igazából én voltam a balfasz, hogy belementem. Nyertem vele egy ingyenpiálást, de megérte-e? Ismét a kórterem felé pillantottam. Majd meglátjuk.
Nyílt az ajtó, és a nővér oldalazott ki rajta.
– Majd szólok, amikor bemehet hozzá.
– Vehetek neki kaját?
– Egyelőre infúziót kap, de joghurtot vehet. – A nő halványan elmosolyodott. – Most már nem lesz semmi baj – tette hozzá. – Menjen, sétáljon egyet!
– Még egy kérdésre – szóltam utána, amikor már hátatfordított nekem.
– Igen? – nézett vissza.
– Hol lehet itt dohányozni?
– A kórház területén kívül, a parkolónál van egy kijelölt hely.
Bólintottam, majd vettem a kabátomat, és elhagytam a folyosót. Amint kiértem az épületből, egyből előkapartam a cigimet a zsebemből. Annyira összegyűrődött, hogy ki sem tudtam nyitni. Meghajtogattam párszor, mire engedett. Belenéztem. Fél doboz; kevés lesz. Kiléptem a parkolóba, ott megkerestem a kis táblát, ami a füstölgő cigit ábrázolta, és mellé álltam. Az első szálamat másodpercek alatt szívtam el. Éreztem, ahogy szétárad a mellkasomban; éreztem, ahogy megnyugszom. És még csak most kezdődött el a nap; a mobilom szerint kilenc óra volt. A harmadik cigi után hangosan megkordult a gyomrom. Eddig észre sem vettem, hogy mennyire éhes vagyok. Beledobtam a csikket az álló hamutartóba, majd az út túloldalán álló gyorskajáldához sétáltam, és kértem két hamburgert, a pult mögött várakozó férfitől.
Tíz perc múlva mohón kikaptam a kezéből, kifizettem az ezerkétszáz forintot, miközben az jutott az eszembe, hogy ezek biztosan aranyból vannak, legalábbis az áruk alapján. Leültem a kórház parkjában egy padra, és hamar betermeltem. Nem laktam jól, de legalább volt valami a hasamban. Az épületbe belépve már jobb színben láttam a világot, mint amikor kijöttem. A földszinti büfében vettem joghurtot is. Lövésem sem volt, hogy Adrienn milyet szeret, úgyhogy mindegyikből választottam egyet. Majdnem egy órát voltam távol; reméltem, hogy most már beengednek hozzá.
Amikor behúztam magam után a folyosó ajtaját, a nővérpultból kihajolt a nő, akivel beszéltem. A fejével a nyolcas számú kórterem felé intett. Bólintottam, és még egy mosolyt is megeresztettem felé, mielőtt hangtalanul lenyomtam volna a kilincset. Mély levegőt vettem, nem tudtam, mi vár rám odabent. Lehet, hogy Adrienn szóba sem akar majd velem állni; elfordul, levegőnek néz. Saját magamban sem bíztam; nem készültem haditervvel, hegyibeszéddel, egyszerűen csak beléptem a joghurtokkal együtt az oroszlán barlangjába.
Adrienn egyedül volt a helyiségben, az ablak mellett feküdt; a magasított ágya mellett, egy állványról tasak lógott, a belőle kivezető cső eltűnt a karjában. Lassan rám nézett, még kissé bágyadt volt. Az arcán nem tükröződött semmifajta érzelem, halványan talán a meglepettség és a tartózkodás. Attól félhetett, hogy megint elküldöm a picsába.
– Szia – köszöntem óvatosan. Ott toporogtam a kórterem közepén, fogalmam sem volt, hogy mit csináljak, vagy mondjak.
– Szóval te voltál az angyal? – Nem értettem teljesen.
– Jobb vagyok, mint egy angyal. Van nálam kaja – tartottam fel a zacskót. Összeütődtek benne a kis dobozok. Felhorkantott, de a nevetése köhögésbe fulladt. Amikor legközelebb megszólalt, a hangja erőtlenül és rekedten csengett:
– Nem ülsz le?
Esetlen mozdulattal odahúztam mellé egy széket.
– Hogy vagy?
– Soha jobban. – Ismét köhögött. – Hogy kerülök ide? Mi történt?
Gyorsan vázoltam neki a helyzetet, csak úgy nagyvonalakban. A kifakadásomról mélyen hallgattam; valószínűleg soha nem fogja megtudni, hogy sírtam. Főleg miatta. Miközben beszéltem, a barna szeme egyre nagyobbra nyílt. Súlyos csend borult ránk, amint elhallgattam. Nem néztem rá, a joghurtokat tanulmányoztam, mintha olyan érdekesek lennének.
– Meghaltam? – nyögte ki végül hitetlenkedve.
– Megállt a szíved – bólintottam komoran.
– Megmentetted az életemet. – A hangja elcsuklott. Szaporán vette a levegőt, elfordította a fejét. Kínos volt a csend, ami közöttünk feszült. Halkan szipogott, de amikor újra megszólalt, semmi nem utalt az iménti gyengeségére. – Miért?
– Mit miért?
– Miért tetted?
– Hagytalak volna ott? – Olyan volt, mintha szemrehányást tenne, amiért merészeltem megmenteni.
– Nem bírsz. Akkor meg miért? Egy gonddal kevesebb.
– Te hülye vagy – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, mert ez volt az igazság. – Attól, hogy te feladtad, én nem fogom! Akárkiért megtettem volna.
Felidegesített, mert láttam rajta, hogy ő kész volt meghalni. Nem örült, inkább még szomorúbb lett.
– Nem értem, hogy miért baszol fel mindig. – Felegyenesedtem. – Egy köszi is elég lett volna. Bár számítottam rá, hogy nekem támadsz.
– Te támadtál nekem! – pillantott rám dacosan.
– Szar érzés, mi? – Hátat fordítottam neki, és ott hagytam. Mélyeket lélegeztem, megfájdult a fejem. Hülye picsa! Nem tudtam mire vélni a viselkedését. Világossá vált számomra, hogy még mindig ugyanott tartottunk, ahonnan elindultunk. Ennyit a második esélyről, amiről Tomi hadovált. Otthagytam a joghurtokat, majd kiléptem a folyosóról és sebesen levágtattam a lépcsőkön a földszintre. A Merényi kapuja előtt megálltam, és felhívtam Armit. Faszom se fog utazgatni.
– Mondjad, tesó!
– Csá, nem jársz véletlenül a Merényi Gusztáv felé?
– Járjak? – kérdezett vissza.
– Járjál már!
A háttérben meghallottam Cukra hangját, amint azt kiáltja: „Ne bántsd az öcsédet!”
– Pár perc és ott vagyok – érkezett a gyors válasz.
Amíg Armira várakoztam, újrajátszottam a reggel történteket, és megállapítottam, hogy alakulhatott volna sokkal rosszabbul is. Igaz, hogy felhúzott a csaj, de legalább élt! Azon el se gondolkoztam, hogy mi lesz vele ezek után, hova fog menni. Legyen az ő gondja, ne az enyém, majd megoldja. Adok egy kis löketet, hogy ne legyen annyira szar neki, de ennyi, nem fogok apáskodni felette. Legalábbis akkor ezt gondoltam. Armi Ladájának a hangjára felkaptam a fejemet.
– Ugorjál! – intett a fejével, amikor lefékezett előttem. – Megyünk zabálni.
– Mi a kaja?
– Pörkölt meg húsleves. – Armi rám kacsintott, felbőgette a motort, ami betegesen visított, és padlógázzal elindult.
– Leharcolod a verdát.
– Már le van – legyintett. – Mit kerestél amúgy itt?
– Életet mentettem.
– Az biztos – röhögött Armi. – Legalább volt kifogásom, hogy miért húztam el otthonról. Az asszonyt kiidegelik a gyerekek, ő meg engem. Kurva láncreakció, tesó!
– Húzhattál volna gumit.
– Kinek van arra pénze? – viccelődött a haver.
– Igaz – bólintottam nagy komolyan. – A pelenka olcsóbb. – Ezen jót nevettünk. – Figyelj csak, kéne nekem egy csaj.
– Akkor szedjél.
– A nődre gondoltam. – Rásandítottam, vártam a reakcióját, ami nem is maradt el. Barna szeme kikerekedett, az arca megnyúlt. Azt vártam, hogy nyom egy satuféket, hogy aztán kidobjon a járdára, de nem tette.
– Tudom, hogy jó bőr, de már foglalt, ember!
Csak azért nem baszott le nekem egyet, mert gondolta, hogy nem úgy értettem a dolgot.
– Kéne valaki hozzáértő, aki tud egy csajnak vásárolni. Néhány ruháról van szó.
Láttam Armi arcán a megkönnyebbülést, a következő pillanatban pedig már vigyorgott.
– Dögölj meg! A frászt hozod az emberre. Tudod, hogy egyszer már megvertelek ezért.
– Hagyjuk már! – nevettem. – Még részegen is lenyomtalak.
– Na, játsszuk le! Hazaérünk, és megmutathatod, hogy mennyire vagy fasza csávó!
– Nem akarlak megszégyeníteni a családod előtt.
– Gyáá! – csak ennyit tudott mondani erre. Idő közben megérkeztünk. A hangos kocsi megijesztette a girhes macskát, aki az egyik túlcsordult kuka mellett egerészett. Amint kiszálltunk, egyből odakiáltott nekem egy gyerek.
– Bálint!
A hang irányába kaptam a fejemet. Félmosolyra húztam a számat, és intettem. Rómeó azonnal kiugrott a földszinti ablakon, és felém igyekezett; mezítlábas lépteit elnyomta a hótakaró. Átölelte a derekamat.
– Mit csinálsz? Hol a cipőd?
– Kellett a faternak.
Megcsóváltam a fejemet, és a hónaljánál fogva felvettem. Komolyan ránéztem.
– Ugye, minden rendben? – Némán bólintott. – Raffael nem bánt? – Makacsul megrázta a fejét. – Tudom, hogy ha hazudsz. – Nem szólt semmit. – Figyelj csak – letettem –, szólj anyádnak, hogy mindjárt beugrok hozzátok, oké? Otthon van?
– Itthon. – Láttam rajta, hogy kérdezni akar valamit, csak nem meri. – Mondjad! – mosolyogtam.
– Tudsz adni cigit?
– Nem – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Még mindig nem kapsz, és ha meglátom, hogy cigizel, akkor nagyon kikapsz!
– Te is cigizel!
– Attól neked még nem kell! – Leguggoltam hozzá. – Ezt már megbeszéltük egy párszor. Hány éves vagy?
– Nyolc.
– Na, látod! Most pedig nyomás be a házba!
Rómeó engedelmesen sarkon fordult, és ugyanúgy ahogyan kijött, bemászott az ablakon.
– Kiapáskodtad magadat? – húzta el a száját Armi.
– Olyan, mintha a fiam lenne. – Beléptünk a panelházba. Odabent orrfacsaró bűz fogadott. Elindultunk a málló lépcsőn a másodikra.
– Lehet, hogy az is – vágott hátba Armi.
– Kizárt. Én húztam gumit.
– Ezt a Raffaelt kéne már jól meggyalulni – morogta Armi, amikor megálltunk az ajtajuk előtt. Mogorván néztem rá.
– Még mindig basztatja őket?
– Tegnap is nagy csetepaté volt, az egész ház hallotta. Ez a Karola jobban járt volna veled, mint azzal a fasszal. – Erre nem mondtam semmit. – Mondd már: a cigánylányoknak tényleg melegebb?
– Bazd meg, de hülye vagy – röhögtem fel. – Mondd meg te!
Ő is nevetett, amikor beléptünk a lakásba, aztán gyorsan el is komorodott. Én is eltátottam a számat. Mindenhonnan vécépapír lógott, még a csillárról is, amiről fogalmam sem volt, hogyan került oda. Az előszoba falán barna csík húzódott, mintha valaki szart kent volna szét rajta; nagyon reméltem, hogy nincs igazam. Hatalmas volt a ricsaj, mindenki visított, ordított, bömbölt. Már tudtam, hogy miért menekült el Armi innen. A három gyerek teljesen felforgatta az egész lakást. Hirtelen, mintha a semmiből ugrott volna elő a lány, megjelent az orrunk előtt Cukra. Hosszú barna haja tiszta kóc volt, a füle mögül egy chips kandikált ki, a ruhája ugyanolyan barna volt, mint a fal. Mögűle visítva rohant ki egy kisfiú, majdnem fellökte. Már ahhoz sem volt ereje, hogy rászóljon.
– Végre, hogy visszajöttél! – támadt neki Arminak. – Nem bírok velük! – hisztérikusan széttárta a karját. Ehhez kétség sem fért.
– Mi történt? – kérdezte félve Armi.
– Hogy mi?! Diego széttúrta a fürdőszobát, vécépapír, szappan mindenhol; Gojma úgy gondolta, hogy kipingálja a pelenkájával a házat, Joka pedig majdnem megfulladt egy kisautótól! – Kapkodva vette a levegőt, a csípőjére tette a kezét. – Szia, Bálint – vetette oda.
– Csá!
Megindultam az átjárón keresztül a nappali felé. Átbújtam egy vécépapírboa alatt, ami az ajtófélfáról lógott. Diego éppen azon ügyeskedett, hogy a zsírkrétájával minél nagyobb kárt tegyen a kanapéban. A földön csúszó-mászó ikrek előbb észrevettek, mint ő. Kórusban rázendítettek:
– Bá! Bá! – Diego felém fordult, és hatalmas mosolyra húzta a száját.
– Mi a helyzet, haver? – ültem le mellé, és kivettem a zsírkrétát a kezéből. – Miért nem papírra rajzolsz?
– Az nem vicces – vigyorgott.
– Tudod, mi lenne a még viccesebb? – Kíváncsian csillogó szemmel nézett rám. – Ha leszednénk a vécépapírt, és összepakolnánk. Mit szólsz?
– Unalmas vagy – fejtette ki a véleményét.
– Ezért utálom az olyan taknyosokat, mint amilyen te is vagy. – Miközben beszéltem, észrevétlenül lehámoztam az ajtófélfáról a vécépapírt.
– Utálsz? – csodálkozott el Diego.
– Borzalmasan – bólintottam. – Ezért is csinálom ezt! – Ráugrottam, és a fejére tekertem a papírt. A kisfiú ordított, és nevetett egyszerre. Próbált megszabadulni tőle, de én nem engedtem. Szedtem még egy keveset, fél kézzel lenyomtam a szőnyegre, és azt is rátekertem, megkötöztem a kezét; nem tartott sokáig. Jól megcsikiztem.
Az egyik iker odakúszott hozzánk. Kiszedtem a kezéből a pelenkát, és Diego orra alá toltam.
– Ne, csak azt ne! – kiáltotta.
– Beletörlöm a képedbe, ha nem takarítasz ki – fenyegettem. – Tudod, hogy megteszem!
– Oké, oké! – emelte fel a kezét megadóan, mire elengedtem. Feltápászkodott, és mosolyogva megállt előttem. – Örülök, hogy itt vagy!
– Láss neki a kanapénak, de ne úgy, mint az előbb! – Összeborzoltam a haját. – Mindjárt jövök én is.
Összecsomagoltam a pelenkát, majd felvettem a közelebbi gyereket. Amikor felegyenesedtem vele, megfordultam és Cukrával találtam szemben magamat.
– Kelleni fog egy új ruha. – A kezébe nyomtam a kakis pelenkát. – Elintézem, menj az uradhoz. – Hálásan elmosolyodott.
– Köszi! – Armi felé fordult: – Vele kellett volna összejönnöm! – szúrta neki oda morcosan.
Armi felhorkantott, és csak a szemét forgatta; inkább nem szólt semmit.
– Nem ingyen csinálom – mondtam, amikor a lány visszatért egy tiszta ruhával és pelenkával. – Szívességet szeretnék kérni.
– Majd megbeszéljük nyugodt körülmények között. Meg tudod csinálni? – bökött a gyerek felé.
– Megoldom.
Kihámozni Gojmát a rugdalózóból, bonyolultabb feladatnak bizonyult, mint elsőre hittem. A kisfiú folyton kapálózott, és gagyogott. Rendesen megbirkóztam vele, mire a fejére tudtam húzni a másik rugdalózót. Egy darabig forgattam a pelenkát, aztán találomra ráraktam. Jónak tűnt. Begomboltam a lába között, aztán befektettem a sarokban álló kiságyba. Jokát hála istennek nem kellett tisztába tenni. Megtöröltem a barna, maszatos arcát egy nedves kendővel. Nem akartam belegondolni, hogy mi volt az, amit leszedtem róla. Őt is bepakoltam a testvére mellé, aztán mentem Diegóhoz.
– Nem akarok papolni, de ne rosszalkodj – guggoltam le hozzá, aztán fogtam egy gurigát és elkezdtem feltekerni rá a vécépapírt. – A szüleid mindent megtesznek értetek, ne nehezítsd az életüket.
– Papolsz – állapította meg Diego.
Erre nem tudtam mit mondani.
– Nagyfiúnak tartod magadat? – váltottam stratégiát.
– Igen – húzta ki magát. – Már öt éves vagyok!
– A nagyfiúk nem csinálnak ilyen gyerekes dolgokat.
– Ez nem gyerekes!
– De az, és a durcázás is.
Diego eldobta a saját gurigáját, és karbafonta a kezét a mellkasán. Elmosolyodtam.
– Ha így viselkedsz, azt fogják gondolni rólad, hogy egy porbafingó vagy, és úgy is kezelnek majd – folytattam. Láttam, hogy ez beválik. – Hallottam, hogy válogatsz.
– Nem szeretem, amiket a muter főz!
– Akkor mit szeretnél enni?
– Hamburgert, pizzát, csipszet.
– Ezektől olyan kövér leszel, hogy ki sem férsz az ajtón. Megvernek, nem vesznek komolyan, ezt szeretnéd? Vagy azt, hogy felnézzenek rád, amiért izmos vagy? A rendes kajától leszel faszagyerek, nem a pizzától.
Elvigyorodott.
– Káromkodtál.
– Én nem vagyok követendő példa – nevettem. – Úgyhogy szépen edd meg a rendes kaját, mert attól leszel igazán kemény! – Hátbavertem. – Sok csajod lehet, de ahhoz most normálisan kell viselkedned.
– Évek múlva úgysem fogják majd tudni, hogy mit csináltam most – vonta meg a vállát.
– Hidd el – néztem rá –, tudni fogják. A lányok mindent tudnak, még azt is, amit nem csináltál. – Ezen én jót nevettem, ő viszont elszörnyedt. – Bizony. Ha másért nem, legalább a csajok miatt legyél jó.
Diego hallgatott. A kezébe vette az elhajított gurigát.
– Van egy lány az oviban – vallotta meg a gurigának. Hallgattam, nem akartam megzavarni. Közben fogtam egy másik papírdarabot, és azon agyaltam, hogy mennyit szórt szét a lakásban? Amikor nem szólalt meg, rákérdeztem:
– Bejön?
– Nagyon. – Mintha szomorú lett volna.
– Akkor?
– Ő nem olyan, mint én.
Elmosolyodtam.
– Persze, hogy nem olyan. Ő lány.
– Nem az... Ő fehér...
Eddig guggoltam, most leültem a szőnyegre. Megfogtam a vállát és magam felé fordítottam.
– Nézz rám! Diego! – Elfordította a fejét. – Diego, nézz rám! – Könny csillogott a szemében. Összeszorult a gyomrom. – Nem számít, hogy milyen a színe. Sokan nem így gondolják, de ne foglalkozz velük. Az a lényeg, hogy úgy élj, ahogyan szerinted helyes, és csak azért ne mondj le egy lányról se, mert ő más. Hogy hívják?
– Brigi. – Diego megtörölte a szemét.
– Ezt a Brigit zavarja, hogy barna vagy?
– Nem – rázta a fejét a kisfiú. – De a szülei csúnyán néznek rám.
– Miért érdekel, hogyan néznek rád mások? A lány a legfontosabb ebben az esetben. Ő nem néz csúnyán rád. – Megrázta a fejét. – Túl fiatal vagy még ehhez. Ne foglalkozz ilyesmikkel.
– De miért nem, amikor csúnyán néznek rám a színem miatt? – Ennyi volt, Diegónál eltört a mécses. Olyan keservesen sírt, mintha pofonvágták volna. Hogyan lehet elmondani egy gyereknek, hogy szarja le a gyűlölködőket? Hogyan lehet neki azt mondani, hogy ne figyeljen rájuk? Előre dőltem, és megöleltem. A háta mögött felbukkant Armi és Cukra. Sejtettem, hogy hallották a beszélgetésünket. Cukra szája remegett, átéreztem a helyzetét. Nem tudja megvédeni attól a világtól a fiát, amibe született.
Eltoltam magamtól, hogy a szemébe nézhessek.
– Én is fehér vagyok, mégis szeretlek. Nem mindenki olyan, mint Brigi szülei, akiket amúgy le kell szarni – tettem hozzá.
Diego végre elmosolyodott.
– Megint káromkodtál.
– Igen – mosolyogtam vissza. – Most pedig nyomás, végezz a takarítással, utána meg egyél.
A kisfiú ellenkezés nélkül nekiállt újra a vécépapír felgöngyölítésének, én pedig felkeltem a földről. A fejemmel a konyha felé böktem, majd amikor átszeltük a folyosót, és beléptünk a helyiségbe, odasétáltam a kis ablakhoz a mosogató mellett, kinyitottam és rágyújtottam.
– Ezt ti tudtátok? – kérdeztem a két szülőtől. Cukra leült az egyik székre az asztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát.
– Ha tudtam volna, akkor már a híradóban szerepelnék. – Arminak villámokat szórt a szeme. – Kinyírtam volna, a kurva...
– Armandó! – szólt rá szigorúan Cukra. – A gyerekek...
Armi kénytelen volt magában befejezni a mondatot.
– Ismeritek ennek a csajnak a szüleit?
– Én igen – bólintott Cukra nem túl nagy lelkesedéssel. – Ünneplik a holokausztot, és ezzel mindent elmondtam. Csak a fehér számít embernek, mindenki más húzza le magát a vécén. Nem is kell velük foglalkozni, ahogy mondtad.
– Nem ártana azért beszélni velük.
– Felesleges – legyintett Cukra. – Inkább Diegóval kell majd.
– Vagy bevethetitek a családi megfélemlítést is – vigyorogtam.
– Nem kell a hátam mögé tíz ember, egyedül is neki megyek, ha kell. – Armi láthatóan még mindig nem nyugodott meg. Megértettem. Néhány dolgot már mesélt a gyerekkoráról, és az efajta megalázás, lenézés is közte volt. Ez őt arra sarkallta, hogy megmutassa az embereknek: tévednek vele kapcsolatban. Csak remélni tudtam, hogy Diego is az ő példáját követi majd.
– Mit szerettél volna kérni? – Cukra gyorsan témát váltott, nem is tudtam követni; az agyam még a fiúnál volt leragadva. Először értetlenkedve pislogtam rá, aztán eszembe jutott.
– Elkísérsz vásárolni? – Cukra zavartan nézett, aztán felnevetett. – Női ruhák kellenének, és úgy gondoltam, te értesz ezekhez – pontosítottam.
– Női ruhák? – A lány még mindig vigyorgott. – Melyik fiút akarod elcsábítani?
Felnevettem.
– Egyértelmű, hogy nem nekem lesz.
Cukra kérdőn nézett fel a férjére, a beleegyezését várta. Amikor Armi bólintott, a lány arca felragyogott. Örült, hogy kimozdulhat otthonról végre. Már ugrott volna fel a székről, amikor felemeltem az ujjamat.
– Még van egy elintéznivalóm, aztán mehetünk. Néhány perc az egész, komolyan!
Becsuktam az ablakot, és kiléptem a lakásból. Muszáj volt beszélnem Karolával. Lekocogtam a lépcsőn, a földszintre. Megálltam a hármas számú ajtó előtt, majd határozottan bekopogtam. Már volt dolgom Rómeó mostohaapjával; nem lett jó vége. Reméltem, hogy nem ő nyit majd ajtót. Szerencsém volt, Karola kidugta a fejét a folyosóra. Nem lepődött meg a felbukkanásomon.
– Szia! – Teljesen kitárta az ajtót. Én helyette is meglepődtem. A szeme alatt egy hatalmas monokli virított, fedetlenül hagyott karján pedig ujjak lenyomata, mintha valaki jó erősen megszorította volna.
– Csá! A balfasz itthon van? – kérdeztem hangosan.
– Nincs. Bejössz?
Bólintottam, és átléptem a küszöböt. Örültem, hogy sikerült tisztáznunk a régi félreértésünket, most már normálisan tudtunk beszélni egymással. A lakás tiszta kosz volt, mindenhol ruhahalmok hevertek, a mosogatóban felhalmozódott a sok szennyes. Rómeó azonnal a nyakamba ugrott.
– Bocs, haver, most az anyukáddal szeretnék dumálni.
Csalódottan elhúzta a száját, de azért bekullogott a szobájába.
– Miért jöttél? – tért rá a lényegre Karola. Leültem mellé a foltos kanapéra.
– Mikor rúgod már ki Raffaelt?
– Már megint itt tartunk?
– Itt! Féltelek titeket, főleg a fiadat. Miért hagyod, hogy mezítláb mászkáljon? A szívszerelmed elvette a cipőjét! – Rekordsebességgel idegesítettem fel magamat.
– Nem a szívszerelmem – húzta el a száját Karola.
– Kurvára mindegy – legyintettem. – Azt akarod, hogy megint én beszélgessek el vele?
– Azért jöttél, hogy lebasszál? – Karolát a sírás kerülgette. – Akkor már mehetsz is, mert erre nincs szükségem! Azt hiszed, nem tudom, mi a helyzet körülöttem?
Megfogtam a kezét, mire összerezzent, mintha megütni akarnám. Becsuktam a szememet fél másodpercre. Meg van félemlítve, le sem tagadhatta volna.
– Nem azért jöttem, hogy lebasszalak. Fel akarom nyitni a szemedet.
– Nincs szükségem rá. – A lány teljesen elzárkózott.
– Ne húzzál fel! Akkor mik ezek a sebek rajtad? Azt ne mondd, hogy nekimentél az ajtónak!
– Ezt te nem érted...
– Akkor magyarázd el!
– Félek! – ordította a képembe. – Oké? Félek elhagyni. Megfenyegetett, azt mondta, hogy ha kirúgom, akkor a haverjaival jön vissza, és megöl mind a kettőnket.
– Költözzetek hozzám.
– Nem lehet. Ha nem most, akkor meló közben talál meg. Nem tudom magamat megvédeni, az utcán meg pláne nem. Egy prostinak senki nem segít!
– Hol van most? – Karola nem válaszolt. – Hol van most? – kérdeztem erélyesebben.
– A kocsmában, a Trióban.
Felpattantam a kanapéról.
– Ne csináld! – kapott a karom után. – Én iszom meg a levét utána!
Kitéptem magam a szorításából, és fel-alá kezdtem járkálni a nappaliban. Igaza volt. Raffael talán valóban megölné, ha felkeresném. Tehetetlen voltam az ügyben. Elővettem a pénztárcámat, és Karolához léptem.
– Nyújtsd a kezedet!
Bizonytalanul kinyújtotta, én meg beleraktam a pénzt. Amikor megnézte a tízezrest, megrázta a fejét.
– Ma nem kell kiállnod az utcára.
– Nem fogadhatom el – motyogta zavartan.
– Dehogynem – bólintottam határozottan. Leguggoltam elé, és megfogtam a térdét. – Egyet ígérj meg nekem. – A füle mögé tűrtem egy barna hajtincset, hogy mind a két szemét lássam. – Ha nagyon eldurvulnak a dolgok, azonnal felhívsz! Kurvára mindegy, hogy ez reggel tízkor, vagy este tízkor van, jövök!
Karola könnyes szemmel bólintott, én meg felegyenesedtem, és megpusziltam a homlokát.
– Rómeó! – kiáltottam. Azonnal nyílt a szobaajtó, és kiszaladt a kisfiú.
– Kiabálást hallottam.
– Semmi baj – mosolyogtam. – Gyere ide! – Felvettem, és magamhoz szorítottam. – Vigyázz a muterodra, értve vagyok? A távollétemben te vagy a férfi a háznál. – Éreztem, hogy bólogat. Letettem és elengedtem. Rómeó már éppen elment volna, amikor eszembe jutott valami.
– Gyere csak vissza! – intettem az ujjammal. Engedelmeskedett. Felhúztam a pólóját; semmilyen nyomot nem láttam rajta. Csípőtől lefelé sem. Mérhetetlenül megkönnyebbültem. – Mehetsz. – Karola felé fordultam. – Szerencséje van a patkánynak, hogy ezúttal nem nyúlt hozzá.
– Rómeó nem volt itthon tegnap...
Rosszallóan megcsóváltam a fejemet. Karola kikísért az ajtóhoz.
– Köszönöm!
– Nem kell, csak vigyázz magadra!
A vasárnap a pihenésről kéne, hogy szóljon, morfondíroztam, miközben ismét a második felé caplattam. Sokkal többet mászkáltam ide-oda, mint akármikor máskor. Megnéztem, hogy van-e nálam elegendő pénz; persze, hogy nem volt. Az utolsó garasomat is Karolának adtam. Csodáltam, hogy ennyi is van nálam, a pénztárcám véletlenül maradt benne a kabátom zsebében, amikor Adriennhez siettem.
Kopogás nélkül nyitottam be Armiékhoz. Elégedetten megjegyeztem magamban, hogy Diego szépen elvégezte a dolgát. Már csak egy tapétázás kellett, és olyan volt, mintha az előbb semmi nem történt volna. Már az asztalnál ült, és szorgalmasan kanalazta a húslevest. Rákacsintottam, amikor felnézett az evésből, és elvigyorodott, mire az összes leves kifolyt a szájából, vissza a tálba.
– Diego, egyél rendesen! – szólt rá Cukra. – Bálint, te is kérsz?
– Aha – bólintottam.
A kaja isteni volt. Nem is tudtam, mikor ettem utoljára valami normálisat. Mivel a sors nem áldott meg főzőtehetséggel, jobb híján gyorskajákon éltem. Hamar belapátoltam, de a repetát nem fogadtam el. Kellett hely a pörköltnek is. Úgy teleettem magam, hogy alig tudtam mozdulni.
Miközben azon fáradoztam, hogy felkeljek az asztaltól, Cukra rendberakta a gyerekeket, és nem kis félelemmel a szemében nézett Armira. Valószínűleg azon gondolkozott, hogy jó ötlet-e egyedül hagyni a srácokkal. Végül döntött, adott egy csókot a férjének, és elindultunk. Armitól elkértem a Ladát, azzal gyorsabban megjárjuk, mint tömegközlekedéssel. Először hazaugrottunk pénzért, aztán Cukra elirányított egy ismeretlen boltba, ami még ilyenkor is nyitva volt.
– Mekkora a kiszemelt lány mérete?
Megvontam a vállamat.
– Honnan tudjam? Kicsi.
– Akkor gondolom, S-es kell.
Halálosan untam a vásárlást. Úgy követtem a lányt mindenhova, akár egy árnyék; szorosan a nyomában maradtam, nehogy eltévedjek a rengeteg állvány között. Cukra hozzáértően válogatott, élvezte a helyzetet.
– Milyen az ízlése? Ezt szerinted felvenné? – Egy mélyen kivágott, csipkés egyberuhát nyomott az orrom alá.
– Kétlem – ráztam a fejemet. – Hétköznapi az ízlése szerintem, bár nem ismerem ennyire.
– De azért költesz rá – jegyezte meg a lány. Nem volt szemrehányó, inkább lágyan ejtette ki.
– Nem tetszik nekem ez a hangsúly.
– Miért? – mosolyogva fordult felém.
– Semmi közöm a csajhoz, csak segíteni akarok, hogy talpra álljon. Miattam utcára került, elvették mindenét. Ez a legkevesebb, nem?
– Hát persze. – Nem győztem meg Cukrát. – Armandó is vett nekem egy szexi melltartót és bugyit, de azt állította, hogy nem voltak hátsó szándékai, egyszerűen csak úgy gondolta, hogy már kifogytam belőlük. – Cukra felnevetett. – Ti férfiak, annyira átlátszóak vagytok.
– Adriennek nem veszek szexi bugyit – ellenkeztem. Próbáltam nem elképzelni Cukrát olyan szerelésben. Ciki lenne, ha ráizgulnék a haverom feleségére, akitől amúgy nem akarok semmit.
– Nem, csak felöltözteted, hogy aztán levetkőztesd.
– Aljas rágalom! – mondtam megjátszott sértődéssel.
Sokkal több időt töltöttünk a boltban, mint amennyit szerettem volna. A végén otthagytam a fél fizetésemet, és még a hatalmas szatyrot is cipelhettem. Bepattantunk a kocsiba, aminek aggasztóan sokára fogott a féke, és a váltó is mindig kidobta a sebességet. El nem tudtam képzelni, hogy Armi mégis hogyan képes ezzel biztonságosan vezetni. Örömmel adtam át a kulcsot neki, amikor másfél óra múlva visszaérkeztünk. Kiraktam Cukrát, megköszöntem neki a segítséget; nélküle valószínűleg nem jutottam volna semmire, majd Armi hazafuvarozott.
– Este sörözés a Sakálban? – hajolt ki az ablakon, amint kiszálltam a saját háztömböm előtt.
– Esélytelen – ráztam a fejemet. – Döglök otthon, nem megyek sehova.
– Akkor csá, tesó! Reggel jövök, és sok sikert a csajnál!
Az ég felé fordítottam a szememet.
– Nem akarok tőle semmit – ismételtem.
A haver csak rám kacsintott, és már ott sem volt. A kapu felé fordultam, hogy kinyissam a kóddal, amikor a szemem sarkából megláttam Lenke nénit. Húzta maga után a gurulós kiskocsit, melltartó persze nem volt rajta. Kikerekedett a szemem, és pánikszerűen beugrottam az ajtón, amikor az hangosan felbúgott. Ezt megúsztam! Reméltem, hogy nem jön utánam. Teljesen csak akkor nyugodtam meg, amikor már a lakásom közepén álltam.